Kaposvárt csattogó fogak kerítése védi a bevándorlóktól
Polgármesteri beszédet még úgysem elemeztünk. Egyszer ezt is el kell kezdeni, ha pár napja már lelkiismeretlen, kalmárlelkű hazudozók vagy épp félcédulás uszítók epeömléseit vettük górcső alá, hagyjuk még egy kicsit a gumikesztyűt meg a saválló ruhát. Ezek után nyilván úgysem hiszi el nekünk senki, de valójában az a leghőbb vágyunk, hogy decens, mértéktartó vitákat folytassunk közéletről, politikáról, kultúráról, s úgy általában a városról, csak hát annyi szerencsénk van hozzá, mint a címben szereplő bulának a jámbor élethez – szóval semennyi. Izgalmas, hosszú labdamenetek helyett maradnak a magasak, melyek közül – nem túlzás – tényleg csak minden tizediket csapjuk le. Kicsit egyoldalú játék, annyira, hogy már néha gyanús: nem direkt csinálják?
Hagyjuk is azt, hogy a kedvenceink, a Kaposvár Most és a Kapos Tv a szocialista tervgazdálkodás legszebb korszakát idézően osztották meg egymás közt Szita Károly polgármester tegnapi ünnepi beszéde társadalmasításának terhét: egyikük a szpíccs írott formáját közölte teljes terjedelmében, ahogy illik – a másik a videót, felbecsülhetetlen szolgálatot téve azoknak, akik pl. össze akarják vetni a kettőt, tudván, hogy pl. Orbán Viktor csicskásai is remegő kézzel gyűjtenek össze minden kis papírfecnit (nemcsak a kólásdobozokat, melyből a Népek Boldogítója ivott), hisz majdani Anonymusainak épp az lesz a majd legizgalmasabb, hogyan lehelt életet a Vezér a beszédírók által megírt halott betűhalmazba. Hol formálta át, hova ékelt zseniálisan egy-egy dakota közmondást, vagy épp hol villantotta meg spontán a genetika tudományában való jártasságát.
Szita Károly életrajzírói is kaptak impulzust rendesen tegnap este, bár az az érzésünk, hogy (talán épp e szerény írás elolvasása után) azért lett volna inkább hálás, ha hűséges ölebei inkább csak egy-egy kiragadott mondattal intézték volna el szereplését. A feneette túlbuzgóság, ugye, mindig az visz a romlásba.
Itt volna mindjárt az eleje: „Ezer éve is van talán annak, hogy mi, magyarok rendre megfogalmazzuk jókívánságainkat, vágyainkat, reményeinket magunk, s az utánunk következők számára. És bizonyos, hogy a békesség és a nyugalom mindig ott volt álmaink között. Amikor gondok sereglettek előttünk, azért imádkoztunk, hogy elháríthassuk a bajt, hogy óvjuk azt, amit megszereztünk, amit megépítettünk.” Nem hinnénk, hogy elhangzottak tartalmasabb gondolatok valaha nyilvánosan, bár nem teljesen értjük, hogy miért csak ezer éve fogalmazzák meg a magyarok jókívánságaikat: korábban hogyan csinálták? Mi volt helyette? Van amúgy nép, melynek nem a békesség és a nyugalom a legfőbb vágya? És van olyan, akit, ha „vészek hányának”, azért imádkozik, hogy még nagyobb bajban legyen? Ha már közhely, legalább ne legyen sületlenség…
„Mi, Szent István és Koppány örökösei ezer év után üzenhetjük az egykor volt magyaroknak: a hazát megtartottuk, tovább építettük…” Szóval már Koppány örökösei is vagyunk, egy mondatban említve Szent Istvánnal. Egy alapvetően keresztény, Szent Istvánról szóló ünnepen. És ki kell ábrándítanunk a polgármester urat, mert nyilván a Munkácsyban egy másik magyar történelmet tanítottak: nem, baromira nem tartottuk meg, pláne nem építettük tovább: 1526 után a négyötödét vesztettük el, négyszáz évre a teljes függetlenségünket, 1920-ban pedig a kétharmadát. Ezzel én biztosan nem állnék Koppány herceg elé abban a bizonyos speciális (kisegítő) mennyországban…
Kissé talán elsiette a szónok a beszéd tetőpontját, melyről egészen véletlenül egy kis videót befújt a szél hozzánk – talán ne is kommentáljuk:
András bulája. De alkotmányos ám, mert csak az az igazi. Szégyentelen macsónyelvben járatlan olvasóinkat engedelmükkel felvilágosítanánk: a „bula” szó eredetileg női nemi szervet, szeméremdombot jelentett. Az Aranybullát nem egészen így szokás ejteni.
Miután gerincre vágtunk Európában minden aranybulát, megtanulták: „… nyakas nép vagyunk mi, tudta, s tudja ezt ma is Európa. Tudják más nemzetek mindahányan.” Harcos nép is, csak épp jellemzően vesztes harcos. Olyannyira, hogy még a Jobbiktól is jócskán jobbra álló Novák Előd képviselő is csak a pozsonyi csatát tudta megfilmesítésre méltónak javasolni 907-ből, az azóta eltelt 1108 évből legfeljebb a londoni 6:3-at szokás emlegetni. Szóval ennyire: tudnak rólunk mindent, és rettegnek is a nyilainktól, pl. a svájciak, de nagyon. Be is döntötték félelmükben a frankot, így emelkedett közel duplájára Kaposvár adóssága.
És a csúcs: „Alig negyed századdal azután, hogy megvívtunk szabadságunkért, s hogy hozzáláttunk lepusztított országunk újjáépítéséhez, szóval alig negyed századdal e felemelő pillanat után most új kihívások állnak előttünk.” Talán megbocsátja a tisztelt olvasó, hogy itt egy bekezdés erejéig mellőzzük a frivol, csipkelődő stílust: „megvívtunk szabadságunkért”? Uramatyám: kitől is halljuk ezt? Az elnyomó kommunista pártállam legsötétebb orkjainak, a III/akárhányas ügynököknek egyikétől.
És persze tudjuk, hogy mi jön még: naná, hogy a kerítés. Már nem a bulakerítés, hanem az a bizonyos. Mert „amikor százezrek, milliók indulnak útnak, hogy jobb megélhetést biztosítsanak maguknak, amikor lassan tíz és százmilliók lesznek Európa határainak közelében…” Százmilliók, hogyne. És nem, jellemzően nem a jobb megélhetésért indulnak útnak, hanem azért, mert veszélyben van az életük. Mert legyilkolják a rokonaikat, mert válogatás nélkül rabolják el a gyerekeiket katonának, szexrabszolgának, mert földönfutóvá teszik őket. Persze kényelmesebb ezt hinni, és Szita Károly ugyanezt vágta volna az arcába annak a százezernyi magyarnak is, aki ’56 utolsó hónapjaiban ugyanígy indult a bizonytalanba, a semmibe.
Ő, mint több elnyomó hatalom kipróbált harcosa, kétségkívül: a bulák és az euró maradnak, ti meg húztok vissza Afrikába.
H. I.
