Az utcabútorok megszólalnak: újabb városnapi (le)bőgés Rátótiéktól video-animációban elbeszélve

„A legbetegebb dolog, amit valaha láttam…”

Sok mindenre gondoltunk, amikor a KAPOS-T cikkfolyamába belekezdtünk, de, hogy kapkodnunk kell a fejünket a magas labdák láttán, s majd – lévén csak két kezünk – jó, ha minden harmadikat le tudjuk ütni, arra álmunkban sem. Időben figyelmeztetnénk mindenkit, hogy az alább bemutatandó „szellemi termék” kellő körültekintés nélküli fogyasztása maradandó károsodást okozhat iskolai végzettségre, nemre, korra, családi állapotra való tekintet nélkül. Városnap volt megint, s a Csiky Gergely Színházban fehéren izzó kulturális atommáglya olyasmivel rukkolt elő, ami egyszerre volt eredeti, merész, sziporkázóan szellemes, decens, elegáns, a nagy elődökhöz méltó, s olyan amitől a nézők gyönyörűségükben véresre karmolják magukat. Mi szóltunk, bár talán jobb volna orvosért szalajtani.

Lett volna amúgy a városnappal, ill. a polgármesteri beszéddel kapcsolatban más mondanivalónk is, talán nem ennyire artisztikus, nem ilyen szárnyalóan megfogalmazott és egyúttal sziklatömb súlyosságú: Szita Károly beszédében a szokásos sületlen és már átlátszóra koptatott közhelyein túl gondosan elrejtette azt az üzenetet, hogy a beígért „történelmi léptékű” nemtudjukmik legkorábban csak 2017-ben kezdődnek majd el: „az idei évnek biztonságot és békességet kell hoznia, hogy Kaposvár felkészülhessen 2017. nagy kihívásaira, köztük az építkezésekre, fejlesztésekre és közösségi gyarapodásra”. Magyarán: az idén nem lesz semmi.

A szokásos laposságokon, no meg a szolganép vállának megveregetésén túl viszont – ahogy tavaly is – a valódi színeket, a hangulatot a Csiky Gergely Színház ünnepi műsora vitte a sivár kaposvári estébe. Persze nem felejtettük még el a tavalyit sem, ahol Csikyék lefegyverző egyszerűséggel egy épp kéznél lévő első világháborús összeállítást adtak le városnapi műsor gyanánt, az úri közönség nem kis megütközésére.

Sokkal jobb az idei sem volt: azt pl. senki sem értette, hogy került Nagy László anyaverse Rátóti Zoltán mégoly értő előadásában a műsorba. Az sem világos, hogy, ha ennyire nem megy az efféle alkalmi ugrabugrálás, miért nem egy erre szakosodott brigád, pl. a Déryné Vándorszíntársulat lép fel a város kisebb-nagyobb rendezvényein: néhány éve vezetőjük, Török Tamás még egymillió forintot kapott a várostól egy, a városrehabilitációs projekthez készült „drámai mű” megírásáért – nyilván, ahogy sok másra, erre is lenne pénz. Amúgy pedig ezekkel a Dérynés szereplésekkel az égvilágon semmi baj nincs: szépen tudnak énekelni, verset mondani, jól szól, és általában igényesen szerkesztett – minden művészi többlet, egyediség nélkül.

torok_tamas_szindarab

Nem volt szerencsénk ehhez a nyilván felettébb izgalmas műhöz: megnyugtató, hogy mi mindenre volt és van pénz…

 

Ez az ő dolguk, a színházé más.

A Csiky Gergely Színház még mindig nem egy haknibrigád, akiknek egy alkalmilag, jól-rosszul összehordott, kontextusukból kiragadott műtöredékekből álló egyveleget kéne lenyomni bármilyen igénytelen közönség torkán, s ebből következik, hogy azt a kegyetlenül kínos, vérciki, übergáz kétperces videodarabocskát, amiről eredetileg szólni kívántunk, sem kellett volna névvel vállalniuk. Az a Kapos-Somogy Tv-k, Kaposvár Mostok és hasonszőrűek műveltség, tehetség, igényesség híján lévő világa – kiválóan megcsinálták volna.

