Kategória: RÁOLVASÁS

Játszd újra Karcsi: Bozsik Yvette és a szigorú konspiráció, avagy a színháznak már úgyis mindegy

… és egy herezacskó, ha villan

Már valójában azon lepődtünk volna meg, ha átmenetileg csitul a hullámverés a színház körül. Az persze, ha egy szervezet azzal próbálja stabilnak és működőképesnek mutatni magát, hogy minden erejével titkolózik, nyilván csak erősíti a gyanút. Így van ez a Csiky esetében is: legutoljára, Fülöp Péter megbízásának meghosszabbítása és Bozsik Yvette kinevezése kapcsán már az volt az érzésünk, hogy minimum a Kreml boszorkánykonyhájának titkait őrzik. „Zártkörű társulati ülés” keretében közölték a legszükségesebbeket az érintettekkel, s Fehér Euridiké, a teátrum szóvivője nem mulasztotta el megemlíteni, hogy Fülöp Péter „összegezte az elmúlt hónapokban elért eredményeket és áldott ünnepet kívánt a kollégáknak”. Mintha visszarepültünk volna a hetvenes évekbe, s az MSZMP Somogy Megyei Bizottságának első titkára, Varga Péter elvtárs szólt volna hozzánk.

Emlékezet, politika: az illiberális hatalom a múltat is uralni akarja

A Váradi András Alapítvány rendezvénye

A 2016-os év megannyi más mellett az 1956-os forradalom kerek évfordulója is volt, s mint ilyen, alkalom arra, hogy a lassan mindent elborító kormánypropaganda minden eszközével megpróbálja újraírni a múltat. Kiradírozni belőle a neki nem tetsző, a konzervatív-nacionalista ideológiai irányvonalba nem illeszkedő személyeket, mindenekelőtt Nagy Imrét, eltagadni, eljelentékteleníteni a valós eseményeket, és helyette a saját zavaros, történelmietlen, aktuálpolitikától bűzlő mítoszaikat elültetni a köztudatba. Ez volt a témája a PSZP és az Együtt szervezte és a Váradi András Alapítvány támogatta kaposvári előadásnak, ill. beszélgetésnek, melyen meghívottként Molnár Tibor, a párt országos elnökségének tagja, eredetileg történelemtanár vett részt, valamint szerénységünk a KAPOS-T-ban is megjelent írások alapján, a jelenség helyi tüneteinek bemutatásával.

És hol tart a Modern városok program? Első rész: színház a színházban

A legendagyártás már beindult, a munkák még nem

Miután bőven eltelt egy év a kaposvári Orbán-járás óta, talán nem lesz haszontalan áttekinteni, hogy hol is tart ez a bizonyos Modern Városok program, annak helyi fejezete. Úgy van-e minden, ahogyan ígérve volt, vagy egy kicsit másképp? Vállalva, hogy ünneprontók és a népszerűtlenek leszünk, megjegyeznénk, hogy Kaposvár társadalmi és gazdaságfejlődéséhez szerintünk kevéssé járul majd hozzá ez a – Szita polgármester által már sokadszorra „történelminek” nevezett – katyvasz. Ami valójában folyik a beruházások körül, az egy jó adag misztifikáció, betonba és malterba ágyazott csodavárás. Ettől még nem lesz jobb a színház, ahogy nem lett jobb hely pl. az „Ifiház”, vagy a Szivárvány sem. Sejthetően így lesz ez a többi portékával is: a hosszú kiéheztetéssel a Fidesz elérte azt, hogy már áhítatosan ég felé emeli a tekintetét a polgár, ha csak meghallja a bűvös szavakat.

