2015 kaposvári hőse: a sötét(b)en látó tündér*

Leltárféle a mögöttünk hagyott évről, a lég- és fellegvárakról

Ahogy eddig, úgy nyilvánvalóan 2016 elején sem ússzuk majd meg, hogy mindenféle rendű és rangú, felkent vagy önjelölt megmondók értékeljék a város elmúlt évét: zengenek majd a dicshimnuszok, nem fukarkodnak önmaguk s a jótevők dicséretével, habár évközben is az ön-tömjénfüsttől bűzlik a helyi közélet. És itt most annak kéne következnie, hogy „bár kétségkívül sok figyelemre és elismerésre méltó eredmény született, de…” Nos, mi kivételesen játsszuk azt, hogy nem jövünk ezzel, és nem kérünk bocsánatot sem azért, hogy létezünk, s, hogy nem állunk be nyolcadiknak semmilyen kritikátlanul lelkendező kórusba. Ezért is gondoljuk úgy, hogy „a totális elsötétítés járma alatt nyögő” város hőse, jelképe 2015-ben nem lehet más, mint a címben említett – és Csonka Ibolya által nagyszerűen megformált – mesealak, a sötétben látó tündér.

Nos, 2015 erős sztorival indított Kaposváron, ez volt a Rákóczi Futballklub – Sólyom Sándor liezon, mely még 2014-ben kezdődött, s épp a végkifejlet esett az év elejére. Csak annyit idéznénk fel a közismert eseményekből, hogy a város és a Rákóczi vezetői egy korábban emberrablásban bűnrészesként elítélt, és az említett események idején is épp vád alá helyezett köztörvényes „üzletember”, akivel Szita Károly és Dér Tamás nem szégyellt egy asztalhoz ülni, és szerződésre lépni. A remélt felvirágzás persze kútba esett, és a Rákóczi, melynek bukásáért egyértelműen Szita Károly és az általa kitermelt-ideimportált viszonyok, ill. hétpróbás senkiháziak a felelősek, totálisan megsemmisült: többszáz milliós köztartozással felszámolás alatt van, a kaposvári futballt pedig – álságos módon – az utánpótlás nevelésére létrehozott „labdarúgó akadémia” képviseli a megyei bajnokságban, s ott is csak azért nem a legalsó osztályban, mert a megyei labdarúgó szövetség, melynek elnöke „véletlenül” Szita Károly, megkegyelmezett nekik.

Feltűntek aztán érdekes arcok Sólyomon kívül is Kaposváron: a megyenapon kitüntetett Cey-Bert Róbert Gyuláról kiderítettük, hogy az, amit életrajzában, honlapján és egyéb helyeken állít magáról, az köszönő viszonyban sincs a valósággal. Ez persze Jakó Gergely közgyűlési elnököt egy percig sem zavarta abban, hogy keblére ölelje a néphülyítést most gagyi áltörténelmi regényeken keresztül folytató kalandort.

A rosszarcúak futtatásában aztán a két újdonsült kaposvári kultúrhérosz is szerzett érdemeket: Vidnyánszky Attila, a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese például a magát hamis címekkel dekoráló, tudományos fokozat nélkül professzori címet használó svihákot, Takaró Mihályt importálta, akitől Szakály Sándor, a Berzsenyi Társaság elnöke sem áll túl messze. Utóbbi pedig a Társaságnál, ill. a Somogy folyóirat szerkesztőségében vágott rendet: sikerült leigazolnia a III/III-as érintettségű Bába Ivánt főszerkesztőnek, s a hozzá hasonlóan „jelentős” széljobbos hárpiát, Kondor Katalint.

Nyilván csupa szívjóságból: nem akarta, hogy Szita Károly egyedül érezze magát.

A kaposvári önkormányzat által magas kitüntetésben részesített vitéz Szakály persze saját jogán is sokat tett azért, hogy a „magyar” és a „kaposvári” nevezet közutálatnak örvendjen a világ civilizáltabb felében: 2014-ben azzal vált hírhedtté, hogy a kamenyec-podolszkiji mészárlást magyar szempontból „idegenrendészeti eljárásnak” minősítette, idén pedig, vagy ahogy Szita Károly mondaná, „pedddddig”, a Somogy első, nagy keservesen összehordott számában harminc oldalon keresztül taglalja egy, amúgy a Szakály-intézetben, a Veritasban dolgozó történész, Ujvári Gábor a két világháború közti antiszemitizmus magyarországi vezéralakjának, Hóman Bálintnak az érdemeit. Mint kiderült, afféle előkészítése volt ez annak, hogy Székesfehérváron Hóman ottani szellemi örökösei – kormánytámogatással – szobrot kívántak állítani, de a nemzetközi felháborodás hatására elálltak szándékuktól. Kaposvárnak és (a) Somogynak maradt Szakály Sándor és a szégyen.

