Mások kapnak az alkalmon, Kaposváron a polgármesteri önkény diktál
Március végén jelent meg az Indexen egy terjedelmes cikk a magyarországi börtönhelyzetről és arról, hogy, miután a strasbourgi emberi jogi bíróság nemrég elmeszelte Magyarországot a zsúfolt börtönök, az embertelen viszonyok miatt (volt, ahol 1,76 m2 jutott egy elítéltre), a kormány úgy döntött, hogy nyolc (régiónként 2-2) korszerű büntetés-végrehajtási intézményt épít. A börtönökre pályázni lehetett, Kaposvár polgármestere önkényesen, a közgyűlés, ill. a kaposváriak megkérdezése nélkül döntött: nem. Pedig, ha már mindenképp van egy börtön Kaposváron, lehetne a városon kívül is…
Amikor a kétezres évek elején a Pasha, az igényes és drága fehérneműket készítő, száznál több alkalmazottat foglalkoztató, a francia Chantelle csoporthoz tartozó kft. szedte a sátorfáját, és távozott a városból, Szita Károly polgármester egy fórumon így fortyant fel az ezt firtató kérdésre: „nem gatyavarrodák kellenek Kaposvárnak!” A székhelyét Dombóvárra áttevő „gatyavarroda” 2012-ben volt 20 éves: a két évtized alatt hosszabb-rövidebb időre 1600 embernek adott munkát, és 11 milliárd forint munkabért fizetett ki. Azóta Szita kicsit lejjebb adta, és ma már nincs hónap, hogy legalább egyszer ne örvendezne egy sort azon a negyven főnek minimálbérnyi munkát adó gyógynövény-feldolgozó vállalkozáson, amely az elmúlt évek egyetlen említésre méltó eredménye munkahely-ügyben a városban. Aztán jön egy izgalmasnak ígérkező ajánlat, és Kaposvár szájából megint kiesik a sajt.
A következő napokban a sajtó teli volt a börtönpályázattal kapcsolatos hírekkel: számos helyén az országnak kitűnő lehetőségnek tekintették az önkormányzatok a börtönépítést, hiszen majd’ háromszáz, többségében diplomás munkahelyet jelent, fogyasztásnövekedést, beszállítói lehetőségeket, nagyobb esélyt járulékos fejlesztésekre, s furcsa mód még a közbiztonság növekedését is. A Dél-Dunántúlon Dombóvár, Bátaszék és Komló, valamint Marcali pályázott, bár a határidő meglehetősen szűkre szabott volt. Tegyük hozzá: sokszor éppen ez, az elmeháborodott kapkodás okozza a demokratikus jogok sérülését Magyarországon, melyet persze értelmezhetünk úgy is, hogy a döntéshozó nem kíváncsi a véleménynyilvánítás semmilyen formájára: gondoljunk az útdíj körüli mizériára nemrég: erről szóló cikkünkben említettük, hogy Németországban 4, azaz négy év telik el az útdíjról való döntéstől a tényleges bevezetésig, 2016-ig.
Az ízléses és igényes kaposvári városkép része: börtönépület a Kossuth Lajos utcában
Magyarországon pedig két-három hét alatt kéne eldönteniük az önkormányzatoknak egy húsba vágó, ugyanakkor komplex problémát, esetleg a választópolgárok megkérdezésével, ami a legtöbb esetben fizikai lehetetlenség. Ez persze még nem magyarázat arra, hogy a kaposvári helyi hatalom miért utasította el lényegében a lehető legantidemokratikusabb módon a börtönpályázat lehetőségét. Mint azt már több alkalommal említettük, számos közvélemény-kutatási kezdeményezés született már Kaposváron, olykor piszlicsáré ügyben, mint az emlékezetes „gyászház-Teleki utcai behajtásé”, vagy fajsúlyosabb, ám abszolúte magától értetődőben, mint a Kométa állami támogatása. Nagyságrendjében körülbelül ez utóbbihoz hasonlítható a börtönberuházás, ám nyilvánvalóan sokkal ellentmondásosabb a megítélése. Pontosan ezért kellett volna a polgárokat megkérdezni arról, hogy mi a véleményük.
