Kategória: LERAKAT

Taszári rekviem 3.: végjáték a duma mentén

Legalább Kaposvárt sikerült megbombázni…

Két hosszú írásban részleteztük a Kaposvár melletti, egykor legendás hírű katonai repülőtér, Taszár történetét nagyjából a rendszerváltás utáni évektől egészen 2003-ig, amikor sikerült az amerikaiak maradékát is elüldöznie az akkor ellenzéki Fidesznek, néhány jól irányzott idegenellenes tüntetéssel és némi hisztériakeltéssel a médiában. Az SFOR után 2005 végén a Magyar Honvédség is elhagyta Taszárt, és megkezdődött a történet egy újabb, a többitől merőben eltérő felvonása: kísérletek történtek a polgári hasznosításra, megvalósíthatósági tanulmány készült, privatizációs pályázatot írtak ki, hogy a térségben létesüljön egy nagy, országrésznyi területet kiszolgáló cargo, tehát alapvetően áruszállításra szakosodott repülőtér. Aztán, hogy senki ne izgulja halálra magát a történet végéig, valakik ezt is megfúrták.

Taszári capriccio: a Vígszínház karmesterének találkozása az ezredpárttitkárral

Kettő és feledik rész: gyöngy és kavics

Bár még van bőven mondanivalónk Taszárról, ám most, az ünnepen kötelező fegyverszünet miatt egy (fél)forduló erejéig félretesszük a súlyosabb részét, csupán ezt az épp húsz éve született írást ajánljuk figyelmükbe – nem utolsósorban évfordulós aktualitása miatt. Capriccio, vagyis csapongó, szeszélyes: benne a visszavonhatatlanul tovatűnt dolgok feletti borongással, és az egykori Honi Légierő sorkatonájaként átéltek gyilkos abszurdjával, azzal, amitől végig lehetett röhögni huszonöt irtózatosan hosszú hónapot. 1995 decemberében megérkeztek Taszárra az amerikai hadsereg első katonái, s minthogy akkor már egy ideje a 168 ÓRÁ-nak dolgoztam, ott jelent meg ez a tárca: enélkül számomra nem teljes a “taszári kép”.

Taszári rekviem 2.: mindent anyátokról

Az üvöltő dervis színre lép: „Kaposvár retteg”

Hosszú ideig, körülbelül másfél évig nem lehetett tudni, hogy az 1999-es NATO csatlakozásunk után melyik lesz a harmadik repülőtér, amelyet az ország Ferihegy és Kecskemét mellett felajánl a katonai szervezetnek. A totális káoszra, amit az Orbán-Torgyán kormány honvédelmi ügyekben kavart, mi sem jellemzőbb, mint, hogy az ORIGO 2000. szeptember hatodikán a Népszavára hivatkozva még azt írta: „egy 1998-as NATO-szakértői bejárás jelentése egyértelműen kizárta a fejlesztési körből Taszárt. Ennek fő oka: a határ közelsége miatt a felszálló gépek sebezhetők. Ezenkívül Taszáron nincs működő magyar honvédségi bázis, hiányzik az infrastrukturális háttér. Nem elhanyagolható tényező, hogy a területet amerikai békefenntartók bérlik.”

Taszári rekviem: elveszett illúziók több felvonásban

„… mér’, a Szita Karcsi az nem emeszpés?”

Régi ígéretünknek teszünk eleget azzal, hogy áttekintjük – fogalmazzunk így – „Taszár történetét”. Persze eszünk ágában sincs visszamenni a pattintott kőkorszakig – épp csak a múlt század legvégén kezdjük, a többit meghagyjuk a had- és helytörténészeknek. Erre az időre esik ugyanis az a néhány év, amely alatt eldőlt a jobb sorsra érdemes, vitán felül kimagasló értékeket hordozó reptér és létesítményeinek sorsa. Habár a téma a legkevésbé sem aktuális azon kívül, hogy december 4-én lesz húsz éve, hogy megérkeztek Kaposvárra az amerikai hadsereg első szálláscsinálói (és kb. tíz éve annak, hogy az utolsó katona is elhagyta), beszélünk kell róla a számtalan hazugság, hamisítás, csúsztatás miatt, amelyek végigkísérték a történetet. Beteges rögeszméket ugyan nem tudunk gyógyítani, de a saját lelkiismeretünket megnyugtathatjuk.