„Az jó hírért, névért” persze Szita Károly is megtette a magáét: 2015-ben többek közt azzal öregbítette Kaposvárét, hogy pénzért – s nem is kevésért – bloggerkedik a közmédiában. A minősíthetetlen színvonalú – hál’ istennek, ezzel fordított arányban nyúlfarknyi és ritka – blogbejegyzésekért (melyeket persze nem is ő ír, hanem a helyi Habony Árpád, Szekeres Alán – ő is szerepel az MTVA kifizetési listáján), havi negyedmillió üti a markát, konkrétan a semmiért, mert a cikkekért külön-külön harminc jár. A négy-öt közmunkásbérnyi summa sorsáról az RTL Klub megkérdezte Szitát, aki motyogott valamit a bajsza alatt arról, hogy meglátja: talán a kárpátaljai magyar települések támogatásához járul majd hozzá…

Ennek egyelőre sehol semmi nyoma, a fantasztikusan innovatív, szórakoztató és tanulságos Urbánus blogot viszont a kutya sem olvassa.

Tanulságos volt – sajnos – az a történet is, amelyből kiderült, hogy mire is „használják” a mezei képviselőket a Fideszben: nagyjából a papírzsebkendő és a szárnyas betét közt szerepelhetnek a kommunikációs eszköztárban. Végtelenül szomorú és elgondolkodtató persze az is, hogy az elmúlt évtized három legfelkavaróbb, legembertelenebb bűnténye, a táncsicsos „diákgyilkosság”, a kis Szita Bence életének bestiális kioltása és a dohánybolt fiatal alkalmazottjának meggyilkolása egyaránt Kaposváron történt, de az sem kevésbé, ahogyan a Fidesz, mint kiderült, érzéketlenül, gátlástalan, hideg számítással kommunikációs kampányt épített a közfelháborodásra.

Ebben jutott epizódszerep Gelencsér Attilának: a forgatókönyv szerint neki kellett volna elsőként felvetnie a halálbüntetés újbóli bevezetésének kérdését, de Orbán végül megelőzte. Ugyanez a gátlástalan politikai haszonszerzés volt korábban Kaposváron a Szita Bence meggyilkolása után zajló Agora-beli „rendezvény” valódi indítéka is.

Azt sem verte nagydobra a helyi csicskamédia, hogy a város még 2017-re is lassújelet kapott a MÁV-tól: a Kaposvár-Dombóvár „viszonylat” felújítása, melynek elvileg 2015-ben, tehát az idén be kellett volna fejeződnie, először csak egy, majd, mint cikkünkből kiderült, két évet csúszik, tehát 2016-ban és 2017-ben is lesz egy-egy szakasza nyáron, ahol vonatpótló buszokra kell majd átszállni.

Júliusban aztán megjött nekünk Kósa Lajos, a másik fideszes kiskirály: barátaival végigmotorozott a Fő utcán, amelyet közismerten a gyalogosok számára tartanak fenn már régóta, és megpihentek a rosszabbnál rosszabb napokat látott Stühmerben. A KAPOS-T cikkét persze átvette az országos média, ám csak városi mendemondák vannak a következményről: „állítólag” Lalikirály kapott valami büntetést a közterület-felügyelettől a rend kedvéért, amit persze nyilvánosságra már nem hoztak. Értjük: a felügyelet vezetője akár nyugdíjas korában is kaphatna mondjuk két év letöltendőt hivatali visszaélésért, ha kiderül, hogy az információk: pl. fotók, videofelvételek ismeretében eltussolta a szabálysértést.

A közvélemény magaskultúrára fogékony részében jelentős visszhangja – és olvasottsága – volt annak, amit Kaposvári Egyetem Színházi Intézetében folyó vircsaftról írtunk: hatalmasat téved, aki azt hiszi, hogy nem hagyott maradandó nyomot Kaposvárról a közvéleményben az önkényeskedés, a klientúraépítés, a viceházmesteri „most mi jövünk” attitűd, a kamuprofesszorok, a vidéki tanárképző-diplomás színházi „szakemberek”, az, hogy Eperjes Károlynak az első dolga volt, hogy papot kérjen a színészképzés számára a helyi klérustól, a kirúgások, a megalázások, az állandósult belvillongások, és az ezzel együtt járó, szemmel látható leépülés.

Az egyetem hatszáz milliós uniós támogatásból felújított színházterme (a volt „Latinka”, ha valaki így jobban ismeri) ötödik éve áll üresen: nagyjából akkor lett kész, amikor Vidnyánszky átvette a „hatalmat”. Az alsóbb évfolyamos hallgatók kikerekedett szemmel hallgatják a történeteket arról, hogy korábban a színházi tanszéken hetente négy-öt előadás is volt, zsúfolt nézőterek előtt.

Polgármesterünk hatalmasat alakított augusztus 20-án: az emlékezetes „bulás” szónoklatával egy egész országot szórakoztatott, hogyaszongya: „… nem engedtünk András alkotmányos bulájának szellemiségéből …” Bizony, hogy engedtünk: Szita vagy beszédírója nyilván nem hallott az 1687-es pozsonyi országgyűlésről, ahol a rendek lemondtak az ellenállási, valamint a szabad királyválasztás jogáról.