Ha valaki lemaradt volna róla, itt megnézheti:

Az elementáris alapötlet egyébként az, hogy a kaposvári szobrok – bár szívesebben illetnénk a többségüket az „utcabútor”, „térplasztika”, vagy „kültéri dekoráció” névvel, életre kelnek. No, nem mennek világgá, ahogy várnánk, s ahogy oly sok kaposvári, csupán a kilencvenes évek kezdetleges síkanimációinak modorában megszólalnak: alsó ajkuk és álluk Photoshoppal körbevágva mozog egy végtelenül egyszerű beszédhelyzetben. Weeber Klára Európa téri kis bohóca összehívja a társait, hogy együtt köszöntsék a városnapon a kitüntetetteket. Egykor a Szeszélyes Évszakok című, kínos kabarétréfákkal próbálkozó tévéműsorban voltak láthatók effélék.

Széchenyi és Kossuth esetében várnánk valami párbeszédfélét, de kisiklik a koncepció: Kossuth szájába az adatik, hogy „Nagy észszel csak nagyot lehet tévedni.” A szerző lelkem vagy nem tudja, hogy ezt édes jó Lajosunk nem Széchenyiről mondta, hanem a haza bölcséről: „Deákon is meg-esett ez az emberi, s tévedésének következései irtózatosak” (Kossuth Lajos: A magyar igazságért), vagy már-már a sztratoszférában jár, ahova nem tudjuk követni logikáját. Azt sem ártana észben tartani, hogy Kossuth legmagasabb pozíciója kormányzó volt, így illene szólítani, nem „miniszter úrnak”.

Nagy Imre már nem fért a csapatba: a szerzőgárda tisztában volt vele, hogy ez nem „az” a közönség…

Csokonainak nincs bátorsága elmondani, mit gondolt azokról, akiknek a nevelője kanász, Ady már a saját idézete felénél bealszik, Rippl-Rónainak viszont nem jut eszébe önálló gondolat, csupán valamit motyog arról, hogy elfogyott a festék. A darab üzenete eddig a pontig az, hogy bronzba öntött nagyjaink afféle szenilis múmiák, akik dermedt magányukban össze-vissza beszélnek. Valódi, életteli párbeszéd csupán nők, gyerekek és állatok közt alakul ki, bár azt sem értjük, hogy a legújabb, Fő utcai „csöcsös luvnya” miért egy vénasszony hangján szólal meg. (Ez utóbbi megfogalmazásoktól azok halmozottan szexista volta miatt elhatárolódunk, csupán elrettentő példaként idézzük, s, mert tapasztalatunk szerint ez a név rögzült a helyi közbeszédben. Ráadásul régen rossz, ha egy szobor mellé-alá oda kell írni, hogy miről szól.)

Az egyetlen pozitívum, amit elmondhatunk, hogy az alapötlet, a tartalom és a megvalósítás nem esnek távol: egyaránt vállalhatatlanul kínosak. A kaposvári kultúra, mondhatni esszenciája ez két percbe sűrítve, amire bármennyire is meglepő, de a nézőteret megtöltő alattvalók is fagyos csenddel reagáltak. Az ugyanis, ahogyan a záróképben a mára már Kaposvár jelképének számító szamár beleröhög a város „krémjének” arcába, egyszerűen sokkoló.

Ne zárjuk ki eshetőlegesen azt sem – s ezzel egyúttal közismert jóindulatunknak is félreérthetetlen jelét adnánk –, hogy csupán a régi Csiky szelleme támadt fel erre a két percre: a polgárpukkasztásé, s e szellemből a teljes leépülés állapotában lévő színházban talán már csak a málló falak, de őriznek valamit.

H. I.