Tag Archives: 1956-os forradalom

Palackozott történelem: Pálfy Jenő kaposvári fotói 1956-ból, avagy a helytörténet nyomorúsága

Emlékezetfrissítés számos képpel és képtelenséggel

Hét éve, 2010-ben került elő az Agóra (Együd Árpád Művelődési Központ) át-, ill. újjáépítése során a föld mélyéről egy régi, vastag, széles szájú tejesüveg (emlékszik még rá valaki, milyen volt?), melyben ötvennégy fotó lapult, papír-, ill. ún. reprónegatív formában, többségében kiváló minőségben. Az építők átadták a megyei könyvtárnak – tegyük hozzá, anélkül, hogy a kötelező régészeti nyomrögzítést és a lelet pontos helyét dokumentálták volna – amely nyilvánosságra is hozta – tegyük hozzá, anélkül, hogy az egykor híres és elismert helytörténeti részlege érdemben feldolgozta volna. Kicsit talán nem árt feleleveníteni a lelet sorsát, s az azóta történteket.

Ötvenhat a menő, avagy a műszálas bocskai újabb meséi: Cey-Bert Róbert Gyula a Corvin közben

A Somogy és a különdíjas utcai harcos

A kerek évforduló jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy az állami propaganda, immár a szovjet invázióra emlékeztető támogató sajtójával új narratívát gányoljon 2016-ra, amely jobboldali „nemzeti”, ill. népfelkeléssé színezi át, hamisítja meg 1956-ot, eltagadva annak valóságos tartalmát, igazi hőseit. A Somogy c. folyóirat – persze a bőven csorgó állami pénzforrásokra kacsintva – „irodalmi” pályázatot hirdetett Kaposvár város megbízásából, s a pályaművekből különszámot állítottak ki. A pályázók és a művek, no meg a szerkesztési-díjazási metódus kiválóan szolgálták az új direktívát: arról, hogy a „mai szívekben” hogyan él 1956, semmi nem szólt, bekerült viszont a sok fájdalmasan dilettáns szövegszerűség mellé egy forradalmi élménybeszámoló Cey-Bert Róbert Gyulától, akinek életrajzi furcsaságairól már volt alkalmunk megemlékezni: Gyula azt mondja, 17 éves gimnazistaként a Corvin közben harcolt. Nekünk viszont a történet hitelességével kapcsolatban volnának kételyeink.

A halál torkában: hatvan évig hallgatott, most megszólal a november 4-i kaposvári szovjet sortűz túlélője!

Az életmentő zsilettpenge

A kaposvári Sz. József, Józsi bácsi a kilencvenedik életévében szánta rá magát arra, hogy elmondja a KAPOS-T-nak élete sorsfordító élményét, amelyről hatvan évig senkinek nem beszélt. Csupán családtagjai és néhány barátja ismerték a történetét, pedig sokan azok közül, akik ma egykori „ötvenhatosokként” kaptak nyugdíj-kiegészítést, lakást, kitüntetéseket, nem voltak kénytelenek szembenézni a halállal. De ő még most is azt kérte, hogy ne hozzuk nyilvánosságra a nevét: azt mondja, ha a Kádár-rendszer idején hallgatott, mert féltette az életét és a szabadságát, akkor nem kívánt belőle hasznot húzni 1990 után sem. Ám, miután hamarosan betölti a kilencvenet, a sírba nem akarja magával vinni az emlékeit.

Tankkal végigmenni Kaposváron, avagy mit is ünneplünk október 23-án: a forradalom kitörését vagy vérbe fojtását?

Harminc tonna gyászos emlékezet

Akkor most egy pillanatra, épp ezen a gyásznapon képzeljük el, hogy Magyarország nemzeti ünnepén, március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén (vagy bárhol) egy Aradon, 1849. október 6-án használt akasztófa lenne kiállítva, mint a forradalom szimbóluma. Nem a szokásos jelenet a múzeum lépcsőjén, a Pilvax, a 12 pont vagy a Nemzeti dal, hanem a kozák lovas lándzsája, amellyel Segesvárnál kioltotta a gyalog menekülő, ereje fogytán velük szembeforduló költő életét. A kaposvári sétálóutcára kiállított orosz tank legfeljebb november 4-ét, a vérbe fojtást, az eltaposást szimbolizálhatja, nem pedig azt, amit október 23-án ünneplünk: a forradalom kitörését, a Sztálin-szobor ledöntését, a nép, az egyetemi ifjúság elemi erejű, spontán utcai akaratnyilvánítását, a pártállam összeomlását. Sokadszor is elgondolkodhatunk azon, hogy Kaposvár urai és az őket szolgálók csupán ennyire ostobák, vagy mindez nem véletlen, és a régi-új pártállami gondolkodás, a Fideszben már szinte kötelező erő- és erőszakkultusz látható megnyilvánulása ez a vizuális és ikonográfiai katasztrófa.

Egy igazi ’56-os, a „Kaposvár-jelenség” oszlopa: tíz éve Eörsi István nélkül

A város, s a színház, mely annyit köszönhet neki, hallgat

Költő, író, s, ha a sors épp úgy hozta, forradalmár. Drámaíró, dramaturg, vagy épp egy megtörhetetlen, az önpusztításig következetes utcai harcos, a mártír Angyal István barátja. Egy önmagával is örökös viaskodásban lévő szenvedélyes közéleti ember, publicista, aki megveti a politikától, az élet sűrűjétől magukat finnyásan távol tartó „értelmiségieket”. Gondolkodó, vívódó ember, akit a saját tüze emésztett fel, s aki pontosan ezt a véget gondolta magához illőnek. A kaposvári színház annyiban biztosan neki köszönheti nagy korszakát, hogy a Marat halála miatt kitört botrányban ő lett az áldozati bárány, akinek az eltávolítása árán minden más megmenthető volt.

Ma, október 22-én, Budapesten egész napos Eörsi-konferenciát tartottak személyének és gazdag életművének tiszteletére, s az elmúlt napokban az országos sajtóban – itt, helyben persze szó sincs erről – sorra jelentek meg írások róla, művészi-közéleti tevékenységének számos jellegzetes momentumát idézték fel tisztelői. Eörsi István – Végel Lászlót idézve – megkapta a jutalmat, amit csak kaphatott: „a nagy ellenfél, akivel viaskodott, akivel szinte személyes pert folytatott, megbukott”, de a jutalom egyben büntetés is volt: látnia kellett azt is, hogyan foszlanak semmivé a győzelem, a rendszerváltás után a haláláig, mondhatni könyörtelenül képviselt eszmények.