Tag Archives: Mátrai Márta

Öt nyomós ok, miért ne menjünk népszavazni vasárnap, avagy hogyan ne legyünk hasznos idiótái egy politikai játszmának?

Kaposvárra optimalizált receptúra elmebaj ellen

Mert csupán egy kisstílű, piszkos, politikai haszonszerző trükk áldozatai leszünk, a címben említett hasznos idióták az Orbán-Szita-Gelencsér-félék és csicskásaik szemében? Igen, és még van számos érvünk, amelyről nem állítjuk, hogy „segít megérteni, vagy eligazodni”, amint azt a médiumok egy része hangoztatja. Egyszerűen csak vannak olyan nehezen vitatható tények, amelyek egymás mellett már – ahogy jogi nyelven szokás fogalmazni a bizonyítékokról – remélhetőleg alkotnak egy, a gondolkodó ember számára elégséges logikai láncot. Miután a KAPOS-T kezdettől azoknak a figyelmére számít, akik nem csupán az előítéleteik megerősítésére használják a médiában látott-olvasott információkat, bizakodunk.

Már megint van egy új kormányrendelet a 67-es útról: csupán aprópénz lesz 2017-re, de leginkább semmi

Az igazság odalent van

A nem vérbeborult agyú Fidesz-szektatagokon kívül eddig is pontosan tudta mindenki, hogy a Modern Városok Program nem egyéb hangzatos blöffnél: olyan, khm… „csoportosítása” a terveknek és az EU-tól várható forrásoknak, amelyből az egyszeri hívő számára úgy tűnik, mintha Orbán Viktor személyes, két dolgos kezével felhalmozott magánvagyonából adományozna útra, sportcsarnokra, színházra valót hűséges népének. Kormányzói kegy, mint amit a boldog békeidőkben Horthy Miklós sokezer keresztgyermeke kapott a kegyelmes úr nevenapján, praktikusan Mikuláskor. Már korábbi írásainkban is utaltunk rá: az ördög a részletekben bújik majd meg, s, hogy további népi bölcsességeket idézzünk: a cigányt sem úgy verik, és az út is hosszú a pohártól az ajkunkig. Most ismét adott a Magyar Közlöny némi gyengécske fogódzót, mire is számítsunk a közeljövőben.

Taszári rekviem 2.: mindent anyátokról

Az üvöltő dervis színre lép: „Kaposvár retteg”

Hosszú ideig, körülbelül másfél évig nem lehetett tudni, hogy az 1999-es NATO csatlakozásunk után melyik lesz a harmadik repülőtér, amelyet az ország Ferihegy és Kecskemét mellett felajánl a katonai szervezetnek. A totális káoszra, amit az Orbán-Torgyán kormány honvédelmi ügyekben kavart, mi sem jellemzőbb, mint, hogy az ORIGO 2000. szeptember hatodikán a Népszavára hivatkozva még azt írta: „egy 1998-as NATO-szakértői bejárás jelentése egyértelműen kizárta a fejlesztési körből Taszárt. Ennek fő oka: a határ közelsége miatt a felszálló gépek sebezhetők. Ezenkívül Taszáron nincs működő magyar honvédségi bázis, hiányzik az infrastrukturális háttér. Nem elhanyagolható tényező, hogy a területet amerikai békefenntartók bérlik.”

Taszári rekviem: elveszett illúziók több felvonásban

„… mér’, a Szita Karcsi az nem emeszpés?”

Régi ígéretünknek teszünk eleget azzal, hogy áttekintjük – fogalmazzunk így – „Taszár történetét”. Persze eszünk ágában sincs visszamenni a pattintott kőkorszakig – épp csak a múlt század legvégén kezdjük, a többit meghagyjuk a had- és helytörténészeknek. Erre az időre esik ugyanis az a néhány év, amely alatt eldőlt a jobb sorsra érdemes, vitán felül kimagasló értékeket hordozó reptér és létesítményeinek sorsa. Habár a téma a legkevésbé sem aktuális azon kívül, hogy december 4-én lesz húsz éve, hogy megérkeztek Kaposvárra az amerikai hadsereg első szálláscsinálói (és kb. tíz éve annak, hogy az utolsó katona is elhagyta), beszélünk kell róla a számtalan hazugság, hamisítás, csúsztatás miatt, amelyek végigkísérték a történetet. Beteges rögeszméket ugyan nem tudunk gyógyítani, de a saját lelkiismeretünket megnyugtathatjuk.

Fidesz-tempó a 67-esen: hat év sunyítás után kibújik a szög a zsákból

Tavasz van, rügyeznek a földmérőkarók

Aki ebben a lassan éledező, quaestoros-kazahsztános-lázáros rosszkedvünk tavaszában veszi a bátorságot, és útnak indul az elátkozott 67-es úton, az persze jobban teszi, ha inkább az irtózatos kátyúkra figyel. Ha nem, akkor feltűnhet neki, hogy itt sárga, ott piros fejecskéiket kitűzőkarók ütötték fel az út mentén, szeszélyes összevisszaságban. Ezen a naiv lélek mindjárt meg is örvend: kezdődik hát a munka. A baj csak az, hogy a Közbeszerzési Értesítő szerint nemhogy tervei, de kijelölt tervezője sincs a projektnek.

