A szájkosáron befér a sajtónapi pogácsa
Néhány jelentéktelen aprósággal készültünk csupán március 15-ére: másodjára már akár hagyománynak is nevezhetnék azt a tizenkettes listát a kaposvári közéletben szerintünk említésre méltó dolgokról, amelyeket a helyi média masszívan elhallgat. Listánkhoz ezúttal mindössze annyit fűznénk, hogy immár hivatkozási alap lettünk: mi vagyunk az ujjal mutogatható okai annak, hogy Kaposváron dúl, mi több, dühöng a sajtószabadság, s így egy okkal több, hogy elég csupán jeleznünk, a mások által elhallgatott témákról hol (hol máshol?) lehetett olvasni. Lassan már félszavakból is értjük egymást. Veheti bárki ünneprontásnak, de, ahogy a kommunizmus áldozatainak emléknapján sem feltétlenül a pribékeknek kéne az első sorban állni, vagy épp koszorúzni, talán a sajtószabadság napján is ránk fér némi önvizsgálat.
Íme, ez volna a KAPOS-T 12 pontja, semmiképp sem vádbeszéd, csupán emlékeztető:
– Egy árva szót sem kapott egyetlen kaposvári médiumban sem Kósa Lajosnak, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjének sétálóutcán eszközölt motoros, szabálytalan parkolással súlyosbított ámokfutása,
– a Vigasságok Udvarának – ez a múzeum és az egykori levéltár udvarában lévő, meghatározhatatlan rendeltetésű és kialakítású építészeti szörnyszülött – teljes kudarcáról, az építkezés és a hasznosítás késéséről, ill. indokolatlanul túlárazott voltáról is dúlt a hallgatás,
– hasonlóképp a Kométa húsipari üzem ellen folyó EU-s vizsgálatról, melyet a szabálytalan állami támogatás gyanúja miatt indított az illetékes európai bizottság,
– csend volt a Kaposvári Egyetem színészképzésének várhatóan katasztrofális következményekkel járó átalakításáról, arról, hogy már valójában csak papíron létezik: ténylegesen más városokban folyik a képzés, s egyik osztálynak sem Kaposvár a gyakorlóhelye, a félmilliárdos EU-támogatással felújított belvárosi színházterem (a „Latinka”) évek óta üresen áll,
– senki, egyetlen szóval sem beszélt arról, hogy mennyi közpénzt emészt fel évente Kaposváron különböző forrásokból a Kapos és Somogy Tv-k, a Kaposvár Most weboldal és a rádió, valamint a Kapos Extra fenntartása, ill. támogatása, és miféle piszkos munkát végeznek ennek fejében,
– mélyen hallgattak arról, hogy Szita Károly önkényesen, utólag megszavaztatva két és félmillió forintot adott kedvenc táncegyüttesének, az Experidance-nek, ill. a szervezőnek, a Csiky Gergely Színháznak egy tisztán kereskedelmi produkció kaposvári előadásának finanszírozására, „szervezési költségek” címén,
– nem szóltak arról, hogy Kokas Katalin és Kelemen Barnabás, a Kaposfest korábbi művészeti vezetői összeveszvén a fesztivált lebonyolító Bolyki produkcióval, lényegében egy ellen-kamarazenei fesztivált indítnak Budapesten,
– csend volt akörül is, hogy a kaposvári önkormányzat Fidesz-frakciójának vezetője, Mihalecz András kilencven millió forintért vásárolt termőföldet a pártja által „okosba” megoldott árverések egyikén, egy szóval meg nem indokolt forrás felhasználásával,
– nem beszélt senki a KAPOS-T-on kívül arról, hogy micsoda botrány az, hogy háromszor tervezték újra jóval több, mint félmilliárd forintért a 67-es utat, csupán azért, mert a beruházás elhúzódása és újrakezdése egyaránt Orbán Viktor szeszélyének és a Fidesz politikai érdekeinek volt kezdettől fogva alárendelve,
– hallgattak a Rákóczi-ügy legújabb fejleményeiről, arról, hogy nyomozás folyik a felszámolás alatt lévő kft. és egyes, a felszámolás idején vele szerződéseket módosító önkormányzati cégek ellen,
– síri csend volt akörül, hogy a polgármesteri hivatal minden általuk indított eljárást, összesen nyolcat elbukott a hírhedt „sétálóutcai parkolás”, ill. bosszúhadjárat ügyében dr. Takács Richárd jobbikos megyei önkormányzati képviselő és édesapja, dr. Takács Norbert ügyvéd ellen,
– nem számoltak be arról, milyen szerepet játszott a Nemzeti Választási Bizottság kaposvári ügyvéd tagja, dr. Boda Pál a szégyenletes „kopasz-ügyben”, a Nemzeti Választási Irodánál történt jogtiprásban.
És nyilván, aki rendszeresen olvassa-nézi a helyi sajtót, benne minket, még hatvan-hetven-száz kevésbé kirívó tényt, mozzanatot és szempontot fel tudna sorolni, amelyek – nyilván éppen olyan véletlenül sikkadtak el, mint két ráadás-darabunk:
egyrészt Szita Károly blogolásból szerzett jövedelmének „merő véletlenségből való” megtizedelése (egy évig masszívan hallgatnak róla, aztán pedig becsúszik egy tizedesvessző) – érdekes helyi bukét adva a kaposvári sajtóviszonyoknak,
másrészt az a szívmelengető empátia, ahogy Gelencsér Attilát még saját ostobaságától is óvják: ha Kaposvár szellemiekben eddig sem igazán jeleskedő képviselője végképp vállalhatatlan módon tör az unintelligencia és primitívség hófödte csúcsaira, jótékonyan hallgatnak alakításáról.
Persze van, aki szereti ezt a bundájában rothasztott íz- és illatvilágot – irigyeljük a gusztusát: vetekszik azokéval, akik épp e sorok írásának idején ott feszítenek a városháza sajtónapi fogadásán, jattolnak a polgármesterrel, sőt meg is tapsolják rögtönzött kis beszédét a sajtószabadságról.
Büszkék: érzik szerepük súlyát, azt, hogy hallgatásuk még szavaiknál is fontosabb a rezsim fenntartása szempontjából. Lehet e széles földön ünnepelnivalóbb dolog ennél?
H. I.
