Zsar(át)nokok őszi vasárnapjai
Kétszáz írás, jóval több, mint kétszázezer szó. (Ön)ünneplésre, netán petárdák ezidőtájt szokásos pufogtatására persze nem készülünk, maradunk a szokásos szerény megemlékezésnél: ez csupán egy alkalom arra, hogy máshol, más összefüggésekbe nem illő dolgokról is szót ejtsünk. Elsősorban a KAPOS-T fogadtatásáról, mely persze felfogható szimpla belterjeskedésnek – legyen mentségünk rá a kerek szám, és az, hogy kezdettől fogva fontosnak tartjuk álszemérem és felesleges udvariaskodás nélkül foglalkozni a helyi média dolgaival. Mert a mai kor polgára azt a világot látja, amit a médiumok elé tárnak. Ez persze nem a valóság, s különösen nem annak égi mása, de ez – egyelőre – nem szegi kedvünket.
Arra biztosan elég volt ez a másfél év, a kétszáz cikk és a jóval félmillió feletti oldalletöltésszám (más megközelítésben egy-egy írás ezer és tízezer közti olvasottsága), hogy a KAPOS-T beépüljön, vagy épp becsípődjön a helyi köztudatba – kinek melyik kifejezés szimpatikus. Szigorúan tartottuk-tartjuk magunkat ahhoz, hogy a helyi politika, közélet, kultúra (média) dolgaival foglalkozunk, habár korábban – évtizedekig – országos lapoknak, internetes médiumoknak és televízióknak dolgoztunk, s nyilván továbbra is megtehettük volna, hogy naponta fellengzősködünk egy-egy sort Orbán, Simicska, Lázár, Rogán s a többiek alakításain tét és kockázat nélkül.
A város, ahol úgy tudják, hogy Ady Endre író volt …
Ez nem a mi formánk. Országos ügyekről országos lapokba kell írni, a helyieket pedig itt, helyben, a helyi kiskirályokkal és csicskásaikkal kell megvívni, persze szándékunk szerint szigorúan csak a szó – mégoly veszélyes – fegyverével. Könnyű és kényelmes „ellenzékiség” úgy elmélkedni itt, vidéken szögesdrótról, stadionokról, szegénységről, európai elszigetelődésről, hogy közben a szerkesztőségből mindenkinek megvannak a maga piszkos kis alkui: a szent és sérthetetlen polgármester, kórház- és színigazgató, intézmény- és hivatalvezetők kikötik, hogy kivel állnak szóba, és mit írhat az illető. Mert repülhet a kényelmes állásból a testvér, a feleség, az anyós, de talán még a gyerkőc is rosszabb jegyet kap az isiben. Vagy nem veszik fel a gimnáziumba.
„Utánad nyúlnak ezek mindenhova” – hangzik sokadszorra is a magyarázat Zsarátnok városában. Persze egy demokrata első számú ismérve állítólag az volna, hogy nem fél.
Azt egy percig sem gondoltuk, hogy azok, akik valamiért, valamikor célkeresztbe kerültek, vagy, akik szerint Kaposvár a létező világok legjobbika, s akik számára egyszerűen csak kényelmes, a gondolkodás, a véleményalkotás, az olvasás-tájékozódás alól felmentő állapot (volt) a kaposvári szűk látóhatár, hogy nem létezett a városban kritikus, a helyi hatalomnak alárendelt, annak üres és hazug lózungjait visszhangzó médiumokon kívül más, szó nélkül hagyják, hogy belevágtuk a féltéglát a langyos, retkes kis pocsolyájukba. Nagy vitákra készültünk, de sunnyogást, lapító kitérést, vagy értelem és irány nélküli primitív dühöket tapasztalunk. Nem túlzás: ennek a rendszernek valóban a félelem és a szellemi restség az összetartója. Ahhoz is gyávák és tunyák, hogy felvegyék a kesztyűt. Pusmognak kicsit a saját „Facebook polgári körük” hónaljmelegében: bulvárnak neveznek, lamentálnak arról, hogy valakinek be kéne már perelni, sőt pofonokat ígérnek olyanok, akik még a KAPOS-T Facebook-oldalára sem merészkednek, hogy ott kifejtsék a véleményüket.