Kaposváron ugyanis még összetettebb a helyzet, mint egy átlagos, kisvárosnak nevezhető településen: Dombóváron vagy Marcaliban. A Kossuth Lajos utcában ugyanis éppen száztíz éve áll a város szívében a börtön épülete, ma már oda nem illően, a város és az igazságügy-BV jelenkori igényeit messze nem teljesítve, fogalmazhatunk sarkosabban: katasztrofális körülményeket nyújtva fogvatartottnak, „ítéletvégrehajtónak” egyaránt.
Egyszerűbben: keresve sem lehetett volna találni jobb alkalmat arra, hogy megszabaduljunk a belvárost elcsúfító szögesdrót-halmaztól, a mégoly jószándékkal jobbá nem tehető, elavult kótertől, melyre átépítve nyilván nagy szüksége lenne az igazságügynek, pl. a katonai ügyészség, a Szent Imre utcai bíróságok számára, ahogy egy korszerű börtönépületre is a jelenlegi helyett – leginkább kint a volt Füredi laktanya helyén, amelyet már évtizednél régebben vissza kellett volna adni az államnak, ugyanis a korábbi önkormányzat-csókos, Szita-barát Fodor Rt. nem volt képes hasznosítani.
Nehéz elképzelni, hogy a belvárosban járó-kelőknek, a gyermeküket a zeneiskolába transzportáló szülőknek hiányozna az az időnként háborús állapotokat öltő vircsaft, melyet a látogatók hadai okoznak, s ami nyilván nekik sem hiányzik: bizonyára szívesebben várakoznának kulturált körülmények között.
Elmúltak a választások, így a párbeszéd sem érdekes már. A tavalyi, méregdrága, Szita-féle levelezés, amelynek eredményéről persze elfelejtettek tájékoztatni: süket propagandaduma kérdéseknek álcázva
Hogy még pontosabbak legyünk: a párbeszédet, a milliószor eljátszott: „nekünk csak az emberek véleménye a fontos-műsort” hiányoljuk. A mai infokommunikáció, a közösségi média eszközeivel komoly, nyilvános vitát lehetett volna folytatni, melyben kialakulhat, formálódhat egy olyan álláspont, melyet aztán nyugodt szívvel vállalhat politikus, polgár egyaránt. Ehhez képest a kaposvári közgyűlés napirendjére sem vette a témát – pedig március 26-án megtehette volna –, még a kényelmes többségét sem szavaztatta meg egy esetleges „nem-ről”: Szita Károly egyszemélyben eldöntötte.
A Somogyinak adott nyilatkozat pedig még röhejesebb volt: „Kaposvár nem pályázik, de azt viszont támogatnák, ha a Somogy Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet a belvárosi Kossuth Lajos utcából kiköltözne valahová a város szélére.” Fordítjuk magyarra: nem vállaljuk a pályázattal kapcsolatos társadalmi vitát, politikai kockázatot, semmi kedvünk politikust játszani, mikor játszhatunk diktátort is, sz@runk a többmilliárdos beruházásra, az évtizede üres telekre, arra, hogy közel háromszáz diplomás munkahely létesülhetne a városban, járulékos fejlesztésekkel, elkerülhetne a börtönépület a belvárosból, egyszóval mindenre: csak nekünk ne kelljen a kisujjunkat sem mozdítani. Isteni volna, ha mindezt valaki kikaparná nekünk a tűzből.
Hangsúlyozzuk: nem börtönpártiak vagyunk, hanem párbeszédpártiak. Szombathelynek pl. semmi baja nem lett abból, hogy korszerű börtönépületet létesítettek a külterületén: mindenki elégedett. Ettől még Kaposvár dönthetett volna másképp is – de szabadon. A katasztrófa igazából az, hogy megint, sokadszor is beigazolódott: Szita polgármester egy „gondoskodó, helyettünk mindent megoldó apafigurát, aki tudja, mi a jó nekünk” -szerepet próbál eljátszani.
Pedig a fideszesek talán úgy általában is jobban tennék, ha legalább olyan erősen rajta lennének ezen a projekten, mint a stadionokon: szép, új, kényelmes börtönök országszerte – mit lehessen tudni.
H. I.
