A tégla, és akik szorgalmasan falaztak neki
A sajtószabadság napját is „tartalmasan” töltjük. Előre szóltunk, hogy hosszú lesz és fárasztó, sőt szórakoztatónak is alig-alig érezzük. Magyarországon következmények nélkül lehetett bárki ügynök, ez a mai megítélését, különösen a jobboldalon, alig-alig befolyásolja. Mi leginkább azért rágtuk át magunkat ezen a történeten, mert ami az országos nyilvánosságot érdekelheti, nagyjából hozzáférhető, de, annak, ami Kaposváron történt, meg kell lennie valahol összefoglalva. Szerintünk.
Szita Károly a kezdeti köntörfalazás után elkezdett kategorikusan tagadni. Először még mondott ilyen rejtélyeseket, hogy „nem tudom, kicsoda Krakus Péter, azt tudom, hogy Szita Károly kicsoda”, meg, hogy „az írásszakértők teszik a dolgukat és én is teszem a dolgomat”, s hasonlókat. Az ügy azonban viszonylag hamar rövidre záródott: a Népszava már 2005. január utolsó napjaiban a birtokában volt a Krakus-dosszié legnagyobb részének, s a szakértők egybehangzó állítása szerint a dokumentumok valódiak, és utólagos hamisításuk szinte lehetetlen. Ez a hivatalos álláspont egyébként azóta is változatlan.
Az elemzők szerint ugyanakkor nem voltak különösen ártalmasak ezek a jelentések, bár akadtak köztük olyanok, melyekben pl. a húga esküvőjéről, az ott megjelent NSZK-s rokonokról esik szó, de leginkább a Füredi laktanya környékén megjelenő külföldi rendszámú gépkocsikról értekezik, és a munkahelyét, a Növényvédő Állomást meglátogató nyugati szakmai vendégekről. A jelentések ártalmasságáról azonban nekünk egészen más a véleményünk, miután előfordul köztük olyan is, ahol barátairól beszél, pl. 1980-ban a taszári Sz. testvérek egyikének, Lászlónak az olasz kapcsolatairól. Ez bőven elég lehetett ahhoz, hogy édesapjuk, az idősebb Sz., hivatásos katonaként már „megbízhatatlannak” számítson.
Egyébként pedig tessék nyugodtan véleményt alkotni arról, aki a barátját vagy a családtagjait kiszolgáltatta a kommunista pártállam elnyomó szervezetének. Az anyuka pedig, aki Szitát nemrég a Facebookon „sikeresnek” nevezte, minket pedig irigy „energiavámpíroknak”, nyilván ilyen szellemben neveli a gyermekét hasznos NER-polgárrá. Köpd be, áruld el kisfiam, akit csak tudsz: így leszel boldog és sikeres az életben.
Hogy az efféle jelentés mennyire volt „ártalmatlan”, arról álljon itt egy szigorúan személyes emlék – talán kevésbé viharos időkben felkutatjuk majd a pontos részleteket is. Valamikor a hetvenes évek közepe tájt, tehát nem sokkal Krakus Péter szolgálatba helyezése előtt zajlott Kaposváron, a Somogy Megyei Bíróságon az a büntetőper, melyben öt fiatalembert: „Brenyát”, „Lezsut”, „K. Jocit”, „E. Zolit” s még egy társukat többévnyi letöltendő szabadságvesztésre ítélték „tiltott határátlépés előkészülete” miatt. Ezek a fiúk akkori szóhasználat szerint „disszidálni” akartak, tehát megszökni az országból a lezárt határokon át illegálisan. Tettüket nem vihették véghez, mert valaki beköpte őket. Ezért az el sem követett, orwelli „gondolatbűnért” lehetett kapni három-négy év letöltendőt akkoriban, arról nem is beszélve, hogy az áldozat soha nem állt talpra sem társadalmi, sem emberi szempontból további életében.
Ez lett volna az a bizonyos „puha” diktatúra. Én és barátom, Sz. L., alig túl az általános iskolán, ott leskelődtünk a zsúfolt tárgyalóteremben, hisz a vádlottak jól ismert, kedves csirkefogói voltak – velünk együtt – a kaposvári ifjúság „belvárosi”, esténként a Latinka művelődési házban, vagy a „Korzó” cukrászda különtermében rajcsúrozó népes körének.
Azt még hallottuk, amint „E. Zoltán vádlott” az utolsó szó jogán azt mondja: „ez az egész ország egy börtön”, aztán egy kétméteres, ijesztően összenőtt szemöldökű fiatalember mindkettőnket megragadott, és kivonszolt. Pintér Dezső volt, a Somogyi Néplap oda rendelt bűnügyi tudósítója, később a TV2 elnöke. Megismerte a barátomat, akinek apja szintén újságíró volt, idősebb Sz. L., a munkásőr-rovat vezetője. Dezső iszonyúan leteremtett bennünket, hogy ki fognak rúgni az iskolából, hogy a szüleink elveszítik a munkahelyüket, ha nem takarodunk innét nagyon gyorsan. „Nem vagytok normálisak, itt minden második ember spicli” mutatott be a terembe. Láttuk az arcán, hogy komolyan pánikban van – pontosan tudta, mit beszél.
