A Somogy és a különdíjas utcai harcos
A kerek évforduló jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy az állami propaganda, immár a szovjet invázióra emlékeztető támogató sajtójával új narratívát gányoljon 2016-ra, amely jobboldali „nemzeti”, ill. népfelkeléssé színezi át, hamisítja meg 1956-ot, eltagadva annak valóságos tartalmát, igazi hőseit. A Somogy c. folyóirat – persze a bőven csorgó állami pénzforrásokra kacsintva – „irodalmi” pályázatot hirdetett Kaposvár város megbízásából, s a pályaművekből különszámot állítottak ki. A pályázók és a művek, no meg a szerkesztési-díjazási metódus kiválóan szolgálták az új direktívát: arról, hogy a „mai szívekben” hogyan él 1956, semmi nem szólt, bekerült viszont a sok fájdalmasan dilettáns szövegszerűség mellé egy forradalmi élménybeszámoló Cey-Bert Róbert Gyulától, akinek életrajzi furcsaságairól már volt alkalmunk megemlékezni: Gyula azt mondja, 17 éves gimnazistaként a Corvin közben harcolt. Nekünk viszont a történet hitelességével kapcsolatban volnának kételyeink.
Nagy divatja van ennek most Schmidt Mária, történelem-utóigazító főszabász irányításával: ha már a Fidesz és a NER főarcai egyszerű biológiai okoknál fogva nem fazonírozhatók át 1956-ban utcán harcoló pesti srácokká, akkor a hozzájuk csapódott élemedettebb korúakat teszik meg utólag hősöknek. Így jártunk pl. Dózsa Lászlóval, a Fidesz-közeli színésszel is: habár kétséget kizáróan néhai Pruck Pál az, aki 14 évesen puskával a vállán szerepelt a Life magazin híres címlapján, ám Dózsa egyszerűen kijelentette, hogy ő van a képen, és passz.
Aki nem hiszi, annak Mária országában utána járnak. Nagy Imre, Bibó István, Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza, Mécs Imre, Göncz Árpád, Maléter Pál, Litván György ma már nem hősök a hivatalos Magyarország szemében. Nem csoda hát, hogy egyre-másra bújnak ki a földből az eddig hibernált önjelöltek: segít nekik az emlékezet kopása, az egyre kevesebb szemtanú.
A Somogy folyóirat emlékszámának fejléce Cey-Bert Róbert Gyula művével.
Cey-Bert Róbert Gyula különdíjat nyert a Somogy pályázatán, ami már önmagában is kínos: a szöveg minőségében arra emlékeztet, mikor Zakariás tanár néni hatodikban magyarórán történetet íratott velünk Döbrögi egyik hajdúja nevében egyes szám első személyben arról, hogy megtalálja a fához kötve urát, miután Lúdas Matyi első ízben megverte.
Ráadásul elvileg egy íróról beszélünk: Cey-Bert úr mostanában a magyar hőstörténeti giccsbazár kínálatát bővíti állítólagos „regényeivel”. Nem is próbálnánk alkalmatlan tárgy lévén kritikát elkövetni kis fogalmazványán, ha az eredeti lelőhelyén, a „nemzeti fórum” nevű izén marad.
Egy újabb önjelölt professzor, áltörténelmi giccsek sorozatgyártója. Volt már nem létező világszövetség elnöke, most éppen pesti srác, mikor mi a menő. A kép a kronika.ro erdélyi honlapon jelent meg, de jól láthatóan a magyar parlamentben készült.
Persze nem állítjuk, hogy Cey-Bert Róbert Gyula nem járt, netán nem harcolt a Corvin közben, hiszen annak is kell némi, matematikailag elhanyagolható esélyt adni, hogy Pataky Attilát elvitték az ufók (és sajnos visszahozták), vagy, hogy Széles Gábor mostanában hallgatás övezte energiacellája egyszer csak megoldja Magyarország összes problémáját. Ha járt, ill. harcolt ott, ez a beszámoló inkább az ellenkezőjéről győzi meg az olvasót, mintsem közelebb vinne hozzá.
Az azonban első olvasásra is világos (ha valakit még érdekel, itt olvasható), hogy Cey-Bert csupán olyan tényeket közöl, ráadásul nagyon kevéssé élményszerű formában, amelyek mindenki számára közismertek: október 25-én megy fel egy teherautóval Pestre, diákokkal ismerkedik meg, akik mesélnek neki a Kossuth téri vérengzésről. Kollégiumban alszik, majd másnap reggel, tehát 26-án indul egy újdonsült barátjával a Corvin köz felé, hogy bekapcsolódjanak a harcokba.
