Az ügynök árnyéka 4.: a dicstelen végjáték

Krakus a mennybe, Kaposvár pokolra megy

Ím, véget ér – beismerjük – módfelett hosszúra nyúlt sorozatunk, mely Kaposvár polgármesterének, Szita Károlynak az ügynökügyét taglalta, s mely szándékunk szerint a lehető legrészletesebb, kimerítő forrása leend annak, aki valaha még foglalkozni akar az esettel: eseményekkel, okokkal, társadalmi háttérrel, tömeglélektannal. Talán egyszer a tudomány eszközeivel is feldolgozza valaki ezt a történetet, s szempontokkal szolgálhattunk neki.

Mert az több, mint szánalmas, hogy az éjjel-nappal historizáló, 1919-en, Trianonon és társain nyámmogó jobboldal ez esetben nagyon szeretné eltörölni a múltat – végképp.

A helyi sajtó a Szita ügynökségére vonatkozó verdiktet egyértelműen soha nem mondta ki, pedig azok az újságírók dolgoztak az ügyön, akik ma is élvezik a kaposvári önkormányzat által adott kedvezményes székházbérleti díjat, bónuszban, Erzsébet-utalványban, miegymásban. És ez fokozottan igaz volt a 2005 utáni évekre: akkoriban az önkormányzat évente súlyos tízmilliókért vásárolt heti egy oldalt a Somogyi Hírlapban, melyben ízléses, aláírás nélküli „öninterjúk” sorakoztak Szitával, fergetegesen jó hírek a városról, arról, hogy a világ egyik ámulatból a másikba esik Kaposvár fejlődése láttán. Csak egészen apró betűkkel írták oda, hogy „az oldal összeállítását támogatta Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzata”, később pedig, hogy „Promóció”.

Egyszóval: Szita Károly a közpénzen, a város pénzén megvásárolta a Somogyi Hírlaptól Krakus Péter menlevelét.

Ezért volt végtelenül undorító Czene Attila Somogyi-szerkesztő minapi hőzöngése, melyben burkoltan nekitámad Szitának, mondván: „hosszabb távon tévednek a vidéki települések hatalmasai is, akik azt hiszik: elég az önkormányzat és a pályázaton nyertes cégek pénzéből saját lakájmédiát fönntartani, akik csak a sikereiket szajkózzák”. Lakájmédia, mondja a lakáj, persze ő a Kapos tv-re, Kaposvár Most-ra gondol. Fáj neki, hogy csak némi apró, egy kis bérleti díjkedvezmény jut abból a sok pénzből. Talán eddig sem kellett volna hason csúszni előtte b@zmeg, és akkor most nem törölné belétek a cipőjét. Még most is csak célozgatsz, nem mered leírni a nevét.

Ez, a Somogyi megvásárlása volt a döntő momentum a talpon maradásban, s persze az, hogy lényegében a ciklus közepén, Medgyessy bukása után zajlott az egész, választási szempontból a legszerencsétlenebb időben. Volt idő kiheverni, elfelejteni, és valóban: a 2006 őszi események úgy fújtak el mindent, mint a tollpihét. Ha Orbán Viktor a kutyáját vagy az aranyhörcsögét indította volna el valahol polgármesternek, az is nyer.

Egy szemponttal vagyunk még adósak: kinek állhatott érdekében az, hogy a világ megismerkedjen Krakus Péterrel, és miért pont akkorra időzítette? Erről pillanatnyilag csak feltételezéseink lehetnek: nyilván elsősorban a politikai ellenfél, a szocialisták szerepe jöhet szóba, bár a köztudatban nagyon erősen jelen van az MSZP és Szita 2000 előtti időkben ápolt jó kapcsolata. Ez persze idővel változott, s az, hogy voltaképpen Tóth Károly titokminiszter alig burkolt célzása indította el az indexes fórumot, amely végül is a forrásnak helyet adott, emellett szól. Ellene viszont nyilván az időzítés, hisz vagy 2002-ben kellett volna visszavágni a D-209-es ügyre ezzel, vagy valamelyik választás előtt.

Az időzítés mindenképpen fontos: ad absurdum az is lehet, hogy egyszerűen csak arról volt szó, hogy miután akkortájt szállították át a levéltárba a titkosszolgálatok nyolcvanas években keletkezett iratait, annak az „aktabrókernek”, aki épp Krakussal házalt, néhány hét múlva már semmit sem ért volna a kézben lévő cucc, hiszen kutatható, hozzáférhető lett volna. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a titkosszolgálatok eredetileg 80 évre, tehát 2060-ig akarták titkosítani a nyolcvanas években készült aktákat, ám ezt a parlament az ügynökakták „korlátozott” nyilvánosságáról szóló törvénnyel megakadályozta, tényleg lehet, hogy egyszerűen csak „eldobták” Krakust, mint hasznavehetetlent.

