Régen volt, mikor még az olvasók érdeklődést mindenféle szerkesztőségi műhelytitkokkal fel lehetett ébreszteni, s persze abban sem vagyunk biztosak, hogy egy tizenhárom évvel ezelőtt íródott újságcikk újraközlésével el tudjuk érni ezt. Amiért kivételesen mégis vállalkozunk rá, az a sok, és esetenként kísérteties egybeesés, amely az akkori és a mostani Kaposvárt, a helyi közéletet, annak szereplőit, és a politikai helyzetet jellemzi. Úgy tűnik, megállt az idő, s poros panoptikummá – hogy rosszabbat ne mondjunk – merevedett a groteszk városházi táncmulatság. Majdnem napra pontosan tizenhárom éve, 2002. január 3-án jelent meg egy három kolumnás íráunk a 168 ÓRÁ-ban Kaposvárról annak apropóján, hogy Mátrai Márta képviselőasszony felszólalt a parlamentben, és megköszönte a napjait akkor (is) éppen miniszterelnökként tengető Orbán Viktornak a város fejlődését. S, hogy a műhelytitokkal se maradjunk adósok: a cikk amiatt született, mert Márta asszony meglehetősen vidám perceket szerzett az országnak és a sajtónak azzal, hogy a Berzsenyi parki zenepavilont is felemlegette a nagyszerű létesítmények sorában. Mondhatnánk, szénné röhögtük magunkat. Vigyázat, tömény közelmúltidézés következik!
A cikket képformátumban, eredeti képekkel és tördelésben mutatjuk be, remélhetőleg jól olvasható lesz – mindenesetre ez a szándékunk. Sok mindent nem is szeretnénk hozzáfűzni néhány apróságon kívül, ezt is csak azért, hogy olvasóink el tudják helyezni összefüggéseiben az olvasottakat: közismert, hogy 2002-ben még nem voltunk tagjai az EU-nak, s az év elején még nem tudta senki, hogy a Fidesz elveszíti a tavaszi választásokat, viszont gőzerővel kampányoltak. Ahogy azt sem tudtuk, hogy Szita Károly 2002 végén visszaadja megyei listán frissen megszerzett mandátumát, s, hogy ezt miért tette: vagy ismét – szokása szerint – közeledni akart a győztes MSZP-hez, és eljátszani a “független várospolitikust”, vagy igazak voltak a parlamenti folyosói szóbeszédek, s Szita ügynökmúltjának nyilvánosságra hozatalával vágott volna vissza a szocialista párt a Fidesznek a Medgyessy-féle D-209-es ügyért, s ezt megelőzendő távolították el a frakcióból. Ez – mármint III/II-es besúgói előéletének ténye – végül csak 2005 elején látott napvilágot.
Tegyük még hozzá azt is: a 168 ÓRA ezen példányát – állítólag – meglepő gyorsasággal felvásárolták a városban, ám terjedését nem sikerült megakadályozni, ugyanis rengetegen megosztották. Facebook nem lévén, egy fénymásolásnak nevezett, akkor még létező eljárás igénybevételével.
Első oldal, ahol olvashatók Mátrai Márta hálatelt szavai és látható az elhíresült zenepavilon – kattintson a képre: zenélni nem fog, de talán olvashatóbb lesz…
Valahogy nem tölt el bennünket elégedettséggel, ha egy-egy borúlátó megjegyzésünk, mint pl. a “Csontvázak a szekrényben” c. keretesben olvasható, a veszteséges tanétteremről szóló – néhány év múltán beigazolódik. Az pedig különösen nem, hogy a csontvázak csak szaporodnak: ahogy a Stühmer kávézó, valamint az Agorában üzemelő büfé is színtiszta bukta, várható, hogy a város által most (részletre) megvett Csokonai Fogadó sorsa is ez lesz. Állami étterem, állami kávéház, állami áruház.
Második oldal – bele a sűrűjébe: a Szarvas üzletház melletti épület ugyan tíz év után elkészült, de betontorzóból van másik, a Mező utcai csomópontnál… Katt!
Azt sem árt hozzáfűzni, hogy a cikk megállapításaihoz képest 2002 után a Dél-Dunántúlon nagyot fordult a világ: Pécs megkapta az Európa Kulturális Fővárosa rendezési jogát, elkészült az M6-os, s még számtalan beruházás. Más kérdés, hogy, mióta fideszes vezetése van a városnak, egyik padlót fogja a másik után. Lassan már utoléri az évtizedek óta stabil mélyponton lévő Kaposvárt – viszont nekik volt néhány jó évük.
A sajtó helyzete semmit nem változott tizenhárom év alatt, az Fidesz-ellenzék viszony azonban jelentősen: ma már, miután minden jelentős pozíciót elfoglalt a városban, az együttműködés látszatát sem kell fenntartani.
A cikk végkövetkeztetése egy – mondhatni – pozitív jövőképen alapult, mely nyilván nem kalkulálhatta be sem a 2006-os társadalmi krízist, sem a 2008-as gazdasági válságot, mely végzetesen meggyengítette a baloldalt, és tragikusan megerősítette a jobbot. Szita – akárcsak Orbán – hosszú utat járt be a Megyei Tanács szerény KISZ-tagjától, ahonnan a Lamperth Mónikával való jó kapcsolata eredeztethető, napjainkig, a mai arrogáns, önkényeskedő, pökhendi, egyúttal végtelenül gyáva figurájáig. A barátságos, mindenkinek köszönő, bólogató töklámpásból, akiről Horn Gyula azt hitte, hogy MSZP-s, ez lett. Tanulságul azoknak, akik megegyezésről, partneri viszonyról álmodoznak.
Jelentős politikus – mondta róla egyik barátunk. “Jelentős”, értik, ugye? Csak az a baj, tenném hozzá, hogy, amikor jelentős volt, nem volt politikus, amikor pedig politikus lett, nem volt már jelentős. S a kettő nem független egymástól.
S attól sem, amit Kaposvár nyert és vesztett ezáltal és emiatt.
H. I.