Nos, ez utóbbival már van némi gubanc, amelynek felfejtéséhez éppen azt a személyt hívjuk segítségül, akiről ugyan régóta tudjuk, hogy 1956 megítélésében, sőt a Corvin köz vagy a pesti srácok ügyében sem hiteles, az viszont biztos, hogy az események sűrűjében volt: Pongrátz Gergelyt.
Pongrátz „Corvin köz, 1956” című könyve szerint már 25-én is volt szovjet támadás a mozi és a környező épületekben összegyűlő forradalmár csoportok ellen, és ez 26-án kora hajnalban folytatódott, csak 11 óra körül szűnt kis időre. Az tehát, hogy Cey-Berték aznap reggel „a Veres Pálné utcai kollégiumban elfogyasztott reggeli után” átsétáltak a Körútra, és ott a kilőtt tankok körül csoportosuló, beszélgető harcosokhoz csatlakoztak, erősen valószínűtlen. Dúlt a harc.
Tegyük hozzá: Eörsi László Corvinisták 1956 című történeti munkájában is az szerepel, hogy 26-án kora reggeltől „egész nap folytatódott az szovjet bevonulás és az állandó tüzelés”. Fegyvertelen járókelőként a Nagykörút-Üllői út kereszteződésében zajló erős tűzharc közelébe sem mehettek.
Tájkép csata után a Jean-Pierre Pedrazzini által készített fotón. Október 26-án voltak a legintenzívebb szovjet támadások. Tegyük hozzá: Cey-Bert elbeszélésével ellentétben a benzines palackokat jellemzően az emeleti ablakokból dobálták a tankokra, nem az utcáról, éppen a géppuskatűz miatt.
Cey-Bert viszont nyolc óra körüli támadási időpontról beszél. A hajnali támadás ténye Pongrátz könyvében a 70. oldalon olvasható: „Alig világosodott ki, amikor kiáltásokat hallottunk a Körút felől: „Négy tank a Borárosról!” Pongrátz szerint késő délutánig tartottak a harcok, majdnem sötétedésig, ekkor ő és hat társa egy, a Körúton feljebb lévő fodrászüzletbe mentek, mert azt a hírt kapták, hogy ott ávósok, esetleg oroszok rejtőznek.
Itt valóban tűzharcba keveredtek, és Pongrátz saját bevallása szerint, bár nem érte lövés, szabályosan sokkot kapott az izgalomtól. Társai vitték vissza, és testvérei segítségével jutott el a Károly Róbert körúti Honvédkórházba, ahol az éjszakát töltötte – nyugtatókkal hozták helyre.
Pongrátz Gergely könyvének címlapja. Cey-Bert elbeszélése a harcokról sok ponton hasonlít Pongrátzéra, de időrendben már számos dolog nem egyezik.
Így viszont nehezen képzelhető el, hogy a Cey-Bert-féle történet leginkább mesegyanús része, ami már leginkább az Egri csillagokra hasonlít, egyáltalán megtörtént: „Robi”, ahogy magát nevezi, megmenti barátját, „Atillát”, aki át akar futni hozzá a Körúton, és golyót kap. Hogy el ne tapossák a tankok a sebesültet, Robi halált megvető bátorsággal kirohan a golyózáporba, és bevonszolja a kapualjba.
Ezt látja Pongrátz Gergely, „Bajusz”, aki gratulál is neki bátorságához.
Ez, többek közt a fent említettek miatt is valószínűtlen tehát, és talán azt sem árt megemlíteni, hogy ekkor Pongrátz Gergely még nem volt parancsnok. És különös módon Pongrátz elbeszélésében is van később egy ilyen „kirohanok a géppuskatűzbe a nyílt utcára a sebesült barátomért-motívum”, ahogy szinte minden 56-ról szóló filmben és történetben.
Egyebekben viszont – összevetve Pongrátz és Cey-Bert szövegét – kísértetiesek az azonosságok, pl. a szovjet tankok kilövésének, felgyújtásának sablonszerű leírásában különösen, vagy a „Falábú Jancsinak”, Mesz Jánosnak, a Corvin közben felállított páncéltörő ágyú kezelőjének szerepeltetésében.