Megyenapi feszengés: huszárok, kitüntetési blamázs és több, mint kínos megszólalások

Hovatovább azt tanácsolnánk Habony Árpád helybéli alteregója helyében fideszes kuncsaftjainknak, hogy legközelebbi rendezvényükön próbáljanak meg teljes csendben maradni. Van ez a némajátéknak nevezett műfaj, amelyben pl. Hamlet eljátszatta a vándorszínészekkel apja meggyilkoltatását, uccu, neki. Kínosabb, röhejesebb ugyanis már az sem lehetne, ha Jakó Gergely, Mátrai Márta és a többiek valami pantomimszerű performansz keretében ünnepelték volna meg a megyenapot, ha már rágörcsöltek, és beszédes taglejtésekkel, tánclépésekkel fejezték volna ki emelkedettségüket, adták volna át a kitüntetéseket az alkalomhoz illően pipiskedő kiválasztottaknak. A jelenlévők jól szórakoztak volna, a megye közvéleménye pedig nem kényszerül szembenézni azzal, hogy választott politikusainak helyzetértékelése leginkább egy végstádiumú Alzheimer-kóros autistáéra emlékeztet.

Léket kapott a kaposvári torpedónaszád: úgy képviselik a várost az útadó dolgában is, ahogy a többiben

Borítékolható volt, hogy Orbán hajthatatlan lesz útsarc-ügyben, hiszen a dolog lényege pontosan ez, a netadó elleni tiltakozásra adott durva hatalmi reakció. Nem kell? Van másik, sokkal rosszabb. Önnön lényegét hazudtolta volna meg, ha bárkinek is enged. Erőfitogtatás, s persze próbakő: mennyire lojális még a hozzácsapódott siserahad, melyik fideszes defterdár mer akár csak megnyikkanni is, ha helyi pozícióját veszélyeztetve látja. És mindez nem szól másról, mint a nyers erőszakról, hisz a belőle származó bevétel olyan csekély, hogy adószakemberek számítása szerint – hasonlóan a netadóhoz – a járulékos költségei lényegében fel is emésztik. Arról szól, amiről a felcsúti kert végébe épített stadion: „én bármit megtehetek”. Egy biztos: a kaposvári, fülüket-farkukat behúzó fideszes funkcionáriusok miatt valóban bármit, ezt az elmúlt napokban bebizonyították. A birkák hallgatnak.

Zenepavilon, édes kaposvári alatt-valóság: semmi sem változott tizenhárom év múltán

Régen volt, mikor még az olvasók érdeklődést mindenféle szerkesztőségi műhelytitkokkal fel lehetett ébreszteni, s persze abban sem vagyunk biztosak, hogy egy tizenhárom évvel ezelőtt íródott újságcikk újraközlésével el tudjuk érni ezt. Amiért kivételesen mégis vállalkozunk rá, az a sok, és esetenként kísérteties egybeesés, amely az akkori és a mostani Kaposvárt, a helyi közéletet, annak szereplőit, és a politikai helyzetet jellemzi. Úgy tűnik, megállt az idő, s poros panoptikummá – hogy rosszabbat ne mondjunk – merevedett a groteszk városházi táncmulatság. Majdnem napra pontosan tizenhárom éve, 2002. január 3-án jelent meg egy három kolumnás íráunk a 168 ÓRÁ-ban Kaposvárról annak apropóján, hogy Mátrai Márta képviselőasszony felszólalt a parlamentben, és megköszönte a napjait akkor (is) éppen miniszterelnökként tengető Orbán Viktornak a város fejlődését. S, hogy a műhelytitokkal se maradjunk adósok: a cikk amiatt született, mert Márta asszony meglehetősen vidám perceket szerzett az országnak és a sajtónak azzal, hogy a Berzsenyi parki zenepavilont is felemlegette a nagyszerű létesítmények sorában. Mondhatnánk, szénné röhögtük magunkat. Vigyázat, tömény közelmúltidézés következik!

Az elátkozott 67-es: hátrafelé nyilazó hadak a pokolba vezető úton

Ha nem lennénk ilyen angyalian jóhiszeműek, azt mondanánk, hogy a Fidesz és úgy általában a jelenleg hatalmon lévők csupán azért nem építették meg az elmúlt négy évben a 67-es út Kaposvár-Balatonszemes közt hiányzó 32 kilométernyi gyorsforgalmi szakaszát, hogy továbbra is legyen okuk „eemúttnyócévezni”, vádló tekintetekkel az idők végezetéig visszafelé mutogatni. Az általuk elképzelt ideális világban a 2002-2010 közti kormányok kötelessége lett volna többek között a teljes magyarországi közlekedési hálózat modernizálása, hogy aztán beleülve a készbe, mutogathassanak – hátrafelé. Csak hátra, sosem előre: így mutogat a magyar.

Rémmesék kicsiny boltja: képviselői iroda(ház) nyílik a Fő utcán

Néhány alkalommal már szóvá tettük a Fő utcai üzletek sanyarú sorsát. Bármennyire is szeretné a város vezetése bagatellizálni ezt a kérdést, a Fő utca Kaposvár kirakata. Néhány éve, a hírhedt „gyászház-ügy” után Szita Károly még dühödten követelte az akkori belügyminisztertől, Lamperth Mónikától: hozzanak törvényt arról, hogy ne lehessenek kínai boltok a belvárosokban. Ma már nyilván boldog lenne, ha a színházi díszletekkel telehordott üres üzletekbe egyáltalán valaki betenné a lábát. A gazdasági kilábalásnak azonban még a legapróbb jelei sem mutatkoznak a városban, s ez legjobban a belvárosi üzlethelyiségek állapotán mérhető le. Most a „díszletváros”, a kudarc új arcát mutatja meg a kaposváriaknak: drága, igényes, hivalkodó jókedvet, bőséget sugalló – nem pitypang – képviselői iroda nyílik a Fő utca 8. alatti üzlethelyiségben. Stílszerűen a „Meseboltban”.