Kevés bicskanyitogatóbb látvány van a felcsúti VIP-páholy törzstagjainak önelégült s egyúttal kényszeredett vigyoránál, s annál, ahogy szigorú rituálé szerint csoportosulnak a Vezér körül. Az aktuális arcizomgörcs szólhat bárminek: például annak, hogy Matolcsy Györgynek sikerült „szintet lépni”, ahogy a 444.hu fogalmaz, a közpénzek eltulajdonításában. A világszerte lehülyézett-lesajnált szórakoztató iparosnak annyi esze azért volt, hogy a Nemzeti Bank – no, nem aranykészletét, az nincsen – devizatartalékának egy évi árfolyamnyereségét, 200 milliárd forintot, a teljes magyar felsőoktatás állami támogatásának másfélszeresét saját, banki „oktatási” alapítványaiba tolta. A keleti zsarnokállamok és a halálbüntetés híveinek figyelmébe ajánlanánk: Kínában ezen összeg egy ezrelékének elsikkasztásáért kötél jár, ha az közpénz.
És hogyan jön mindehhez doktor Heintz? Éppenséggel sehogy. Sem a felcsúti páholyban nem láttuk szotyolát köpködni, sem más zsírosbödönök, húsosfazekak körül sertepertélni. Volt ugyan néhány nívódíjas alakítása, amelyekről mi is megemlékeztünk: a Nemzet Eszelősével, Bogár Lászlóval való haverkodástól a Nagy Tortabetoláson át az Emlékezetes Vonatelőzésig, és tudjuk: próbálkozott sokfelé, de semmiből sem tudott igazán jól kijönni.
Nem akarnánk magunkat ismételni, de most, hogy Heintz Tamás az önkormányzati képviselőségtől is elköszönt, mégis megtesszük: Tamásunkat, azok után, hogy nagyjából tizenkét szék közt sikerült a padlóra csüccsennie, mutogatni kéne valahol, jó pénzért. Ő lenne A Fideszes, Akit Mindenhonnan Kigolyóztak.
Nem lett országos egészségügyi tótumfaktum, de még kórházigazgató sem, habár rendre terjengtek ilyen hírek. Ebben érezzük a sors kezét leginkább, ugyanis Heintz doktorról azt sejtjük, hogy alapvetően tisztakezű, becsületes ember maradt, és ez lett a veszte. Ezért lett osztályrésze a Fideszben a kiközösítés, a csendes, de határozott partvonalra sodródás. A Fideszben, ebben a „gonosz, kényszerképzetek között tántorgó, mohó szektában”, (idézet Tóta W. Árpádtól, hvg.hu) vagy más, hasonló szervezetben, pl. Al Capone bandájában, netán a két világháború közt működő illegális kommunista pártban ugyanis kötelező (volt) a próbatétel: amíg az újonc le nem ment az utcára kivégezni pl. egy ártatlan járókelőt, vagy nem követett el valami főbenjárót, gyanús volt: lehetett akár beépített rendőr, spicli vagy más, nem rendes bűnözők közé való személy. Egyrészt tanúsította elvetemültségét, másrészt zsarolhatóvá vált.
Ám amivel Heintz elszámolni tartozik, az a Fideszben nem bűn, hanem dicsőség. Heintz Tamásnak ugyanis a legnagyobb nyilvánosság előtt kellene bocsánatot kérnie a magyar polgároktól azért, mert aktív részese, előterjesztője volt annak az alávaló merényletnek, amit közönségesen csak trafiktörvénynek neveznek, és amelyről cinikusan azt állították (állította), hogy „az ifjúságot akarják megvédeni a dohányzás ártalmaitól”, holott csak a sokszáz milliárdos piacot akarták lenyúlni. Az eredmény: a „legális” (már amennyire a Fidesz kezében lévő dolog annak nevezhető) dohánypiac forgalma brutálisan, 30-35%-kal csökkent, százmilliárdokkal a jövedékiadó-bevétel, és ma már ott tartunk, hogy szinte nyíltan árulják az utcákon az ellenőrizetlen minőségű, Balkánról és Ukrajnából származó cigarettát – na, kinek? – a kiskorúaknak, akik korábban jóval nehezebben juthattak hozzá.
Nos, ezért kéne épp olyan karakánul, mint annak idején Taszár ügyében – emlékszik, képviselő úr? – kiállni, és bocsánatot kérni. Úgy általában a magyar néptől. Mondjuk Taszár ügyében is bocsánatot kérhetne, mert elég rendesen belemerült a tökéletesen alaptalannak bizonyult vádaskodásba. Nagy volt akkoriban az arcunk, s itt-ott azért felderengett rajta némi fideszes önelégültség.
Érdemes volt Taszárt Önökre bízni, ahogy a dohány, az alkohol és a szerencsejáték ügyét is. Ellentétben pl. a húszas-harmincas évek amerikai szervezett bűnözőivel, akik felvirágoztatták az ipart, önöknek sikerült a felére csökkenteniük a legális forgalmat, egyszerűbben szólva, tökön lőniük magukat.
Ok, fogjuk rá, hogy ön balek volt, naiv áldozat, akivel nemcsak a trafiktörvényt nyomatták le a magyar nép torkán, hanem, miután Szita Károly megneszült, hogy önt esetleg érdekelné 2014-ben Kaposvár város polgármesteri tisztsége, mindent bedobtak, amivel lejárathatták. Nem Szita Károly tolta be a marcipánból újjáépített Csiky Gergely Színházat a színpadra, hanem ön. Nem ő csinált hülyét magából a „Nagy Vonatelőzésen”, és Taszár dolgában sem állt oda Gelencsér Attilával.
Viszont ők ketten hintették el a felsőbb Fidesz-körökben, hogy önnek „nincs kellő beágyazottsága, ill. támogatottsága” helyben, így ma egy, az Öreglak-Somogyvár halálzónából szalajtott nímand, Neszmélyi Zsolt a kormánymegbízott – pedig erről is volt szó. Nem lett polgármester(jelölt), mert Szita Károlynak – saját, ügyeit jól ismerő embere, Dér Tamás szerint – még nem évültek el az érdemei. Nem lett kórházigazgató, de nem lesz megyei közgyűlési elnök sem, mert Jakó Gergely több kreditet szerzett az élet iskolájában, mint ön.
Így aztán nincs miért csodálkozni azon a leplezetlenül keserű, csalódott hangvételű kis interjún, amelyet politikából való kivonulása alkalmából adott a hűséges Kaposvár Most című weboldalnak. „Még nyelem az utolsó gombócot, s magyar ember evés közben nem beszél.” Mi ez, Tamás? Panasz, egy kis fenyegetéssel nyakon öntve? „Megtanultam, hogy nem tervezek többé.” Azt a magyar ember már rég megtanulta, képviselő úr. És, hogy egy jó szava ne legyen leendő városházi utódjáról, az kimondottan udvariatlan.
Nem kell városházi kremlinológusnak lenni, hogy észrevegyük: a nyögvenyelős, odavakkantott félmondatokból álló válaszokból süt a sértettség, a csalódás, a kiábrándulás. Az egész „interjú” hat kérdéssel együtt annyi, amennyit Dér Tamás egyszuszra válaszolt, pedig ő sem a szavak embere.
Ha viszont már mindent lenyelt, netán torkig van, s ezek után kissé hosszabban szeretne mesélni (nyilván volna mit), hasonlóan szekszárdi kollégájához, Hadházy Ákoshoz, szeretettel várjuk, képviselő úr. A KAPOS-T oldalán, ott legfelül, a „kapcsolat” címszó alatt minden szükségeset megtalál.
H. I.