Az egyik legsúlyosabb ténybeli tévedés, vagy hamisítás szintén Pongrátz visszaemlékezéséhez kapcsolódik: Cey-Bert itt is kincstárízű szöveggel helyettesíti a valódi élményt: „Pongrátz Gergelyt minden fiatal szabadságharcos meghitten Bajusznak nevezte. Karizmatikus, érzelemmel teli, céltudatos, bátor személyiségét csodáltuk. Sugárzott belőle a rendületlen lelkierő, a hit, a hazaszeretet”. Az igazság ezzel szemben az, amint ez Eörsi László Corvinisták 1956 c. átfogó és alapos, kizárólag hiteles forrásokon alapuló történeti munkájából tudhatjuk, Pongrátzék szabályos puccsal mozdították el Iván Kovács Lászlót, a Corvin köz parancsnokát november 1-jén, majd három nappal később árulónak kiáltották ki.
Cey-Bert viszont egy szóval sem említi Iván Kovácsot, aki az október végi napokban a Corvin köz legális, mindenki által elismert parancsnoka volt.
Közbevetőleg: Pongrátz megosztó, ellentmondásos személyiség volt, ugyanakkor tanulságos, hogyan fogalmaz 1991-ben megjelent könyve bevezetőjében: a haláláig a (szélső)jobb emblematikus figurájának tekintett Corvin közi harcos szerint „a szocializmust teljes értelmében, eredeti formájában akartuk megvalósítani”.
Idézet Pongrátz Gergely könyvéből. Pongrátz 1990 után a szélsőjobboldal emblematikus figurája volt, ám könyvében arról beszél, hogy 1956-ban a szocializmust kívánták megvalósítani. Cey-Bert viszont utólag jobboldali népfelkeléssé próbálja konfabulálni a történteket.
Cey-Bert Róbert Gyula viszont elkövet még egy árulkodó baklövést: „Október 28-a után, újpesti gimnazista harcostársam unszolására átköltöztünk a Royal Szállodában erős ellenállási központot kialakító szabadságharcosokhoz”. Köztudomású, hogy a Wesselényi utcai nemzetőr-csoportcsak november 5-én foglalta el új állomáshelyként a Royal szállót, tehát Cey-Berték ekkor még nem költözhettek át oda.
Kérdés, miután Cey-Bert október 28-ától hirtelen ki is fogy a szóból, hol volt, mit is csinált a következő nyolc napban. Ezt ugyanis sem dolgozatában, sem annak bővített változatában nem részletezi.
Erről az időről csupán felszínes, mindenki által ismert mozzanatokat emleget: hogy „megbocsátottuk Nagy Imrének korábbi ellenséges magatartását”, vagy „a kommunisták által fogva tartott Mindszenty bíboros prímást a magyar honvédek kiszabadították, és a harcos lelkű magyar főpap a szabadságharc mellé állt”, csupa közismert, közhelyszerű, a történelemkönyvekből jól ismert esemény.
Összességében tehát kapunk egy gyengécske kerettörténetet a kaposvári diákról, aki felment Pestre harcolni. Hogy ezen egy pillanatra sem sugárzik át semmiféle élményszerűség? Sebaj, majd a szovjet tankok elleni utcai harcok leírásához kikölcsönözzük Pongrátz Gergely beszámolóit. Igaz, hogy a tények, főleg az időpontok nagyon nem egyeznek, oda se neki. Mindezt néhány mindenki által ismert közhellyel nyakon öntjük, és már kész is az új mítosz, az aktuális termék: Cey-Bert Róbert, a hős pesti srác – talán még egy-két fotó is előkerül hamarosan.
Habár nem szeretnénk egy mérlegre tenni a két esetet, de, ha valaki összehasonlítja a Cey-Bert Róbert Gyula által elmondottakat, és Sz. József villanyszerelő, 56-ban tartalékos kaposvári tizedes történetét, melyet a KAPOS-T adott közre, képet alkothat arról, milyen egy valódi élményen alapuló elbeszélés, és egy olvasmányélményekből jól-rosszul összekapart, felszínes történet romantikus mesei motívumokkal.
Mindez persze elsősorban a Somogy folyóiratról, annak szerkesztői erkölcseiről állít ki súlyosan elmarasztaló bizonyítványt: előrebocsátották, hogy irodalmi pályázat lévén nem vizsgálják az elmondottak hitelességét. Ha ez így van, nyilván a szöveg minőségét kellett volna értékelni. Miután az nem éri el egy jobb általános iskolai dolgozatét sem, így nem gondolhatunk másra, mint a mostanában Cey-Bert Róbert Gyula mögül fújdogáló fideszes hátszelekre.
És persze arra, hogy a politikai kinevezettek, kurzuslovagok, kliensek és lakájok ugyanabból a vályúból kapnak enni.
H. I.
