… bejegyzésünk alkalmából megállnánk egy pillanatra. Nem azért, hogy „nagy levegőt vegyünk”, sokkal inkább, hogy egyáltalán levegőt, a nagy futásban, csak úgy, mert levegőt venni jó. Vetni egy pillantást előre, hátra, nézni körbe, magunkba. Az az önmagunkkal szemben táplált egészséges elfogultság nélkül is látszik, hogy a KAPOS-T az események, jelenségek nagy áramlásából mit, mikor, miért, hogyan emel ki, erősen megkülönböztet bennünket más, Kaposvárral foglalkozó médiumoktól. Kilenc hónapja, márciusi köszöntőnkben írtuk: ha már a „virágok városa”, hát virágozzék az a bizonyos száz virág, mert bizony még a „kinyílott pitypang” is üde színfolt, ha csupa büdöske veszi körül. Száz írás, vagy százezer szó. Sok ellenséges, olykor gyűlöletteli pillantás, számos gratuláció és vállveregetés, állandósult és vitathatatlan jelenlét a köztudatban – itt tart ma a KAPOS-T.
Szórakoztatásképpen egész csokorra valót közreadhatnánk ez alkalomból a szitkozódó, gyalázkodó, becsmérlő kommentekből, de nem tesszük, miután kis kutakodással bárki megmerítkezhet ennek a szubkultúrának a nyelvi-szellemi igényességében a lap Facebook-oldalán. Viszont a felzúdulás, ami egy-egy cikkünket követte, csak megerősített bennünket abban, hogy szükség van arra, amibe belekezdtünk. És korántsem azért, mert szórakoztató volt rálépni egy-két fényesre suvickolt cipőre, vagy, mert sikerült begyűjtenünk néhány diszkrét fenyegetést, s ez valami kamaszos, lázadó dacból jólesik a lelkünknek, hanem azért, mert a száz cikkhez érkezett sokszáz, talán ezernél is több hozzászólás egyikében sem találtunk épkézláb érvet, melynek nyomán akár egyetlen gondolatunkat, állításunkat felül kéne vizsgálni, netán vissza kéne vonni.
A sok meghatározás közül az újságírás szerintünk legfőképp “a demokrácia immunrendszere”. A biztonság kedvéért magyarul is, hátha Vida Ildikó idelátogat…
S ezért esik jól különösen a Google Analytics elemzéseiben a kétszázezret közelítő oldalletöltésszám és a nyolcezer állandó olvasó mellett azt látni, hogy nagyon sokan még mindig régi, hónapokkal ezelőtt született írásokat böngésznek. Apropó, számháború: a KAPOS-T nem vadászik. Nem kacsingatunk lájkokra, s úgy lépjük át hamarosan az ezret, ami egyáltalán nem lebecsülendő, hogy semmit nem tettünk érte. Viszont rengeteg ismerősünktől hallottuk már: „tudod, hogy én lettem volna az első, aki belájkollak, csak hát figyelik az igazgatóhelyettesek az iskolában a Facebookot – is …” Nem növeljük mesterségesen a kattintásszámot, bár ismerjük azokat a technikákat, amellyel ez lehetséges, és nem töltjük meg innen-onnan összekapart, szenzációhajhász bulvárvacakokkal, kiscicákkal, erszényes patkányt röptében megerőszakoló denevérfókákkal az oldalt, melyekkel olvasóink úgyis találkozhatnak bárhol a széles világhálón. Ha egy „szakmabeli” netán kevesellné az oldalletöltések számát, gondoljon arra, hogy a KAPOS-T cikkei hosszúak: olykor a tízezer karaktert is meghaladják, míg, mondjuk a helyi írott média más szereplői átlagosan egy-két, max. háromezer karakterben „utaznak”.
Kevés szó, nagy betű, sok kép, ahogy a Blikknél mondják, s az a jó, ha aznap is rádől a gyárkémény az óvodára. Ha a KAPOS-T írásait is szétszednénk három-négyfelé, egészen más lenne az összkép, de, mint hangsúlyoztuk, tartózkodnánk a számháborútól.
Készséggel elismerjük ugyanakkor, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek a helyi információs, ill. médiamezőnyben, s nem is törekszünk kizárólagosságra. Szükség van sporthírekre éppúgy, mint a rendőrségi, netán bírósági tudósításokra vagy a sajtótájékoztatókról szóló anyagokra, melyek mindegyikét megtalálják az olvasók, akiket a legkevésbé sem akarunk magunkhoz láncolni. A 21. századi újságírás ugyanis nem erről szól. Régen csak nagyon kevés ember engedhette meg magának, hogy több lapot is elolvasson, ma viszont szinte minden internethasználó több forrásból tájékozódik – voltaképpen nem is tehet mást. Egyúttal felértékelődött a véleményújságírás, mert a hírözönben, ami naponta ránk zúdul, egyre nehezebb eligazodni, s azok a műfajok, amelyek ezzel határosak: a riport, az elemzés és a publicisztika. És, miután életmódhoz, a divathoz és a popzenéhez még ennyit sem értünk, maradnak a tágabb értelemben vett közéleti témák.
És szigorúan Kaposvár: ha egészen precízek kívánnánk lenni, valójában nincs is más, aki egyértelműen csak a város és vonzáskörzete ügyeivel, közéletével foglakozik. Ez a kép is elég zavaros: vannak deklaráltan – nevükben is – Somogy megyével foglakozók, és olyanok – mint a Kapos Tv – melyek „kiterjeszkedtek” a megyére, mert sokkal kényelmesebb Istvándiból vagy Kálmáncsáról „behozni” egy érdektelen történetet, mint elmélyedni néhány kényelmetlen kérdésbe itt, helyben. Annak könnyen kirúgás lenne a vége, ahogy egyik első – meglehetősen nagyot szóló – cikkünkben megírtuk.
Nem leszünk álszerények: úgy gondoljuk, megtaláltuk ebben a mégoly bonyolult médiatérben a helyünket, van érdeklődés és fogadókészség arra, amit csinálunk. Saját tartalmakat állítunk elő, meglehetősen feszített tempóban, s néha már attól kell félnünk, hogy ránk dől mindaz, ami kimaradt, aminek még mindig nem jártunk utána, csalódik bennünk, aki már hetek óta hiába várja a hívásunkat, akinek az emailjére nem válaszoltunk. Sajnáljuk, igyekszünk mindent bepótolni. És köszönjük a támogatást azoknak, akik bizalommal, netán szimpátiával fordultak felénk – igyekszünk rászolgálni a továbbiakban is.
És maradunk. Maradunk kritikusak és szókimondóak, ebben mutatkozott Kaposváron a legnagyobb hiány: gyáva, megvásárolt, konformista, afféle „kényelmi újságírás” folydogált itt, amit már helyettük szégyelltünk. Szent tehénként kerülgették Krakus Pétert és kicsiny csapatát, viselt dolgaikról nem is beszélve, pótcselekvés gyanánt belegyurcsányoztak, bajnaiztak, mesterházyztak nagy bátran egyet-egyet a feneketlen somogyi sötétségbe. A sokszor szándékoltan provokatív hangvételünk nyomán a Somogyinál mutatkozik némileg kritikusabb hozzáállás (a választások után lazítottak a gyeplőn), a többiek csak meresztgetik a szemüket és olykor üzengetnek. Az is egy szakma, csak egy másik.
Maradunk, tisztelettel.
Huszka Imre szerkesztő