Ha viszont ennek tükrében nézzük Krakus Péter jelentését arról, hogy másik barátja, „M. L. (…) többször hívta, hogy menjenek együtt külföldre, legutóbb 79 nyár végén vetette fel a disszidálás ötletét”, nem állítanánk, hogy ez ártalmatlan játszadozás volt csupán. És ezt a besúgó pontosan tudta. Persze az évek során, ahogy enyhült a szorítás, egyre többet volt szabad tenni, mondani annak arányában, ahogy az elosztható karéj kenyér mérete csökkent, a Krakus-jelentések is felszínesebbek, üresebbek lettek. Ez azonban – ha jól sejtjük – nem járt jellembéli nemesedéssel.
A disszidálás előkészülete komoly bűncselekménynek számított. Az pedig egyenesen szórakoztatóipari csúcsteljesítmény, hogy Rekedt, a város bohóca is a “látókörébe” került. Látszik, hogy komolyan vette a hivatását.
Az Index-cikk 2005. január 4-én délelőtt jelent meg, Szita – fogalmazzunk úgy – több, megbízható forrásból származó értesülésünk szerint azonnal, és konkrétan sírva elrohant Kercza Imréhez, a Somogyi Hírlap főszerkesztőjéhez. „Ne aggódj, husikám, elsikáljuk a dolgot” nyugtatta Kercza, pontosan úgy, mint aki réges-rég mindent tud Krakus Péterről. Természetesen ekkora súlyú ügyben azt nem tehették meg, hogy – mint annyiszor azóta – hallgatnak, de a hangsúly amúgy is a tálaláson volt: ezen állt, vagy bukott minden. „Ügynökmúlttal vádolják Szita Károlyt” ezzel a tendenciózus, sugalmazó címmel jelent meg másnap az első cikk, röviden ismertetve az Index-írás tartalmát, és természetesen közölve Szita – akkorra már – összeszedettebb reakcióját, mely mindent tagadott, perrel fenyegetőzött, és az átvilágítására hivatkozott. Csak a vak nem látta, hogy a megyei lap kinek az oldalán áll.
Név nélkül, telefonon érkezett – hát persze, készséggel elhisszük. A szöveg egyébként – messziről látszik – írásban fogalmazott, összeszedett, és zsigerből az MSZP-t vádolja.
Másnapra már prókátora is akadt Szitának egy névtelen „munkáslevelező” személyében, aki egyszerre védte az akkori titkosszolgálatokat és a „tisztességes, becsületes” polgármestert. Egyéb vélemény, úgy tűnik, nem jutott el a szerkesztőségbe. A helyi MSZP mindössze annyit kért, hogy Szita „tisztázza magát” a vádak alól. Január 22-ig nem is jelent meg semmi érdemi annak ellenére, hogy az országos sajtó szinte naponta foglalkozott az üggyel. Előző napon, 21-én tartott a polgármester egy sajtótájékoztatót, melyben „politikai támadás áldozatának” állítja be magát, aki „már meg is tette a szükséges jogi lépéseket”.
A „büdös francokat” tette, hogy őt idézzük. Futtassuk is ki a történet ezen szálát: habár Szita és lakájmédiája ezredszerre is „jogi lépésekről” beszélt, mindössze egyre került sor: hivatali titok megsértése ügyében tettek egy feljelentést az ügyészségen, szimplán csak azért, mert titkos dokumentumok kerültek ki az NBH-tól. Ezt a nyomozást egyébként az ügyészség 2005 júliusában kideríthetetlen elkövetőre hivatkozva lezárta. Sehol egy rágalmazási, becsületsértési, tisztázó eljárás. Szita végig hazudott ezekről.
Azzal próbálta egyfolytában védeni magát, amit már említettünk, hogy korábban átvilágították (valóban: III/III-ra képviselőként igen, de a többi szolgálatra ez nem vonatkozott), valamint, hogy az ügy napvilágra kerülésekor kikérte a rá vonatkozó dokumentumokat az állambiztonsági iratokat őrző levéltártól, de azok nem ott voltak, hanem – akkor még – a nemzetbiztonsági szolgálatnál. Nos, ezeket éppen akkoriban szállították át, és az ügy kipattanása miatt meg is gyorsították az átadást. Így Szita – és a nyilvánosság is, mivel kénytelen-kelletlen nyilatkoznia kellett, hogy közszereplő – haladéktalanul megkaphatott minden iratot. Érvelése mindvégig zavaros és gyenge, de miután akkor még csak két szóba jöhető helyi sajtóorgánum volt, a Somogyi és a Kapos Tv, az, hogy ő folyvást tagadott, s míg a közkeletű tényeket a helyiek úgy állították be, mint az országos sajtó vádaskodását, őt hitelesítette. Ez összesen egy Somogyi-lapszám, a február 3-i kivételével így volt, ahol kivételesen a „Szita Károly tagad” formulát használták, és viszonylag részletesen beszámolnak a fellelhető dokumentumok tartalmáról. Ugyanakkor itt is helyet kap Szita Károly közleménye, melyben megismétli állításait.