Diákparlament-botrány: még a pusztába kiáltott szót is beléd fojtják

Az ellenforradalom közelmúltbeli eseményei Kaposváron

Ha valami véletlen folytán a helyszín megjelölése találkoztunk volna ezzel a múlt heti hírrel, nagy tétben mertünk volna fogadni, hogy Kaposvár lesz az. Annak ugyanis, hogy eszmecserék, ilyen-olyan fórumok, és más paláverek örve alatt az oktatási kormányzat és annak torz nyúlványa, a KLIK nem tekinti partnernek azokat, akiket azért hív meg, hogy meghallgassa a véleményüket, Kaposváron hagyománya van. Idén februárban adtunk hírt arról, hogy a helyi KLIK „köznevelési fórumot” hívott össze az akkoriban forrongó pedagógustársadalom lecsillapítására, amelyen, miután meghallgatták a szokásos öntömjénezést a szervezet fantasztikus eredményeiről, kiderült, hogy az egybegyűltek csupán feltehetik a kérdéseiket, de választ nem kapnak rájuk. Így aztán semmi ok csodálkozni azon, hogy egy diákparlamenten simán belefojtják a szót abba, aki nem az ő nótájukat fújja, ahogy azon sem, hogy a helyi – és nyomában az országos – média az eset kapcsán csupán a felszínt karcolgatja.

Az igazmondó festő újabb kalandjai: Rippl-Rónai meggyalázása ecetben és olajban

Aki még a Lokálból, a bulvármédia legaljából is kilóg

Alig két hete írtunk Albert László kaposvári, „festőművésznek” csupán a fantázia világában létező Louvre-beli kiállításáról, mely évek óta kedvelt témája a helyi sajtónak, s már akkor is biztosak voltunk benne, hogy lesz a történetnek folytatása. Szigorúan csak – és stílszerűen – a legtágabb keretben, mint társadalmi jelenség érdekel bennünket Albert úr „művészete”, amúgy természetesen mindenki úgy boldogul az életben: olyan terméket ad el, olyan marketing-hátteret teremt a dolgainak, amilyet csak akar. Nekünk pedig engedtessék meg, hogy a Somogyi Hírlap és a többi helyi médium nyálcsorgató lelkendezésével szemben megfogalmazzunk némi kételyt. Ha pl. a világhírű zenész, Dögös Robi azzal állítana be a Kontrássy utcai szerkesztőségbe, hogy a Londoni Szimfonikusokkal lépett fel, nyilván azt is simán megírnák.

Ötvenhat a menő, avagy a műszálas bocskai újabb meséi: Cey-Bert Róbert Gyula a Corvin közben

A Somogy és a különdíjas utcai harcos

A kerek évforduló jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy az állami propaganda, immár a szovjet invázióra emlékeztető támogató sajtójával új narratívát gányoljon 2016-ra, amely jobboldali „nemzeti”, ill. népfelkeléssé színezi át, hamisítja meg 1956-ot, eltagadva annak valóságos tartalmát, igazi hőseit. A Somogy c. folyóirat – persze a bőven csorgó állami pénzforrásokra kacsintva – „irodalmi” pályázatot hirdetett Kaposvár város megbízásából, s a pályaművekből különszámot állítottak ki. A pályázók és a művek, no meg a szerkesztési-díjazási metódus kiválóan szolgálták az új direktívát: arról, hogy a „mai szívekben” hogyan él 1956, semmi nem szólt, bekerült viszont a sok fájdalmasan dilettáns szövegszerűség mellé egy forradalmi élménybeszámoló Cey-Bert Róbert Gyulától, akinek életrajzi furcsaságairól már volt alkalmunk megemlékezni: Gyula azt mondja, 17 éves gimnazistaként a Corvin közben harcolt. Nekünk viszont a történet hitelességével kapcsolatban volnának kételyeink.

A Louvre fantomja, avagy a messziről jött plázafestő esete a kaposvári médiával

A világhírnév Kaposváron érvényes receptje

Albert Lászlóról, a helyi média ifjú festősztárjáról lesz szó ebben a történetben, arról, hogy a műveletlenség, a felszínesség, a tudatos hamisítás, egymás haveri alapon történő szopása (persze csak átvitt értelemben) hogyan eredményez egy teljesen hamis képet emberről, művészetről, vagy a világon bármiről. És, ha ez még a lelki komfortérzet növelésében is segít, máris előállt a legújabb, a Csiky letűnése utáni kor „Kaposvár-jelensége”. Ha beleillik a helyi hatalom révült vigyorgással dekorált hazug világképébe, mely szerint itt minden fantasztikus, nagyszerű, lenyűgöző, akkor már a helyi média sem áll majd a fantasztikus nemzetközi karrier útjába. Eltekintve persze attól az apróságtól, hogy egy szó sem igaz belőle.