Sokszor felmerült, hogy valójában Fideszen belüli leszámolásról van szó. Emellett is szól bőven érv, s ellene is. Nyilván az, akinek egy ilyen információcsomag a birtokában van, valamilyen haszon, érdek mentén cselekszik. Ez esetben legalábbis nem világos a motiváció. Az akkor ellenzéki Fidesz tagjainak információkhoz való hozzáférése korlátozott volt, s a Fideszen belüli táplálékláncban sem töltött be már Szita olyan szerepet, amely indokolt volna egy ilyen bonyolult és a Fideszre nézve kockázatos hadműveletet. 2002 után mindenki tudta róla, kicsoda, félreállt, és nem nagyon zavarta senki köreit.

A Fidesz mellett egyedül az időzítés szól: ha már várható, hogy a levéltárból mindenképpen ki fog kerülni a Krakus-akta, kerüljön ki akkor, amikor a legkevesebb kárt okozza a pártnak. Ezt akár Szita akaratától függetlenül megtehették, s ha így volt, teljes sikerrel járt a taktika.

Volt még egy szereplő a helyi mezőnyben, aki meglehetősen karakteres véleményt nyilvánított Krakusról kezdettől: Gyenesei István. A Somogyért Egyesület sok politikai vihart és irányváltást megért vezetője 1998 és 2006 közt a megyei közgyűlés elnöke. 1998-tól a Somogyért a Fidesz támogatásával tudta vezetni az akkor még több ezer alkalmazottal, sokmilliárdos költségvetéssel rendelkező megyét, de a viszony csak egy darabig volt felhőtlen: 1999-ben beütött a „golyóstoll-ügy”. Gyenesei pedagógusnapi ünnepséget rendezett a megyeházán, és a meghívottak döbbenten konstatálták, hogy a jutalmuk mindössze egy golyóstoll, ami mellé zárt borítékban pénz helyett egy köszönőkártya járt. Felháborodás, nyílt levél, országos botrány.

A tanárok egy része és a sajtó kisvártatva kapott egy feladó nélküli paksamétát, melyben a kaposvári önkormányzat egy évvel korábbi, zárt ülésének jegyzőkönyve volt, benne Gyenesei bizalmas, ám annál vaskosabb számokat tartalmazó jövedelmi adataival. A lejárató akció mögött az érintett egyértelműen a helyi Fideszt és Szitát sejtette. Emiatt a viszony, mondhatni véglegesen megromlott, megkezdődött a Somogyért lassú balra vándorlása, mely később, mint közismert, már nyílt ellenségeskedésbe ment át: Gelencsér Attila 2006 után többször feljelentette elődjét, különböző visszaélésekkel vádolva, jött az Ormai-ügy, mely mögött szintén a Fidesz állt, s melyből Gyenesei nagyon rosszul jött ki: közokirat-hamisításért súlyos pénzbüntetésre ítélték.

1999 és 2005 közt persze elég nagy a távolság, de, mivel Gyenesei korábban az MSZMP Somogy megyei bizottságának tagja, emellett rövid ideig Szita főnöke is volt a megyei tanácson, lehettek információi, amelyhez a 2002 utáni, nyíltan háborús hangulatban társulhattak dokumentumok is az aktapiacról. Az időzítés azonban a három közül egyik – hangsúlyozzuk: szigorúan feltételezésen alapuló – gondolatmenet esetében sem ésszerű, mondhatni a lehető legrosszabb volt arra, hogy véget vessen valaki Szita Károly politikai karrierjének.

Nem is vetett: a helyi kollaboráns sajtó és a 2006-os események, melyek addig elképzelhetetlen brutalitással vetettek véget a politizálás korábbi formáinak, tették a dolgukat: a Krakus-ügy egy mozzanat kivételével nem gyűrűzött tovább. 2007 folyamán zajlott az ún. „gyászház-sztori”, melyről korábban mi is megemlékeztünk: az önkormányzat eladta a Fő u. 2. számú épületet, a korábbi élelmiszeripari szakközépiskolát egy vállalkozói konzorciumnak, mely luxuslakásokat, irodákat és vendéglátóhelyeket tervezett ide. Miután azonban az üzlet létrejött, Szitáék szószegő módon nem engedték a Teleki utcai sétáló szakasz használatát gépkocsiknak, így az építkezés egy időre leállt. Ekkor a tulajdonosok gyászzászlókkal „díszítették” fel az épületet, és azzal fenyegetőztek, hogy „romákat telepítenek” ide. Ennek a – szintén országos botrányt kavaró – ügynek az egyik mellékszála volt, hogy elkészült egy márvány emléktábla, melyen – állítólag – ez állt: „Ebben a városban élt és dolgozott Krakus Péter besúgó”. A tábla végül nem került fel az épület falára, mert az önkormányzat és a vállalkozók megegyeztek: némi pénz és egy, a városháza alatti mélyparkolóból átvezető alagút, s az épület elkészült.

A Krakus-ügy nem vetett további hullámokat. Érthető, hogy mindenki, főleg az érintett, és a szégyenben osztozó helyi sajtó, mely most is a sajtószabadság bajnoka szerepében tetszeleg, igyekszik úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

Pedig történt: kilenc éven át „hazafias meggyőződésből”, értsd: karriervágyból a kommunista állambiztonságnak jelentett, s ez meg is látszik az előmenetelén, hisz frissen végzetten szinte azonnal laborvezető lesz, később pedig „környezetvédelmi főmérnök” a megyei tanácson, s ez nehezen elképzelhető „hátszél” nélkül, különösen pártonkívüliként. Akik ismerték akkoriban, állítják: feltűnő volt az önbizalma, az, ahogy biztosra vette: gyorsan fog haladni a ranglétrán.