Azt is csak náluk olvashatták, hogy valaki(k) a Kométára is igen-igen fenik a kést: hogy a konkurencia-e, vagy csak a simicskák keze van a dologban (ezek olyanok, mint Lázár Ervinnél a pomogácsok), nem tudjuk. Az unió mindenesetre most mérlegeli, hogy tiltott támogatásnak számított-e az a kétmilliárd forint, amivel a kormány Kaposvár önkormányzatának közbeiktatásával megsegítette a húsipari céget.

Szinte már magától értetődik, hogy állandó témánk maradt a helyi média állapota: akár annyi is elég lenne róla, hogy az eddig felsorolt, nem különösebben szívderítő témák egyikéről sem voltak hajlandóak egy vak hangot sem közzétenni. Egyikük sem.

A Donner lassan visszafordíthatatlanná váló romlásáról is megemlékeztünk: a legutolsó fejlemény az ügyben, hogy az Együtt aláírásgyűjtő kezdeményezése pontosan jelzi, hogy a városrész lakosai tarthatatlannak érzik az itt uralkodó közállapotokat. Kérdés, hogy a mozgó rendőrőrs elindítása jelent-e érzékelhető javulást, vagy csupán tüneti kezelésnek bizonyul. Az biztos, hogy az önkormányzat, melynek döntő szerepe van a jelenlegi állapot kialakulásában, szokása szerint lerázta magáról a feladatot, mint kutya a vizet. Sokkal fontosabb dolgai vannak, állandóan ünnepelnie kell önmagát: könyvet adat ki dicső múltjáról (nem, nem „arról”, egy másikról), neki tetsző esztrádműsort finanszíroz milliókkal, de főleg és elsősorban vég nélküli propaganda-hadjáratot folytat: Kaposvár most épp egy „büszke város” (no, nem mintha koldusszegényen ne lehetne büszke valaki), és most épp a buszainkra vagyunk fenemód.

Igaz, hogy Miskolc, Pécs, Szeged, és még ki tudja, hány város szerzett be az idén új buszokat, Kecskemét pl. hatmilliárdért hibrideket, amelyek még széndioxiddal (mely a globális felmelegedés első számú okozója) sem szennyezik a környezetet. Jellemző, hogy a Kaposvár Most az új buszok videós bemutatásánál nem kevesebbet állított, mint, hogy „csak vízgőzt bocsátanak ki”. Tévedés: a földgáz elégetésekor széndioxid keletkezik, tehát ezek a buszok egyáltalán nem olyan környezetbarátok, mint ahogy ezt állítják. Vízgőzt akkor bocsátanának ki, ha hidrogénnel működnének. Fizika 7. osztály, leülhettek kispajtások.

Az, hogy a miféle szánalmas felhajtást kavartak a buszok színe körül, már szót sem érdemel. Az emberi szem számára érzékelhető 16 millió színből kiválasztottak hármat, pedig nyilvánvaló, hogy a gyár olyanra festette volna, amilyenre kérik: a narancssárgát – érthető okokból – helyből elvetették, így a libafos és a közmédia hivatalos színének számító bordó-szürke kombináció közül lehetett választani. Így néz ki a Szita-féle demokrácia.

Az igazi pofátlanságról már szóltunk: akkor lehet az ember büszke a gyerekére, ha nem a szomszéd vagy a postás csinálta. Könnyű az EU, a norvég esztergályos, a francia darukezelő, a német elektromérnök vagy a finn favágó pénzén verni a mellünket, s közben közgyűlési határozatban szembeköpni a közös értékeket.

És még volt szó Taszárról, Kaposfestről, a színházról s még – hál’ istennek – ezer másról.

Znamenák István, a kaposvári színház egykori színész-rendező-igazgatója, utolsó értékes korszakának meghatározó egyénisége a Magyar Narancs c. hetilapnak adott interjújában fogalmaz így:

„Azt a kaposvári színházat, amit mi jelentettünk, egy dolog tette tönkre: a kívülről jövő sötétség.”

Nos, nagyjából ezért van szükségünk erre a bizonyos, nem sötéten, sötétben látó tündérre. Meg egy kicsit több civil bátorságra, mert abból – nyilván a homály miatt – elég keveset láttunk 2015-ben Kaposváron.

Huszka Imre

* Írásunk megjelenése után most, közel három hét múlva megkeresett bennünket Csonka Ibolya színésznő, aki nehezményezte, hogy, úgymond “politikai csatározások” eszközévé tettük az előadást, melyre ő, ahogy fogalmaz, “nem adott engedélyt”. Természetesen erről szó sincs: a cikk egésze bizonyítja, hogy csupán a darab címét éreztük némileg áthallásosnak, s ehhez – egyelőre – nem szükséges senki: sem az író, sem a rendező, különösen pedig a darabot játszó színész hozzájárulása. Képzeljék el, ha történetesen a Háború és béke címet kapja az elemzés, s nekünk egyezkedni kéne Tolsztoj gróf örököseivel…

Tiszteletünk jeléül és a békesség kedvéért lecseréljük a címlapképet, habár – lévén nyilvános színházi előadás, s egy standfotó – ez sem volna szükségszerű, de semmi nem áll tőlünk távolabb, mint, hogy a kiváló kaposvári színésznőt megbántsuk.

H. I.