Történelmi lecke alsó tagozatosoknak
Eddig sem volt semmi kétség afelől, hogy a jobboldali-populista politikai propaganda egyik leghatásosabb fegyvere az, amit hamis történelmi emlékezetnek hívunk. A legendagyártásnak egyre javuló táptalajt nyújt a kormányprogrammá emelt, már-már népbetegségnek számító tudatlanság. Viszont abból gyakran adódnak bájos jelenetek, ahogyan a Fidesz-hű konzervatív értelmiség hallgat, mikor kedvenc politikusaik hazáról, kereszténységről, Európa védőbástyájáról öblögetnek, hogy egyszer csak kibújjék az a bizonyos szög a zsákból. Például a Kaposvár Mostban, bizonyos Nagy Zoltán nevű városházi alkalmazott, műkedvelő történész gyalázta porba – nyilván legjobb szándéka ellenére – Orbán Viktort, Gelencsér Attilát és Szita Károlyt csupán azzal, hogy ejtett néhány keresetlen szót Kapos várának 1686-os, török uralom alóli felszabadulásáról.
Az illető Nagy úr, aki városházi alkalmazottként tudomásunk szerint a civil szervezetek felelőse – már nyilván a Fidesz-közelieké – gyakran érez indokolatlan késztetést históriai tárgykörben megszólalni. Ezen, eredetinek vagy forrásértékkel bírónak jóindulattal sem nevezhető kis cikkecskék „Kaposvári mementó” felcím alatt jelennek meg a mondott orgánumban, már ezzel is masszív tudatlanságról tanúbizonyságot téve.
A „mementó” szó ugyanis a Wikiszótár szerint „emlékeztető jel, amely egy emlékezetes, főleg egy komoly, súlyos, vagy fenyegető dologra irányítja rá a figyelmet”, más szótárak szerint „valami súlyos, komor, gyászos tényre emlékeztető jel vagy eset”. A Katolikus Lexikonban nem is szerepel, csak szóösszetételként: „memento mori”, emlékezz a halálra. Tehát egyszerűen mint „emlék”, nem szokás használni.
Mondhatnánk: gyászos ténynek itt van mindjárt maga a kínos ismerethiány, ill. fogalomzavar.
A kis írás amúgy persze az égvilágon semmi újdonságot nem tartalmaz – nem is ezt kérjük számon – csupán arról van szó benne minden aktualitás nélkül, hogy még a régi, 1990 előtti városi tanács elhelyezett egy emléktáblát a saját épületén 1986. novemberében, a kaposi vár felszabadulásának 300. évfordulóján.
Sem a felszabadulás, sem a táblaállítás nem gyászos emlék: ám van, ami tényleg az.
Például, hogy a Kaposváron nyomokban fellelhető tudós gyülekezetből, beleértve természetesen a Kaposvári Egyetem embereit, a megyei levéltárat, a Történelemtanárok Egyesületének helyi szervezetét, a Somogyi – állítólagos – Tudósklubot („tüdősklubot” dobott fel a vicces kedvében járó szövegszerkesztő), a megyei Tudományos Ismeretterjesztő Társulatot vagy éppen a csupa történészből álló Somogy folyóirat szerkesztőségét,
senki sem bírt megszólalni, mikor a fent említett fideszes politikusok csúcsra járatták baromságaikat.
A falu bolondja. Gelencsér Attila Facebook-posztja a nyírparasznyai hősről, Bunyós Pityu országos cimborájáról, aki Magyarországon találta meg méltó társaságát.
Ha emlékszünk, Orbán Viktor egyenesen azt mondta, hogy „végül csak hazaküldtük a szultánt a janicsárjaival”, Gelencsér Attila Facebook-oldalán – szintén a kampányban – egy Geert Wilders nevű szélsőjobboldali futóbolond és lelkes Bunyós Pityu-fan osztja magvas történelmi bölcsességeit, Szita Károly pedig nem kevesebbet állított:
„… mielőtt az európai uniós forrásokat ajándéknak tekintenénk, aki a magyar történelmet ismeri, az nyugodtan kimondhatja: ez nem ajándék, ez régóta megjár már a magyaroknak”.
Szita még eleresztett egyet András királyunk „alkotmányos bulájáról” is, melyből szerinte nem engedtünk, a történettudomány viszont úgy tudja, hogy az 1687-es pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek bizony lemondtak róla, mármint annak ellenállási záradékáról.
Nos, mikor a fent említett hazug, populista, más népeket, közösségeket rágalmazó történelemhamisítások
elhangzottak, a szóba jöhető tudományos közösségek, netán tekintélyek mindegyike behúzta a nyakát, esetleg megnyugtatásul rápillantott a bankszámláján pihenő összegre, és hallgatott.
Aztán a kis sete-suta nagy ügybuzgalmában mégis csak rátévedt az egy igaz útra, mely a fájó felismeréshez vezet: a magyarságnak olyannyira nem volt köze saját felszabadításához, hogy például a magyar Thököly Imre és I. Apafi Mihály fejedelem
éppenséggel az 1683-ban Bécsre támadó, Kara Musztafa vezette 150 ezres török sereg alvezérei voltak.
És Kapos várának felszabadítása – ahogy egész Magyarországé – egy bizonyos Szent Liga nevű nemzetközi (gyengébbek kedvéért: internacionális) szövetség műve volt, Károly lotaringiai herceg vezetésével. Konkrétan Badeni Lajos tábornok érdeme, de ne tévesszen meg senkit ez a gügye „károlyozás” meg „lajosozás”: attól, hogy a történelmi szó- és névhasználatunk megrekedt a 19. században, ezeknek a jóravaló arisztokratáknak még nem lesz több köze a magyarsághoz.
A kettővel ezelőtti évszázadban volt divat, hogy minden nevet lefordítottak magyarra: volt Sekszpír Vilmos, meg Verne Gyula ugyebár Jules és William helyett. Merthogy ettől is úgy néz ki, mintha mindenki magyar lenne. Hát nem: Károly igazából Charles Léopold duc de Lorraine, németesen Prinz Karl Leopold von Lothringen, Lajosunk pedig Ludwig Wilhelm Markgraf von Baden.
Úgy néz ki tehát, hogy a tiszteletreméltó jobboldali elit lelkesen tercel a vezérürük
arcátlan történelemhamisító demagógiájához, majd egy félreeső sarokban, saját megnyugtatására nagyon-nagyon halkan belecincogja a sötétbe az igazságot.
Kicsiben olyan volt ez, mint a „Keresztény Értelmiségiek” néhány napja megjelent pamfletkéje: gondosan a választás utánra időzítve rebegtek néhány kétértelmű mondatot, mintha valahol valakit kritizáltak volna, majd, mikor Németh Szilárd, a Beszélő Disznósajt rájuk böffent, gyorsan visszavonták.
Amúgy pedig, aki „értelmiséginek” nevezi saját magát, az már csak pont emiatt sem az.
H. I.
