A Donner panasza: Együtt-sajtótájékoztató a kaposvári közbiztonságról

Aláírásgyűjtés a donneri rendőrőrsért

Sajtótájékoztatón ismertette az Együtt kaposvári szervezete azt a most induló kezdeményezésüket, mely többek közt egy, a Donnerben és a Cserben élők biztonságérzetét növelő közbiztonsági csomagból, továbbá az érintett területek további gettósodását megelőző városrész-rehabilitációs javaslatból, és egy ennek nyomatékosítására szolgáló aláírásgyűjtési akcióból áll. Pintér Lóránd választókerületi elnök és Kerepesi Tibor szerint a városrészek lakói elégedetlenek: nincs érzékelhető javulás, nyugalom, biztonságérzet, s éppen a belvároshoz legközelebb eső részeken, ahol legalább egyszer mindenki megfordul naponta.

A sajtótájékoztatón elhangzott javaslat legfontosabb eleme egy állandó rendőrőrs, vagy területi közbiztonsági iroda létesítése a Donner központi részén, kiegészítve egy vagy két rendőr-szolgálati lakással, mely pl. a jelenleg üresen álló Zrínyi utcai volt könyvtárhelyiség vagy a Zrínyi utca 1. szám alatti önkormányzati tulajdonú épület felújításával, átalakításával valósulhatna meg. A javaslat szerint ily módon akár a nap 24 órájában is érzékelhető rendőri jelenlét már önmagában is növelné az itteni polgárok biztonságérzetét, s ez akár rendkívül rövid idő alatt érdemi változást jelentene a közterület nem rendeltetésszerű használata, a járókelőket irritáló kisebb garázdaságok, zaklatások visszaszorítása tekintetében. Ez ügyben ugyanis hiába hozott 2013-ban az önkormányzat külön rendeletet „A közösségi együttélés alapvető szabályairól címmel”, ez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Ugyanakkor nem lehet eltekinteni attól, hogy a környék túlnyomórészt lepusztult, emberi tartózkodásra jóformán alkalmatlan önkormányzati bérlakásait, és az egész környéket egy komplex városrész-rehabilitációs program keretében szanálni kell. A belvárostól alig néhány száz méterre lévő terület közelsége, és a városrész útjainak sugaras elrendezése miatt ezt a központi területet a városrész szinte összes lakója szinte naponta használja. Az egész város érdeke – többek közt pl. az ebben a városrészben található Virágfürdő vendégei, valamint az önkormányzat által hosszú ideje ide tervezett négycsillagos gyógyszálló méltó környezete miatt is – hogy a Donner központi része ne egy súlyosan deprimált, gettósodó, elhanyagolt környék legyen. Különösen igaz ez a jelen formájában lényegében kihasználatlan Jókai ligetre, mely a korábbi évtizedekben kedvelt találkozóhelye volt a kaposváriaknak, ma pedig a többség a lábát sem meri betenni az egykor majálisoknak, koncerteknek helyet adó parkba.

Az Együtt, hogy kezdeményezésének nyomatékot adjon, hasonlóan az év elején lebonyolított, Füredi utcai közlekedésbiztonságot javítani kívánó sikeres aláírásgyűjtési akciójához (ennek labdája még egyelőre a közlekedési hatóság térfelén pattog), a nyári hónapokban véleménynyilvánító aláírásgyűjtést kezdeményez az érintett városrészekben, így az önkormányzat, mely a javaslatcsomag szerint a legtöbbet tehetné, és persze a közvélemény pontosan láthatja, hogy mennyire váltak be az eddigi intézkedések, és van-e szükség újabbakra, hatásosabbakra – fogalmazott Pintér Lóránd.

Néhány megjegyzés Donner-ügyben: a nyomok a közelmúltba vezetnek, és persze a városházára…

Nyilván minden szó és minden tett számít, amit bárki a Donnerért, ezért a méltatlanul szerencsétlen sorsú városrészért tesz, melynek hanyatlása – már néhányszor utaltunk rá – a nyolcvanas évek legvégén, az új vasúti felüljáró átadásával, ill. nyilván a régi lebontásával kezdődött. A történet – a város akkori vezetőitől tudjuk – a kapkodáson, az átgondolatlan „magyaros” beruházáspolitikán múlt már akkor is. A horvátokkal kész, nyilván határidőkhöz kötött megállapodás volt a gyékényesi vasútvillamosításról, melyből nemes egyszerűséggel kifelejtették a beruházók, hogy a villanyvonat bizony nem fog átférni a régi donneri közúti felüljáró alatt, s így rohammunkában, ész nélkül, átgondolatlanul vágták el a Donnert a belvárostól, hisz ma jó ötszáz méterrel odébb tud csak átjutni a vasúton, nem beszélve arról, hogy az elmebeteg ötlet, kacskaringós gyalogoshíd, melyre azt mondták jó érzékkel, hogy ez a donneri anyókáknak készült, akik a kézikocsijaikat tolják itt át a piacra… nettó agyrém.

Egyértelmű, hogy aluljáróval kellett volna megoldani az átjárást, s így meghagyni az összeköttetést a Petőfi térrel, s ebben építészkörökben már akkor is egyetértés volt. Persze akkor is pontosan olyan pöffeszkedő, dilettáns káderek voltak a hatalom „szakmai” kiszolgálói, mint most, s lényegében mindenben a legkevésbé célravezető, ámde drága és körülményes megoldást választották.

