Rátóti Zoltán leghitelesebb alakítása: nagy a baj a Csiky Gergely Színházban

A fantasztikus sikert a fantázia szülte

Legrosszabb rémálmainkban (vannak) sem gondoltuk volna, hogy egyszer hálásak leszünk a Kapos TV nevet viselő Szita-szócsőnek, azonban a kaposvári színház évadzáró társulati üléséről szóló videós tudósításuk nyomán erre kényszerülünk: Rátóti Zoltán igazgató mindössze néhány szavas, az évadot „fantasztikus sikerként” összegző nyilatkozata ugyanis gesztusokban, arcjátékban olyan kínosan leleplező volt, hogy abból három klinikai pszichológusnak biztosan kitelne a doktori disszertációja. Testbeszéd és tartalom ilyen messze ritkán áll egymástól, s ráadásul az, aki mindezt elmondta, állítólag kiváló színész is a színigazgatóságon túl – így még lesújtóbb a kép. Valami nagy gáz van, és nem Dániában…

Ha belegondolunk, ez, mármint néhány szó hiteles, átéléssel teli előadása még a minap Gelencsér Attilának is ment: Sztanyiszlavszkij a tíz ujját megnyalta volna, úgy domborította a „Kaposvár a szakképzés fellegvára, és én vagyok, aki elintézte, hogy ne Kadarkút legyen” című egyszemélyest.

De, hogy az elején kezdjük, a színház ötödikén tartotta évadzáróját: miután várható volt, hogy mi lesz a palacsinta tölteléke, magától értetődő, hogy Szita Károly nem lesz ott a társulati ülésen. Hóóóógyisne… Elküldte maga helyett a kiemelkedő képességű Oláh Lajosné alpolgármestert, aki olyan magas röptű, szakszerű, és lebilincselő értékelést adott az évadról, hogy a sok csepűrágó a székek alól szedte össze az állát: „Nem mondanám, hogy minden darab tetszett, de két olyan produkció is volt, amelyet kétszer is megnéztem, és ilyen még nem volt.” Ezt bírta mondani a némber, aki 2015-ben egy közepes nagyságú magyar város kultúráját, szellemi életét volna hivatott felügyelni, irányítani, meghatározni, s ez talán tragikusabb, mint az egykor legendás színház mai helyzete.

Pedig az sem egyszerű, habár kommunikációban már hozzák a Fidesz-színvonalat: süket sikerpropaganda, és, amiről nem beszélünk, az nincs. Nincs „gazdasági-stratégiai igazgató” ügy, nincsenek botrányosan távozók, nincs katasztrofális pénzhiány, nincsenek súlyos belső ellentétek a vezetésben, nincs csúnya bukást hozó előadás, legfeljebb „megosztó”, nincsenek méltatlanul alulfizetett, megalázott színészek és munkatársak, nincs a bárminemű konkurenciát kiszorítani akaró nyomulás, nincsenek politikai alapon kapott elismerések, nincs autoriter, senkire nem hallgató, önfejű színházvezetés, nincs, nincs, nincs … nincs a rossebeket.

ratoti_nyilatkozat

Rátóti Zoltán a a mikrofonállványnak: tartalom és testbeszéd ritkán állnak ilyen távol egymástól.

És nem közmegvetés, lekicsinylés tárgya a mai magyar színházi életben a Csiky Gergely Színház – dehogynem. Igényesebb olvasóinktól elnézést kérünk a most következő, inkább felsorolásszerű szövegért, de, miután a színház dolgairól már meglehetősen sokat írtunk, s nem szeretnénk, ha a jelen írás is olvashatatlanul hosszúra sikeredne, most inkább leltározunk, mint érvelünk, s csak utalni fogunk a már kifejtett esetekre. Olyanokra például, mint a gazdasági vezető(k) ügye: elmeséltük már, hogyan rúgta ki Rátóti nemrég F.-né S. Ágotát, aki hosszú ideig megelégedésre töltötte be a gazdasági vezetői posztot, és hogyan nevezett ki a helyébe egy „stratégiai igazgatót”, akitől aztán néhány hónapja szintén megvált. Nos, egy éven belül két gazdasági vezető, azon kívül, hogy az elsőt szerintünk törvénysértő módon távolította el, többek közt arra utal, hogy az anyagi helyzet nem lehet túl rózsás, és a vezetés sem áll a helyzet magaslatán.