Csiky-darabok: színházfelújítás kérdőjelekkel, igazgatói pályázat orosz módra

És függönyfal lesz, vagy nem?

Orgazmusközeli állapotban trombitálta világgá a városháza, a színházvezetés és a velük összenőtt helyi média: költözik a társulat, indul a Csiky Gergely Színház átépítése, felújítása. Megannyi ígéret, ezer, soha be nem tartott időpont után megkezdődik végre. Nyilván ugrándozni kéne örömünkben, de dicsérjük csak nyugtával azt a napot: fogalmunk sincs, hogy mennyire lesz majd színházszerű az Agora-beli működés, és mennyire morzsolódik le a társulat és a közönség. Azt tudjuk, hogy a nyolcvanas évekbeli felújításnál szakmai alapfeltétel volt, hogy egy év alatt kész legyen, mégpedig azért, hogy ne széledjen szét az akkori, legendás csapat. Most a minimum a két év, de megkockáztatjuk: kisebb csoda volna, ha tartanák a határidőt.

Padlássöprés 3.: Kaposváron él és virágzik a pártállam szellemisége

A „megyei elvtárs” beszédet rendel

Talán a következő történet a legszomorúbb mind közt, mindenekelőtt, mert Esterházy Péter halálához kapcsolódik, s ezért valószínűleg maradandóbb is lesz: az irodalomtörténet megőrzi. Grecsó Krisztián író, az Élet és Irodalom szerkesztője nyitotta meg Kaposváron az idei Könyvhetet, s az alkalomhoz méltó, súlyos szavakkal illette azt a kultúrpolitikát, amely elsorvasztja, ellehetetleníti az irodalom kötőszövetének, a folyóiratoknak a megjelentetését. És meg is kapta rá a méltó választ, amely pontosan tükrözi, hogy Somogy és Kaposvár egy tapodtat sem közelített Európa és a civilizáció felé az elmúlt évtizedekben. Sovány vigasz, hogy az ország egésze is visszasüllyed lassan erre a szintre: ettől még a szégyen a mienk marad, azoké, akik itt élünk, s még tudunk a szégyentelenek helyett szégyenkezni.

Tankkal végigmenni Kaposváron, avagy mit is ünneplünk október 23-án: a forradalom kitörését vagy vérbe fojtását?

Harminc tonna gyászos emlékezet

Akkor most egy pillanatra, épp ezen a gyásznapon képzeljük el, hogy Magyarország nemzeti ünnepén, március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén (vagy bárhol) egy Aradon, 1849. október 6-án használt akasztófa lenne kiállítva, mint a forradalom szimbóluma. Nem a szokásos jelenet a múzeum lépcsőjén, a Pilvax, a 12 pont vagy a Nemzeti dal, hanem a kozák lovas lándzsája, amellyel Segesvárnál kioltotta a gyalog menekülő, ereje fogytán velük szembeforduló költő életét. A kaposvári sétálóutcára kiállított orosz tank legfeljebb november 4-ét, a vérbe fojtást, az eltaposást szimbolizálhatja, nem pedig azt, amit október 23-án ünneplünk: a forradalom kitörését, a Sztálin-szobor ledöntését, a nép, az egyetemi ifjúság elemi erejű, spontán utcai akaratnyilvánítását, a pártállam összeomlását. Sokadszor is elgondolkodhatunk azon, hogy Kaposvár urai és az őket szolgálók csupán ennyire ostobák, vagy mindez nem véletlen, és a régi-új pártállami gondolkodás, a Fideszben már szinte kötelező erő- és erőszakkultusz látható megnyilvánulása ez a vizuális és ikonográfiai katasztrófa.