A Donner elszakadt a belvárostól, a régi, szerves kapcsolat helyett egy nyomorúságos „tekervényhíd” köti vele össze. Ennél még a sima, szintbeni kereszteződés is jobb lenne, kétkarú sorompóval: ne feledjük, hogy az elmúlt években már két fiatalember is a halálát lelte amiatt, hogy megérintették a vasút magasfeszültségű vezetékét, mely a gyalogos felüljáró felett alig két méterre van. Egyikük itt, a másik pedig egy vagonon állva kapta a halálos áramütést, mert a társaság a rövidebb utat választotta a kerítésen át a Noszlopy utca felé.

Ők biztosan élnének, azt viszont a cseri átkelő példájából tudhatjuk – mely ezzel értelemszerűen egyidős – hogy a szintbeni vasúti átkelés ennél biztonságosabb.

Az első „csapás” tehát a közlekedés ellehetetlenítése volt, mely előkészítette a többit: nem álljuk meg, hogy ne hozzuk ismét szóba Szita Károly egykori kedvencét, a Kaposvári Közlekedési Központot, lánykori nevén az „intermodálist”, melyet mostanában kozmikus hallgatás övez. Két-három éve még a polgármesteri pipaszárak huszonötször is körbeszteppelték a kameráknak a flancos maketteket, bombasztikus nyilatkozatoktól volt hangos a csicskasajtó, szemben a mai, fülsiketítő csenddel. Ott hangzott el számtalanszor, hogy „a Donnert száz éve elvágta a vasút a belvárostól”, és élő ember nem volt aki – rajtunk kívül – kiigazítsa: hékás, nem volt az elvágva, volt ott egy közúti felüljáró! Eleink annyira megbecsülték a Donnert, amennyire ti soha nem fogjátok!

Az intermodális körül nagy a csend – sejthetően így is marad – s a városnak soha nem is lesz már rá pénze, hogy valóban célszerű összeköttetést teremtsen a belvárossal. Ily módon a kutyát sem érdekli, mi történik „a fal mögött”. Így került aztán szépen – ám korántsem lassan – a Berzsenyi, a Teleki és részben az Ady Endre utcák bontása, átépítése során az ott önkormányzati lakásban lakó szegény sorsú családok egész sora a Zrínyi utcai, hasonló ingatlanokba.

Miután persze felújításokról, rendbetételről és rendben tartásról itt már szó sem volt, megindult a törvényszerű gettósodás. A nedves, romos, málló vakolatú kis lyukak lakói amikor csak lehet, az utcán tartózkodnak, étterembe, kávéházba ritkán jutnak el. Sokan közülük jobb híján „vasaznak”, „lomiznak”, s ez a környezetükben is otthagyja a nyomait. A környező, magántulajdonú házaktól aztán már csak olcsón tud megszabadulni a tulajdonosa, s innentől megállíthatatlan a hanyatlás. Ennek esett áldozatul az iskola, az egykor a legjobb hírű „Sétatéri”, bezárt a fodrászat, a gyógyszertár, a könyvtár, alig-alig működik a bolt. Sovány vigasz, hogy az iskolaépület átalakult levéltárrá: egy zárt, a közvetlen környezetével szinte semmilyen kapcsolatot nem tartó idegen test lesz, a Donner számára haszon nélkül.

Az önkormányzat – és konkrétan Szita Károly – még „segített” is a városrésznek lefelé csúszni a lejtőn: ide, a Zrínyi utcába telepítette a szociális foglalkoztatót, hogy teljes legyen a „szegénynegyed-feeling”: reggelente kaszás-kapás-mellényes mezei hadak indulnak útnak, botrányos állapotok uralkodnak, mert a részlegnek lényegében nincs udvara, s az épület sem alkalmas erre a feladatra, így a dolgok többsége az utcán zajlik: ha ezt mások, nem az önkormányzat emberei csinálnák, büntetés járna érte. Útba esik ott mindjárt egy kocsma is, melynek vendégei persze kint, a járdán isznak, füstölnek, hogy a hazatérő iskolások biztosan megkapják azt az információadagot a dohányzásról, amit a lefóliázott trafikokban elzárnak előlük.

És itt van még az ingyenkonyha is, nehogy valakinek hiányérzete támadjon.

A folyamatban az a tragikus, hogy a városrész külső utcáinak többsége egészen rendezett – egyelőre – ám az ingatlanforgalom, építkezés, felújítás szinte teljesen leállt: pusztán a városrész központjának gettójellege miatt az egész, nagy területű, amúgy kertes-virágos, árnyas, végtelenül kellemes lakókörnyezetet „büntetik”.

A donneriek mindezért végtelenül hálásak a Fidesznek, személyesen Szita Károlynak, akitől a központi körforgalmat uraló, végtelenül ízléstelen, primitív „söröskorsó-szökőkutat” kapták: ez a fizetség, a tönkretett városrész járandósága.

A kaposvári polgármester új, sokadik süket szlogenje: „Megyünk előre” különösen lehangoló és reménytelen értelmet kap a Donner esetében.

H. I.