Experidance polgármesteri támogatással?
Ha valakinek, mondjuk száz-kétszáz év múlva nem akadna jobb dolga, mint, hogy megírja Kaposvárnak, ennek a folytonosan fényes jövő előtt álló dél-dunántúli városnak a történetét, óva intenénk attól, hogy ezt a kort csupán a polgármesteri beszédekből próbálja meg rekonstruálni. Nem fogja érteni ugyanis, hogy az örökös „töretlen fejlődésből”, ebből a már-már földöntúlian „erős városból”, ezekből az „egyedülálló sikerekből” hogyan tudja a KSH és más, a szikár gazdasági és társadalmi mérőszámokkal szöszölő tudományos intézmény – sőt már a kormány is – kihozni azt, hogy Kaposvár a megyei jogú városok közt fejlettségi mutatóiban, s ami ebből következik: jövedelemszintben, fiatalok előtt álló perspektívában, élhetőségben miért szégyenkezik csupán mélyen leszakadva az utolsó előtti helyen, fényévnyi távolságra a a dunántúli városoktól, s még a közismerten szegény alföldi-észak-magyarországi városok többségétől is. Egy lehetséges válasszal próbálkoznánk most: miután Szita Károly közismerten imádja az Experidance nevű táncegyüttest, mely tegnap a sportcsarnokban lépett fel, nem meglepő, hogy a talmi csillogás, a bombasztikus túlzások, a harsányság, a revü, amelyek az efféle esztrádműsorok kötelező kellékei, politikusi ill. kommunikációs módszereiben is közel áll hozzá.
Rajongásának a polgármester már számos tanújelét adta, pl. mikor Mohácsi János és István emlékezetes darabját, a Csak egy szög-et állította szembe egy alkalommal népes sleppje körében az amúgy Kaposváron menetrendszerűen megjelenő táncprodukcióval, persze az utóbbi javára: „látjátok, b..meg, ez az igazi művészet, ez kell ide, nem a…” Nyilván nem volt véletlen, hogy Schwajda György 2008-ban még az amúgy meglehetősen felületes pályázatába is belefoglalta az Experidance Produkcióval való szoros együttműködést. Miután Schwajdát konkrétan Szita hívta Kaposvárra, gyanítjuk, nem véletlenül került bele az együttes neve a preferálandók körébe.
Az is közismert, hogy 2008. évben Szita Károly lánya „szerződéses viszonyban” állt az Experidance Produkcióval, amint azt egy akkoriban, a 168 ÓRÁ-ban megjelent cikkünkben már említettük. Ennek persze csupán abból a szempontból van jelentősége, hogy egy életszerűen létező kapcsolatról beszélünk, melynek eleven voltáról sokféle jelből meggyőződhettünk. Természetesen a politikusok családtagjainak is ki kell teljesíteniük önmagukat, ráadásul abban, amiben szeretnék, és korántsem feltétlenül Kövér László útmutatásai alapján. Szita egy korábbi életrajzában – városatyák.hu – így vall lányairól, Melindáról és Nikolettáról: „Mindketten a művészetekre fogékonyak, és ez a festők városában szerintem rendjén is van. Művészettörténetet tanulnak a Pázmányon, de az egyetem elvégzése után természetesen visszavárjuk őket Kaposvárra.”
A festők városában szerintünk is. Ettől még a közember persze jól teszi, ha Orbán Viktor – és Szita Károly – atyai útmutatását megszívlelve szakmunkásnak adja a gyerekét. Így mindenki jobban jár.
A tegnapi sportcsarnokbeli Experidance-előadás az Én, Leonardo – a fény születése címet viseli, és nyilván nem véletlenül vezet a link a Csiky Gergely Színház honlapjára: az előadás ugyanis – mint már annyiszor korábban – a színház „szervezőmunkájának eredménye”. Nem tudjuk ugyan, hogy ez pontosan mit jelent, hisz egy, a város által tulajdonolt kft. rendez egy, a város birtokában lévő sportcsarnokban egy vendégelőadást, amelyet jellemzően a város által ki-, vagy fenntartott médiumokban hirdettek. Azt sem nagyon, hogy ennek mi értelme, ha már a város amúgy is rendelkezik egy vérprofi, hatékony szervezőbrigáddal (csak vicceltünk).
Ez még – mondhatnánk – belefér, hiszen a fő cél, a közös, nagy ügy, hogy a kaposváriak részesülhessenek a magaskultúra áldásaiból. Azt azonban már kevésbé értjük, hogy miért is kell mindezt a kaposvári polgárok közös szükségleteire, a város működtetésére szánt közpénzből kettő és fél millió (!) forint készpénzzel finanszírozni, az itt látható módon:
A december 10-i közgyűlés döntései közül néhány. Félreértések elkerülése végett: ezeket a döntéseket a polgármester hozta, a közgyűlés csak biodíszlet volt a showműsorhoz.