… ma annak a provincializmusnak a fellegvára, ami ellen Ady minden erejével harcolt: pl., hogy Rippl-Rónait pörgekalapos, pipás-kutyás (szamaraskordés) Göre Gáborként ábrázolják
Pedig állnánk elébe bárminek: a kétszázezer szóhoz eddig mindösszesen egy helyreigazítási kérelem érkezett: összetévesztettük az alcsútdobozi polgármestert azonos nevű fiával, a Balatonring versenyigazgatójával. (Mindkettejüket Oláh Gyárfásnak hívják.)
Érthető a dühük, és mindenkié, aki a KER-re, a Kaposvári Együttműködés Rendszerére: magyarul a személyi kultuszra, a meghunyászkodásra, az egymást alullicitáló silányságra, erre a totális szellemi hanyatlásra építette az egzisztenciáját. Nekik ragyogóan megfelelnek a csak jó hírekről beszámoló televíziók (minden helyi Fidesz-nacsalniknak van egy külön bejáratú) a rájuk és a hasonló „hírportálokra” épülő bedobálós újság, és persze a semmitmondás, a konfliktuskerülés és a burkolt üzengetés lapja, a múlt század pártállami éthoszát őrizgetők.
Ez persze nyilván csak az egyik oldala annak, amit tapasztalunk, ám azzal a legkevésbé sem éreznénk ízlésesnek előhozakodni, hogy hányan és milyen meglepő időkben, helyeken és módokon gratuláltak már ahhoz, amibe kétszáz cikkel ezelőtt belefogtunk. Hány cinkos és biztató pillantást zsebeltünk be olyanoktól, akik maguk is a Fidesz-mézesbödön körül donganak, hány diszkrét üzenet jött közös ismerősöktől, névtelen emailek, Facebook-üzenetek, meglepő tetszésnyilvánítások (újmagyarul: „lájkok”), bocsánatkérések: „minden cikkedet elolvasom, de tudod, az én helyzetemben…”, vagy épp az élmény, hogy Kaposvárról kiszabadulva egy szabadtéri színházi előadás esőszünetében szabályos KAPOS-T fogadóórát kellett tartanunk: konkrétan sorban álltak, akiknek hosszabb-rövidebb mondanivalójuk volt színházról, Rákócziról, Somogy folyóiratról, 67-es útról, arról, amit írtunk, és amit nagyon meg kéne.
Két impulzus a folytatáshoz, egyik erősebb, mint a másik: az egykori Somogyi-főszerkesztő elkapott gyűlöletteli pillantása a Tescóban, állásukért remegő ilyen-olyan beosztottak túljátszott dühkitörései a közösségi oldalon, szemben az óvatos gratulációkkal. És van egy harmadik, a döntő: a kaposvári jobboldali értelmiség egy tiszteletre méltóan naiv, mondhatni utolsó mohikánja kérdezte meg tőlem nemrég: „… és tényleg, nem lehetne szerinted betemetni ezt az árkot?” Akkor, ott, a keszthelyi Festetich-kastélyban csak annyit tudtam válaszolni neki: fogalmam sincs. Nem akartam megbántani abban a mégoly szűk társaságban sem azt, akinek a helyére kerültem annak idején tanítani a Táncsicsban, de a „szokásos” válaszom ez lett volna:
nézd, mondok neked tíz kortárs magyar írót: Kertész Imre, Konrád György, Nádas Péter, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Spiró György, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Bodor Ádám, s (az azóta elhunyt) Borbély Szilárd – te mondj egyet, s miután hosszas gondolkodás után is csak Jókai Anna fog beugrani (ő is érdemtelenül), rájössz, hogy itt nem vízszintes tagolódás van, hanem függőleges. Nem árkok vannak, hanem emeletek, sok-sok emelet. Az egyik szinten Schiff András, a másikon Mága Zoltán. Itt Fehér László, ott Fekete György, itt Mohácsi János és Alföldi Róbert, ott Kerényi Imre Dörner Györggyel súlyosbítva.
Pataky Attila versus Bródy János és Koncz Zsuzsa. És a jelenlegi hatalom Pataky Attilával próbál legitimitást nyerni. Sőt, valójában egylényegű vele.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy bármelyikükhöz is hozzámérnénk magunkat, de erőnkből fakadóan így próbálunk különbséget tenni továbbra is: igaz és hamis, valódi és talmi közt, ekképp igyekszünk rámutatni a harmad-, negyedvonal nívójára, a primitív sunyulásra, a képmutatásra, a fellengzős kirakat mögötti ürességre, az alig leplezett gátlástalan tolvajtempóra, a gyáva opportunizmusra, az ostoba önfeladásra:
mert ebből talán mégsem kéne rendszert csinálni.
H. I.