Az ügynök árnyéka 4.: a dicstelen végjáték

Krakus a mennybe, Kaposvár pokolra megy

Ím, véget ér – beismerjük – módfelett hosszúra nyúlt sorozatunk, mely Kaposvár polgármesterének, Szita Károlynak az ügynökügyét taglalta, s mely szándékunk szerint a lehető legrészletesebb, kimerítő forrása leend annak, aki valaha még foglalkozni akar az esettel: eseményekkel, okokkal, társadalmi háttérrel, tömeglélektannal. Talán egyszer a tudomány eszközeivel is feldolgozza valaki ezt a történetet, s szempontokkal szolgálhattunk neki.

Az ügynök árnyéka 3.: szem a hosszú láncban

A tégla, és akik szorgalmasan falaztak neki

A sajtószabadság napját is „tartalmasan” töltjük. Előre szóltunk, hogy hosszú lesz és fárasztó, sőt szórakoztatónak is alig-alig érezzük. Magyarországon következmények nélkül lehetett bárki ügynök, ez a mai megítélését, különösen a jobboldalon, alig-alig befolyásolja. Mi leginkább azért rágtuk át magunkat ezen a történeten, mert ami az országos nyilvánosságot érdekelheti, nagyjából hozzáférhető, de, annak, ami Kaposváron történt, meg kell lennie valahol összefoglalva. Szerintünk.

Az ügynök árnyéka 2.: vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében

Folytatódjon hát a Krakus-saga: szögezzük le rögtön az elején, hogy csak a kontraszt kedvéért kölcsönöztük Lee Kresel és Elio Petri ragyogó filmjének címét. Történetünkben ehhez csak három dolog hibádzik: vizsgálat sehol, Szita nem állt minden gyanú felett (sőt), és, ha valaha valaki fényévnyi távolságot tartott a polgári értékektől, az ő volt. Ebben a részben sorra vesszük az országos fejlemények egy részét, ezt követően pedig jönnek a helyi, kaposvári történések.

Lényegtelen apróság ugyan, de megjegyeznénk, hogy halkan egy másik évforduló is beköszöntött: éppen egy éve, 2014. március hatodikán élesítettük be a KAPOS-T oldalait, tettük fel az első, múlhatatlanul érdekes cikkeket a Kapos Tv igazgatójának és főszerkesztőjének kirúgásáról, szökőkutakról, kenetteljes évértékelő szentbeszédről. Úgy néz ki, munkával ünneplünk.

Az ügynök árnyéka: tíz éve nyomja Kaposvár lelkét Krakus Péter

Tíz év nagy idő, ám – jó társaságban – gyorsan elrepül. Tíz éves lett a nyomasztó felismerés, miszerint Kaposvár számos körben favorizált, sokaknak szimpatikus polgármestere, Szita Károly, azonos a Krakus Péter fedőnéven beszervezett „titkos megbízottal”, aki 1980 és ’89 között önként, meggyőződésből és aktívan együttműködött a kommunista állambiztonság elnyomó szervezeteivel, munkatársairól, rokonairól, barátairól írt ügynöki jelentéseket. 2004. december 17-én jelent meg az Index hírportál egyik ún. fórumoldalán egy bejegyzés, mely „történelmi” jelentősége miatt alább képformában is látható: egy „bugyutabela” nicknevű hozzászóló félreérthetetlenül Szitára célozva közöl információkat egy TS-ről, egy társadalmi segítőről, aki „megcsinálta a karrierjét, és itt a városban mindenki előre köszön neki”. Utóbbihoz nem fér kétség, ahogy a többihez sem ma már, miután tíz éve hiába várunk egy bírósági eljárásra, melyben – ígérte – tisztázza magát az ügynökvád alól. Az ügy nagyobb hullámai 2004 legvégétől 2005 január-február folyamán zajlottak, s ez alkalmat ad – különösebb érzelmek nélkül – összefoglalni az eseményeket: a rajtunk kívül eső helyi sajtó nyilván nem fog róla megemlékezni, miután tíz évvel ezelőtt sem tette.

Tű a szemétdombon

Múlt év szeptemberében jelent meg a Kaposvár Most weboldalán egy hercig kis szösszenet, amit annyira jellemzőnek érzünk a kaposvári médiaviszonyokra, hogy egy röpke széljegyzet erejéig kivételesen eltekintünk másodlagos frissességétől.

Mert ami igazán szellemes, az mindig fáj valakinek. Már a cím – Kisvárosi dráma – eredetiségével lenyűgöz, megsemmisít. A sztori nem kevésbé: A Somogyi Újság szerkesztőségében hideg van, nincs pénz fűteni, mert valaki, most még ne áruljuk el a nevét, nem perkál: nem tette le a szokásos milliókat, ezért a szerkesztőség elhatározza, hogy ezentúl nem írják le többé az illető nevét. Az igazán jó sztorik, mint a Háború és béke, a Varázshegy, vagy a III. Richárd, mind elmondhatók egy mondatban.