És valóban: habár a szálldosó hírek „negyvenötmilliós hiányról” szólnak, ezt hivatalosan nem tudhatjuk, s persze szakszerűtlen a megfogalmazás is, hisz év közben legfeljebb időarányos nem-teljesülésről beszélhetünk. Az viszont biztos, hogy a június 11-i, csütörtöki közgyűlésen téma lesz a színház anyagi helyzete, és az már tudható az előterjesztésből, hogy fel kell emelni a kft. törzstőkéjét másfél millió forinttal a tavalyi veszteség miatt – ez még nem lenne túl nagy baj – és további, tizenkétmilliónál is nagyobb összeggel kell kipótolni az idei költségvetését. És ez valószínűleg csupán tűzoltás.

Régóta tudható volt, hogy a gyenge kezű, alkalmazkodni kész Rátótit hamar „megtalálta” Szita Károly, akit mellesleg csak a kosárlabda érdekel, és a színház Schwajda György idejében még közel 1,1 milliárdos költségvetése mára 650 millióra apadt, kis túlzással reálértéken a felére. Mindez persze az alkalmazottakon csapódik le, arról, hogy az igazgató közel egymilliós járandóságát (félmilliós fizetés plusz közel ugyanennyi havi költségtérítés) csökkentették volna, nincs tudomásunk. Ezzel szemben a nyugdíj mellett dolgozókkal nemrég közölték: munkájukért ezentúl legfeljebb a minimálbért kaphatják, ha nem tetszik, ott az ajtó. A többség aláírta…

szita_ratoti_evadzaro_2014

A tavalyi évadzárón még ott volt Szita Károly, az ideire már “nem volt érkezése”: talán a blogját írja… (kép: 7 óra 7)

A nyugdíjas színészek a hírek szerint még a márciusi előadáspénzt sem kapták meg, persze szólni senki sem mer, hisz azt kockáztatja, hogy soha többé nem kerül fel a neve a próbatáblára.

A katasztrofális anyagi helyzet oka, melyet hiába próbál a színház vezetése a tápláléklánc végén lévőkön leverni, egyértelműen Rátóti Zoltán műsorstratégiája. Évek óta visszatérő motívum a darabválasztásban a nem túl régi, jellemzően amerikai bulvárfilm-sikerek színpadra állítása. 2010-es debütálása, az „Amint a mennyben” című darab is ilyen volt – ebben lényegében eljátszotta Rátóti a saját Kaposvárra jövetelét: ahogy a híres karmester világsikert csinál a kis falu templomi kórusából, úgy akart ő is csodát tenni Kaposváron, ahol előtte (szerinte) az enyészet és az érdektelenség volt az úr.

Mit mondjunk: öt év után vannak erős kétségeink, már a szándékot illetően is.

A bulvárdarabok, különösen pl. „A király beszéde” jogdíja nem olcsó: hírek szerint csak ez nyolcmillió forintba került, mikor egy-egy átlagos darab színpadra állítása ennek a felét sem éri el. Ugyanez igaz az idei, „Augusztus Oklahomában” címmel futó filmadaptációra, azzal súlyosbítva, hogy a mélyszegénységben tengődő színház akkora sztárgázsit fizetett esténként Udvaros Dorottyának, a főszereplőnek, amit egy-egy kaposvári színész havonta visz haza…

S mindez nem járt hírnévvel, elismeréssel: nem tudjuk, mire alapozza az igazgató a „fantasztikus” jelzőt. Az idei öt nagyszínpadi bemutató egyike sem lépte túl lényegében a tizenhét bérletes előadást, amelyet ugye kötelező megtartani, s szerintünk ma már a POSZT-ra való kijutás sem dicsőség: a szintén nem túl erős „Szigorúan ellenőrzött vonatok” szerepeltetése nyilván a Vidnyánszky-holdudvarhoz való tartozás „jutalma”, akárcsak a Nemzeti Színházzal összehozott koprodukciók. Ez a helyzet Rátóti és Spindler „Érdemes művész” címével is, melyről barátilag emlékeztünk meg, ehhez jött Hunyadkürti György soha nem látott-hallott Patrónus Arts Alapítvány díja. Értik: vannak a patrónusok meg a kliensek, mint a régi Rómában…

korosi_andras_dogkeselyu

A távozó: Kőrösi András. A Madách Színház archívuma több képet őriz róla, mint a Csikyé – jelenet a Dögkeselyűből