A fene sem gondolta volna, hogy nem mi vagyunk az áldozatok, hanem ő: szerencse, hogy hamarosan beköszönt a húsvét
Január 31-én volt az első és utolsó, konkrétan politikainak nevezhető epizód a Krakus-ügyben: az ellenzék a közgyűlésen napirend előtt kívánt felszólalni – nyilván az aktuális kérdésben – ám ezt a fideszes többség megakadályozta. Ekkor az ellenzék – jogainak durva megsértése miatt – kivonult, s így a közgyűlés határozatképtelen lett. Miután így nem tudtak dönteni a távhő-díjemelés ügyében, a távfűtő üzemet négymilliós kár érte. Ezt természetesen a Somogyi Hírlap és a Kapos Tv teli szájjal az ellenzék nyakába varrta „Négymilliós kivonulás, a távhő megégette az ellenzéket” demagóg címmel.
Ugyanilyen egyoldalúan és lejárató technikával számoltak be az ún. „géppisztolyos-ügyről” is, melyben egy, a Gépészeti Szakközépiskolában tanító tanár, Cs. István pedagógushoz, tanórához méltatlan agresszivitással tett hitet Szita ártatlansága mellett azzal, hogy mindazokat, akik ezt kétségbe vonják, géppisztollyal lőné halomra. Egy diák, aki megelégelte Cs. rendszeres politikai kirohanásait, diktafonnal rögzítette a monológot, és feltöltötte az internetre. A sajtóhadjárat és az iskolai „vizsgálat” eredménye az lett, hogy a minden munkajogi és etikai szabályt felrúgó tanár megúszta egy figyelmeztetéssel, ám a diáknak nem lehetett maradása az intézményben. Az persze közismert, hogy a Cs. családnál, beleértve a „géppisztolyos” tanár bátyját, aki fideszes önkormányzati képviselő volt, Szitának kevés elvakultabb támogatója akadt a városban.
A Kapos Televízió weboldalán az üggyel kapcsolatban Luthár Péter fejtette ki „nézeteit”. Ő az a mára méltán elfeledett publicista, mondhatni „a kaposvári Bayer Zsolt”, aki 1990-ben átjátszotta a Somogyország című, jobb sorsra érdemes hetilapot a neonáciknak, példaképéhez méltó alpári hangnemben gyalázta azt a tizenéves diákot, aki rögzíteni merte Cs. István szitkozódását, olyannyira, hogy még az az indexes fórumozókat is felháborította. Ez némi szerencse is, hiszen a Kapos Tv weboldaláról ezek a szövegek eltűntek.
A helyi sajtóból a Somogyi Hírlap taktikája tehát az volt, hogy viszonylag és látszólag korrekten követték az országos sajtóban megjelenteket, némi Szita-párti beütéssel, mindig kiemelve a polgármester védekezését, a Krakus-botrány által keltett másodlagos ügyekben viszont már egyértelműen a Fidesz pártján álltak. A Kapos Tv viszont – a múlt év elején „leselejtezett” Katona József vezetésével – faék egyszerűségű módszert követett: csak Szita cáfolatait közölték, Luthár verbális agressziójával megtámogatva.
Luthár Péter cikke már csak így reprodukálható, az Index fórumát idézve, mert az eredeti helyéről eltűnt: szerinte nem az spicli, aki évtizednyi ideig jelentett a kommunista titkosszolgálatnak, hanem a fiú, aki felvette órán tanára vérszomjas kirohanását
A február eleji hullámverés után nagyjából – és kiszámítottan – el is csendesültek a helyi médiumok. Ahogy az országos sajtó és közvélemény számára nyilvánvalóvá és cáfolhatatlanná vált, hogy Szita Károly Krakus Péter néven kilenc évig a kommunista állambiztonság ügynöke volt, úgy kellett volna folytatódnia a történetnek helyben: folyamatosan napirenden tartani, hiszen nyilatkozataiban tettenérhetően és gátlástalanul hazudott: azt állította, hogy nem azonos Krakus Péterrel, és mindenkit beperel, aki ennek ellenkezőjét állítja. Soha, senkit nem perelt be, pedig gyakorlatilag a teljes országos sajtó ezt állította róla.
Szita Károly belehazudott a közel hetvenezer kaposvári ember szemébe.
És még mindig van tovább…
H. I.
