Egy igazi ’56-os, a „Kaposvár-jelenség” oszlopa: tíz éve Eörsi István nélkül

A város, s a színház, mely annyit köszönhet neki, hallgat

Költő, író, s, ha a sors épp úgy hozta, forradalmár. Drámaíró, dramaturg, vagy épp egy megtörhetetlen, az önpusztításig következetes utcai harcos, a mártír Angyal István barátja. Egy önmagával is örökös viaskodásban lévő szenvedélyes közéleti ember, publicista, aki megveti a politikától, az élet sűrűjétől magukat finnyásan távol tartó „értelmiségieket”. Gondolkodó, vívódó ember, akit a saját tüze emésztett fel, s aki pontosan ezt a véget gondolta magához illőnek. A kaposvári színház annyiban biztosan neki köszönheti nagy korszakát, hogy a Marat halála miatt kitört botrányban ő lett az áldozati bárány, akinek az eltávolítása árán minden más megmenthető volt.

Ma, október 22-én, Budapesten egész napos Eörsi-konferenciát tartottak személyének és gazdag életművének tiszteletére, s az elmúlt napokban az országos sajtóban – itt, helyben persze szó sincs erről – sorra jelentek meg írások róla, művészi-közéleti tevékenységének számos jellegzetes momentumát idézték fel tisztelői. Eörsi István – Végel Lászlót idézve – megkapta a jutalmat, amit csak kaphatott: „a nagy ellenfél, akivel viaskodott, akivel szinte személyes pert folytatott, megbukott”, de a jutalom egyben büntetés is volt: látnia kellett azt is, hogyan foszlanak semmivé a győzelem, a rendszerváltás után a haláláig, mondhatni könyörtelenül képviselt eszmények.

A közéletben biztosan így volt, de talán a kaposvári színházi élet nyújtott némi elégtételt: 1982-ben a Marat-botrány „ára” az volt, hogy Eörsinek mennie kellett: „a párt a fejébe vette, hogy Eörsi a színház rossz szelleme, pedig csupán néhány darab – a köztük a Marat halála – szövege hegyeződött az ő szíve vágya szerint. […] A bosszúhadjárat részeként közölték velem: el kell küldenem. Egészen pontosan Tóth Dezső utasította a megyei pártbizottságot, a megyei pártbizottság az én közvetlen felettesemet, a megyei tanács kulturális titkárát, ő meg utasított engem. Védtem Eörsit, elmondtam, hogy kiválóan dolgozik, […] a színházon belül nem politizál. Erre közölték velem, ha nem bocsátom el, engem váltanak le…” – idézi a történész-fiú, Eörsi László Babarczy igazgatót a „Megbombáztuk Kaposvárt” című könyvében.

angyal_eorsi_per

Korabeli tudósítás az Angyal-perről, melyben Eörsi István is vádlottként szerepelt

1977 és ’82 közt volt tehát először Kaposváron az író, s az „elégtétel” a kényszerű, ám dicsőséges távozás után az, hogy 1991-től 2005-ig, haláláig ismét Kaposváron dolgozhatott. Szerette volna, ha a „Kihallgatás” után a „Halálom reggelén” című darabját is bemutatja – írja Merényi Anna dramaturg, egykori munkatársa – az „anyaszínháza”. A darab eredetileg a „Stimming fogadójában” címet viselte. Lukáts Andor rendezőnek németországi premierje után, 2005 őszén elvileg egy bő hónapja lett volna, hogy kedves szerzőjével együtt felkészüljön az olvasópróbára. Andor 2005. október 12-én Stuttgartban debütált, 13-án hajnalban meghalt Eörsi István. 2006. január 13-án volt a bemutató a Csiky stúdiójában.

Így vall róla Merényi Anna Eörsi István Kaposváron című írásában:

„Bolondul szerette az életet: enni, inni, beszélni, ölelni, kacagni… És dolgozni mindenek felett. Otthon és a színházban. Autóba ülni, levezetni Kaposvárra, hóban-fagyban, vagy épp kánikulában; beülni a próbára, jegyzetelni, elmondani, mit gondol, meghallgatni a másikat, és főleg szeretett új feladatot kapni: hogy egy kiadós ebéd után bevehesse magát aprócska színészházi lakásába új rímeket faragni. Vagy ha muszáj, prózát írni. Az esti próbán a munkától újabb lendületet nyerve jelent meg, akkor is ő volt a legtettrekészebb valamennyiünk között. Aztán itt törte velünk a fejét éjfélig a problémákon, hogy otthon hajnalig meg is oldja őket. Alvásra nem szánt sok időt. Hetvennégy évesen is ő volt köztünk a legfiatalabb. Azt hittük, száz évig fog élni.

marat_zarokep

A Marat ritkán látható záróképe, a Corvin köz, Szegő György díszlettervező munkája

És a legkevésbé sem igaz a legenda, hogy a „Kaposvár-jelenség” a rendszerváltással, azzal, hogy beköszöntött a parttalan szólásszabadság, hogy immár nem volt ki ellen harcolni, megszűnt. Koltai Tamás, a nemrég elhunyt kritikus így fogalmaz erről:

„Olyan nagy előadások jöttek létre, mint A mizantróp, a Jelenetek egy kivégzésből (Ascher), az Istenítélet, a Tom Paine (Mohácsi). Folytatódott a Kaposvár-típusú operett, a Csárdáskirálynővel, a Mágnás Miskával (Mohácsi) és a Luxemburg grófjával (Ascher). Ascher és Mohácsi hozták létre a legjelentősebb produkciókat; Mohácsinak a Bánk bán és a rendszerváltást követő további munkái (Tévedések vígjátéka, Ármány és szerelem, A Nagy Romulus, A kávéház, Iván, a rettentő) önmagukban is végigjártak egy “kaposvári utat”, a bevett eszméket és stílusokat megkérdőjelező renitenskedéstől a komplex forma-és tartalomteremtésig. A kilencvenes évek megtartó-megújító szelleme elsősorban az ő előadásaiknak köszönhető.” (Idézi Eörsi László)

És ennek a szellemi műhelynek a felépítésében, az eltéveszthetetlenül egyedi „kaposvári” hang, stílus megteremtésében, a szólás bátorságában és szabadságában meghatározó szerepe volt Eörsi Istvánnak: műveltségének, kivételes nyelvi és formaérzékének, szikrázó, lucidus szellemének, pengeéles, sokszor gyilkos iróniájának: a Marat halálában tetőpontjára jutó rendszerváltás előtti és a ’90 utáni, 2008-ig tartó, legalább ennyire értékes „kaposváriság” valódi oszlopa volt.

Mindennél jobban jellemzi kedélyét, szellemét, hogy, miután a felbőszített MSZMP Politikai Bizottság parancsára távoznia kellett Kaposvárról, s megtudta, hogy Spiró György lesz az utóda, csak ennyit mondott:

„A SPIRODALOM visszavág!”

H. I.