Az ellentmondást, a kritikát nem tűrő, diktatórikus színházvezetés minden évben újabb távozókat „eredményez”: aki nem hajbókol, szólni mer, repül. Így járt Kocsis Pál, majd Csapó Virág, s most Kőrösi András is, mások, önként távozók, hébe-hóba előfordulók mellett. Kőrösi most munkaügyi pert indított, melynek első tárgyalását már meg is tartották.

Szerintünk egyszerűen az lett a veszte, ami Kocsis Pálnak: magasabb az igazgatónál…

Félre a tréfát: hogy mennyire nem sikeres a színház, azt az országos színházi és kritikai közvélemény hallgatása mellett az is igazolja, hogy Rátóti Zoltán láthatóan igyekszik Kaposvárról mindent száműzni, ami veszélyeztetheti az egyre gyérülő látogatottságot: nemtetszését nyilvánította a Szivárványban időről-időre előforduló színielőadások ügyében, konkurenciának tekinti az amatőrnél is amatőrebb Roxinházat, s amennyire tudjuk, az sincs ellenére, hogy a kaposvári színinövendékek számára jelentős EU-s pályázati költséggel létrehozott belvárosi (volt Latinka Művelődési Ház) színházterme soha nem is lett használatba véve: Vidnyánszky művészeti rektorhelyettes koncepciója az, hogy álldogáljanak csak biodíszletként a kaposvári hallgatók a Nemzeti színpadának hátsó traktusában, abból többet tanulnak. Kaposvárnak nem kell egyetemi színpad.

Nagyvonalú és igazán sikeres ember nem tekintene ilyenekre. Csak a lúzer kicsinyes.

Hogy nem kicsi a baj, abból is látszik, hogy már némelyek a helyi sajtóban is pillogni kezdtek: eddig minden szép s jó volt, s persze a főnök, Ficsór János felesége is a színháznál dolgozott. Mostanra megváltozott a helyzet, és Szűcs „nagyondrukkolokszitakárolynak” Tibor is elő merte venni a kopogósabb billentyűzetet: felidézi legnagyobb színházi élményét, az Amadeust, ami persze ugyanolyan középszerű bulvárdarab, mint azok, amelyekkel Rátóti akarja megmenteni a színházat. Persze arról jó érzékkel hallgat, mennyi szerepe volt a helyi sajtó szervilizmusának, elvtelenségének, Szita- és Fidesz imádatának, konfliktus- és kritikakerülésének, inkompetenciájának, szakmai tudatlanságának abban, hogy itt tart ma a színház (is).

Rátóti Zoltán, ha valahol mélyen volt is benne jó szándék, elkövette az ősbűnt: eszközévé vált a legalávalóbb politikai tisztogatásnak, mely a Fidesz-rendszer kinevezett ellenségeit, Mohácsi Jánost és a többieket eltávolította Kaposvárról. Szita Károly, Gelencsér Attila, Mátrai Márta rosszabbnak bizonyultak a hetvenes-nyolcvanas évek MSZMP-jének megyei párttitkárainál, Varga Péternél, Klenovics Imrénél, akik velük ellentétben kiálltak a színház és az alkotók mellett. És emiatt árnyéka egykori önmagának a kaposvári színház, és vannak, akik már azt feltételezik, hogy nem kell sokat várni arra, hogy visszatérjenek az 1955 előtti idők, és visszaváltozzék szimpla vidéki befogadó játszóhellyé mindenki szégyenére.

A szándék – úgy tűnik – megvolna rá, s megérhetjük, hogy nemsokára már nem is fogja bánni senki, ha netán így alakul.

H. I.