Ami viszont ennél fontosabb: többször, mondhatni folytatólag belehazudott a választói szemébe, azt állítva, hogy semmi köze Krakus Péterhez, nem jelentett, és azt, aki mást állít, bepereli. Egyetlen pert sem indított emiatt. Ma már mindenki tudja, ki volt Krakus Péter, és ki Szita Károly. Sőt, ha az elmúlt tíz év történéseit vesszük figyelembe, az is világos, hogy a módszerei alig-alig változtak. A kaposváriak, mint annyiszor az elmúlt évtizedekben, hittek. Nem véletlenül lett Szita arcpirítóan gúnyos jelmondata, mellyel naponta alázza meg a város lakóit: „hiszünk egymásban”! Azoknak, akik a Krakus-ügyben hittek neki, bármilyen maszlagot le lehetett nyomni a torkán. Sikert, fejlődést, bőséget, Kaposvár-modellt, gyarapodást, virágzást. Tejjel-mézzel folyó Kapost.

Ami viszont nagyon is kézzelfogható valóság: körülbelül a Krakus-ügy napvilágra kerülésétől, de inkább a mandátumáról való lemondástól számítva, Szita Károlyt a Fideszben „leírták”, őt, a városát, s vele az egész megyét lenullázták. Kihullott a párt vezető testületeiből, kapcsolatai elsorvadtak. Azt, hogy 2005 végén leváltották a Fidesz dél-dunántúli regionális igazgatói posztjáról, és a pécsi Bánki Erik lett az utódja, a hírek szerint az újságból tudta meg. A Fidesz-önkormányzati tagozat, vagy, most, hosszú idő után a Megyei Jogú Városok Szövetsége elnöksége, mint Kósa Lajostól levetett kacat, csak apró szépségflastrom.

Azzal, hogy Szita kiesett a pikszisből, még valahogy megbékélnénk, ennél sokkal nagyobb baj, hogy azóta a mellette – ne szépítsük – kiálló Kaposvárt is semmibe veszi a Fidesz. A 2010 előtti évekből származik lényegében minden fontos fejlesztés és forrás, amivel a foltos múltú polgármester hencegni szokott: a belváros rehabilitációja és a Szivárvány, az Agora, a kórházberuházás döntő része, az egyetemi fejlesztések tizennégy milliárdja, az élelmiszeripari Baross utcai épülete, a 67-es út két elkészült szakasza. 2010 után a városba komoly fejlesztés, beruházás nem érkezett, és már ígéretek sincsenek: nem lesz színházfelújítás, a 67-es, ha lesz, nem gyorsforgalmiként épül meg, a többit pedig mély hallgatás övezi.

Nincsenek a kormányhoz közel fajsúlyos lobbisták, jegyzett politikusok, akiknek a szava számítana a döntéseknél. Döbbenetes, hogy még az elmebeteg módon felduzzasztott, 103 főt számláló helyettes államtitkári karban sincs egyetlen kaposvári vagy környékbeli sem. Lehet vitatéma a lobbitevékenységük eredményessége, de tény, hogy 2010 előtt Kaposvár két három* minisztert adott.

Úgy gondoljuk – s ennek igazságához még kevésbé ragaszkodunk, aki akar, érveljen ellene – hogy a Fideszben 2005-ben felmerült Szita teljes eltüntetése, de talán nem volt ínyére lemondani. Talán felmerült, hogy az addigra tűrhetően kiépült klientúrájára, a gerinctelen helyi médiára támaszkodva függetlenként folytatja. Ennek kockázatát viszont, hogy Somogyban Gyenesei mellett legyen még egy ide-oda csapódó, helyezkedő, állandó veszélyforrást jelentő elszabadult hajóágyú, nem vállalta a Fidesz, inkább bent tartották Szitát, befogva az orrukat, hisz így legalább a szavazókat szállítja, no meg a pénzt.

És így ő és népe is boldog: Orbán kegyelméből maradhatott, és játszhatja a saját, külön bejáratú kis führeráját, míg a világ és két nap. Kiváló kísérleti terep volt a Fidesznek.

H. I.

A korábbi darabok itt, itt és itt olvashatók.

*Többen figyelmeztettek, hogy tévedtem, és valóban: Somogyból még Gyenesei István is volt miniszter a közelmúltban, 2008. május 19-től, a kisebbségi Gyurcsány-kormány önkormányzati tárcáját kapta. Kinevezésének körülményei azonban, ahogy 11 hónapos minisztersége is, meglehetősen kalandosak voltak: nyílt titoknak számított, hogy, mint egyetlen függetlenként bekerült képviselő, csupán az akkor nagyon sokat számító szavazatáért kapta a miniszteri megbízást, s érdemi kormánymunka, már csak az idő rövidsége miatt sem fűződhetett a nevéhez.