A Három Testőr-ház ház szomorú sorsa
Az Ady Endre utca 4. számú ház emeleti ablakait lezáró fülkékben egykor a három testőr, Athos, Porthos és Aramis mellszobra volt látható, és bárkinek, aki egy kicsit is a szívén viseli még ennek a városnak a sorsát, sírni volna kedve amiatt, ahogyan „Európa legszebb főterétől” alig néhány méterre roskadozik egy helyi védettséget élvező, „műemléki környezetben” lévő lakóház. Nemrég már el kellett keríteni a bejáratát, mert hatalmas vakolattömbök zuhantak a város egyik legforgalmasabb utcájára, oda, ahol ráadásul, kitavaszodván, az olcsó albán fagylalt kedvelői legsűrűbben rajzanak. Látni fogjuk: erősen megoszlanak a vélemények az ügyben, s így nem könnyű igazságot tenni sem. Valamit viszont hamarosan kell, mert még néhány, az Adyban amúgy is élményszámba menő esős nap, s talán az utcára roskad a szó szerint kritikus állapotban lévő ház.
Ha a zseni, aki „műemléki környezet” alatt a Kapos Hotelt értette, akkora ész lenne, amekkorának tartja magát, akkor talán arra sem került volna sor a nyolcvanas-kilencvenes években, hogy ezeket a belátható időn belül felújításra szoruló, kívül-belül valódi építészeti értékeket hordozó épületeket eladja az önkormányzat (tanács) a lakóknak, akiknek persze akkoriban csak annyit lebegett a szeme előtt,
hogy hurrá: fillérekért, kamatmentes részletre belvárosi lakásuk lesz.
Ez volt az egyesek által rendszerváltásnak nevezett bohóctréfa első számú „Kész Átverés Show-ja”, amit még számos hasonló követett.
Az utcai homlokzat: a kiugró “szobaerkély” fölött a bádogangyal még megvan, fülkéikből viszont már rég nem figyelnek a testőrök. Az üzlettulajdonos még a régi “járműbolt” feliratot is megőrizte, nem beszélve a lenyűgöző szocreál kirakatról. Biztos, hogy a Csiky körül kell szelfizgetni naphosszat?
Mert arra – ahogy az országban sehol – nem gondoltak, hogy ezeknek az épületeknek az elkerülhetetlen felújítása nagyságrendekkel többe fog kerülni, mint egy átlagos társasházé, hiszen – helyesen – beépített anyagok, színkód, felületképzések, stb. tekintetében a legszigorúbb előírásoknak kell megfelelni.
Csak a szobrok újraalkotása milliós tétel lehet.
Ám ez az Ady 4. esetében már fel sem merült:
az itt lakók az elmúlt évtizedekben láthatóan egyetlen fillért sem fordítottak renoválásra – gyanítjuk, nem is fognak – így most nagyjából ott vannak, ahol a part, vagy a tető szakad. A házban információink szerint hat vagy hét tulajdonrész van, ebből a legnagyobb az utcafrontot szinte teljesen elfoglaló üzlet, a második – 282 négyzetméter – az önkormányzaté, mely elhagyott, üres. Az itt is megjelenő hívatlan látogatók már láthatóan legalább egy tűzesetet okoztak.
Az azért első pillantásra látszik, hogy a leginkább elhanyagolt rész az önkormányzaté.
A társasház közös képviseletét ellátó cég képviselőjét megkerestük: először nyilatkozott nekünk, de ma délután visszavonta mondandóját, miután – ezt más forrásból tudjuk – közgyűlés volt a házban, s gyanítjuk, ezen az önkormányzat, mint tulajdonos részéről is jelen volt valaki.
Hiába: a félelem, különösen április nyolcadika, a demokrácia e ragyogó ünnepnapja után még nagyobb úr.
Az elhagyatott belső udvar: egy jobb, élhetőbb világban ezernyi lehetőséget kínálna a belváros szívében. Balra lent egy kiégett szoba ablaka.
Úgy emlékszünk, idősb A. Dumas regényében mintha a három testőr kissé bátrabb lett volna.
A tulajdonosok közt két, többé-kevésbé ismert személy is van (mindkettőn jó derültünk), ám, mivel ismertségük e szempontból érdektelen, nem tennénk közzé a nevüket. Róluk, s a többiekről – kivéve talán az üzlethelyiséget és az önkormányzatot – annyi szinte biztosan tudható, hogy nem tudnák vállalni a felújítás költségeit.
Ami viszont némileg meglepő: a tulajdonosok többsége információink szerint azon az állásponton van, hogy „nincs is olyan nagy gond a házzal”, miközben a tető- és födémszerkezet bármelyik pillanatban leszakadhat.
A szokásos társasházi patthelyzetnek – tudomásunk szerint – néhány éve lett volna megoldása:
egy ingatlanfejlesztő vállalkozó ajánlatot tett az önkormányzat tulajdonrészére egy városfejlesztési szempontból fontos csereingatlannal, és a többi birtokos kivásárlása után vendégházat alakított volna ki belőle.
A tervből nem lett semmi, miután az illető vállalkozó úgymond „nincs jóban” a városvezetéssel: nemet mondtak az ajánlatára.
Inkább pusztuljon, de ne kerüljön az ellenség kezére.
Az sem segít az épületen, hogy a csapadékvíz-elvezetés a telek egyik végén sem megoldott: az Ady egy-egy felhőszakadás után közismerten hajlamos hajózhatóvá válni, a túloldalon viszont a Kapos Hotel mögötti parkolóház építését sikerült olyan ügyesen megoldani, hogy alig-alig talál magának utat az esővíz.
Nos, ilyenkor kéne a szemétkedésben, állampolgárok, ártalmatlan, bohókás pártok vegzálásában, önbíráskodásban roppant találékonynak bizonyuló önkormányzatnak kreatívnak, kezdeményezőnek, alkuképesnek és/vagy határozottnak lenni. Mert szép teljesítmény volt behazudni a Kossuth teret Európa legszebbjének, és napi huszonnégyben nyomni a sikerpropaganda-bullshitet, de azért ennél volna hasznosabb is: megtalálni a megoldást néhány (száz) problémára.
Úgy persze nehéz, ha az első számú probléma éppen ő maga.
H. I.
