Szomorú, majdnem tragikus aktualitást kapott ma egyik, nem túl régi bejegyzésünk, melyben a kaposvári polgármester 2006-os választási propaganda-brosúrájának fellengzős, javarészt megvalósulatlan terveit idéztük fel. Az egyik legcsúfosabb kudarc, ami – nagyon is törvényszerűen – szinte végigkíséri a kínosan hosszúra nyúló, blamázsokkal amúgy gyakran szegélyezett városvezetői pályát, az a Somogy Áruház története. Végtelenül hosszú ideje szégyenkezik a romos, kétségbeejtően elhanyagolt épület a város szívében. A kaposváriak ma már leginkább elkerülik, és mától azt is tudjuk, hogy jó okkal. A Facebookon tette közzé egy anyuka, hogy csak a vakszerencsén múlt az élete neki és lányának: egy ottani üzletből kilépve hatalmas üvegtábla zuhant le mellettük. A Somogy ma már komoly kockázati tényező, azokkal együtt, akik hagyták idáig fajulni a dolgokat.
Bármikor előfordulhat – a következmények beláthatatlanok…
Nem szeretnénk hosszan nosztalgiázni azon, hogy mit jelentett az 1974-ben átadott áruház a városnak. Mindegy is, hiszen eljárt felette az idő, bár számos példát láttunk arra, hogy ezeket az érett szocializmus idején épült szörnyeket újjáépítették, átfazonírozták, akár más rendeltetéssel vagy afféle nosztalgia-plázaként ma is üzemelnek. Amennyire tudni lehet, ez volt a szándéka Bereczk Imre vállalkozónak is, aki megvette annak idején ezt a nagyszerű befektetésnek tűnő ingatlant.
Bereczk úr vállalkozói múltja meglehetősen színes, erről maga vallott a Hetek című, Hit Gyülekezetéhez közel álló hetilapnak 2007-ben, ahol elmondta élettörténetét abból az alkalomból, hogy szülővárosában, Sárbogárdon ásványvíz-palackozót épített. Tavaly pedig arról értesülhettünk, hogy az üzem, amelyhez annyi szép remény fűződött, a felszámolás sorsára jutott, ahogy Bereczk úr számos más vállalkozása is az idők folyamán.
A Somogy áruház, vagy, ha így jobban hangzik, a „Somogy Center”, csendesen döglődik immár másfél évtizednél is hosszabb ideje. Turkálók és kínai üzletek váltogatják benne egymást, olykor egy-egy raktársöprésnyi elfekvő áru piacra dobásának erejéig még kibérli valami újonnan jött kalandor, de a Rossmann drogérián kívül más állandó szereplő nincs a placcon. 2005-ben volt egy fellángolásuk Szita Károllyal, amikor mélyparkolót akartak építeni a várossal közösen a mostani alá, közel egymilliárdért. Kaposvárnak aztán, mikor a sokadik határidőt is elmulasztotta a Somogy Mega, vissza kellett vásárolnia a területet, és a grandiózus terv, az áruház előtti árnyas park – a többivel együtt – ma már csak kellemetlen emlék, amiről nem illik beszélni a városházán.
Kérdés, mi lesz, ha ezek a betontömbök is meggondolják magukat…
Formálisan nincs is, aki szóba hozhatná a belváros szégyenét, hiszen az a kaposvári újságíró, tévés, rádiós, aki megtenné, már valószínűleg a munkahelye portáján találná a személyes holmijait egy dobozban, mire visszaérne. A válasz amúgy is legfeljebb a szokásos hárítás: magáncég, nincs befolyásunk arra, hogyan, miből gazdálkodik és fejleszt. Ez a válasz rendre akkor is, amikor valaki a Füredi laktanya területével kapcsolatban érdeklődik, amelyet már szintén régen vissza kellett volna vennie az önkormányzatnak. Kérdés, hogy most a Somogy Mega felszámolás alatt álló vagyonának része-e az áruház. Valószínűleg igen, ezért válaszolta azt Szita Károly az új közgyűlés alakulásakor, hogy „a Somogy Áruházat a lehetséges új tulajdonosa fejleszteni akarja…”. A szokásos ködös megfogalmazásból azonban még semmi konkrétum nem rajzolódik ki, csak a szép remények, melyekben már annyiszor kellett csalatkozniuk a kaposváriaknak.
Ugyanakkor mindenki tudja, hogy valójában honnan fúj a szél: Kaposvár belvárosában azért nem lehet(ett) egy pl. a sopronihoz hasonló Interspar áruház, amit bármikor élénken el tudtunk volna képzelni a „Somogy” helyén, mert sérti a belvárosba épült Tesco üzleti érdekeit, s amikor annak idején a Fodor Rt. eladta a Berzsenyi utcai területet, „nem ez volt megbeszélve”. Ugyanezért nincs pl. tisztességes gyorsétterem sem a belvárosban, ezért zárnak be az üzletek, a kávézók és ezért hal ki délután ötkor minden. Kialakult egy torz, felemás rendszer, melyet ma már – mint az közismert – városépítő mérnököknek tanítanak a Műegyetemen, mint elrettentő példát.
A távoli múltban gyökerező, mégoly szövevényes okok sem mentik fel a kaposvári hatóságokat kötelezettségeik alól. Ha egy épület életveszélyessé válik, le kell zárni, vagy intézkedni kell az azonnali műszaki megoldások felől, ha ez lehetséges. Szita Károly a rossz politikai alkuk és még ki tudja, milyen okok miatt másfél évtizedig hagyta, hogy a belváros szégyenfoltja legyen az épület, pedig városvezetőként számos eszköze lett volna, egy kedvező üzleti konstrukción, a partnerek összehozásán túl a hatósági nyomásig, hogy kimozdítsa az ügyet a holtpontról.
Azt azonban nem várhatja meg az önkormányzat – bárkié is most az épület – amíg komolyabb, esetleg katasztrofális következményei lesznek a halogatásnak, a gondok szőnyeg alá söprésének. Bereczk úr filozófiája szerint az üzlethez nem kell ész, pénz kell. Szita úr nyilván Wittgensteinen nőtt fel, ő azt mondja: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”.
Nagyszerű páros, Kaposvár sikereinek kovácsai. Kérdés, hol lesznek, mikor ez az egész összeomlik.
H. I.