A december 10-i közgyűlés elé terjesztette be Szita az ún. „átruházott hatáskörben” hozott döntéseit, ezek közt szerepelt a „táncszínházi előadás bemutatásával kapcsolatos szervezési kiadások” megjelöléssel. (Külön felhívnánk a figyelmet a dúsan burjánzó szóvirágra.) És tessék már nekünk elárulni: mi került egyetlen előadás „szervezésén” két és félmillió forintba? Ha a négyezer forintos jegyárból levonjuk a világrekorder, 27%-os áfát, marad 3150 Ft, a kb. ezer néző után számított bevétel majdnem egyenlő azzal, amivel a polgármester megtolta az előadást.
Nem tudjuk pontosan, mire ment el ez a pénz. Előfordulhat, hogy egyszerűen – az általunk is már említett – „kaposvári” fizetőképességet vették figyelembe a szervezők, és belátták, hogy az esetleges 7-8000 Ft-os jegyárak mellett már nem lesz megtölthető a sportcsarnok. Szita viszont ragaszkodott – a kaposváriak pénzét nem kímélve – az év végi művészi élményhez.
Az is lehet, hogy a már nyár óta pénzügyi lélegeztetőgépen lévő színháznak adtak burkoltan ily módon némi gyorssegélyt – de az biztos, hogy ilyen mértékű „szervezési költségekre” hivatkozni – nettó hazugság.
Támogatni viszont manapság a Nemzeti Kulturális Alapon, vagy a TAO-n (a társasági adókedvezményen) keresztül illik művészeti együtteseket, pl. színházakat, nem csak így ötletszerűen, csupán a polgármester ízlésvilága szerint. Képzeljék el, ha Szita Károly kedvence történetesen Bunyós Pityu vagy épp Fásy Ádám – ez persze időnkénti politikai megnyilatkozásai alapján nem is olyan nehéz.
A Magyar Narancs e tárgyban született írása szerint „2013-ban az Experidance nem kevesebb, mint 1200 (!) előadást tartott, és összesen az Előadó-művészeti Irodának leadott adatai szerint 3,58 milliárd forintos jegybevételt, és az azután járó 2 milliárd forintnyi taót begyűjtve a legsikeresebb magyar művészeti cég lett. Előadásaikat 588 ezer fizető néző látta. Összehasonlításul: a Magyar Állami Operaház ennél kevesebb, 549 ezer nézőt vonzott – az Erkel Színházzal együtt!” A lap beszámol arról is: Vona Tibor ügyvezetőt hiába kérték arra, hogy adjon egy listát, hol, s hogyan lehetett évi 1200 előadás, amiből a honlapjuk szerint az évben csupán 212 volt ténylegesen ellenőrizhető.
Amúgy nem kell nagy szakembernek lenni hozzá: fizikai lehetetlenség lenyomni egy társulatnak évi 1200 előadást, napi 3-4-et, a nyarat és minden napot beleszámítva. És nincs több csapat, amely párhuzamosan játszana.
Mozdulni sem lehet lassan a sok fellegvártól… Nos, ha a külső változás követi a belső átalakulást, akkor csak egy rendes dózert kell majd bérelni, vagy elköltözni a Nyugat-Dunántúlra, ahol kicsit mások a viszonyok
Ezek után kezdjük érteni, miért olyan szimpatikusak egymásnak történetünk szereplői – a hamiskártyások általában szagról megismerik egymást. Ha ilyen jól megy a cégnek, persze adhatott volna árengedményt kedves városának, ill. polgármesterének, de megértjük: pénz beszél. Főleg, ha közpénz.
Ami még szemet szúrhatott ebben az „átruházott hatáskörben” született pénzszórásban, az Kéki Zoltán címzetes főjegyző háromnegyed milliós búcsúajándéka, öt és félmillió a méltán elhíresült augusztusi ünnepségek kipótlására – tudják: „András bulája”, hát nem megért ennyit? –, nyolcszázezer a Heintz Tamás műkedvelő kultúrdiplomata által barátjának, Hunyadkürti Györgynek összegründolt egyszemélyes olaszországi Csiky-turnéhoz, félmillió a csodálatos Modern Városok Lapjához, amelyben egyéb nyalánkságok mellett a Csiky Gergely Színházat a Nyugat-Dunántúl ékkövének nevezik. És lehullott még az áldott polgármester aranyba foglalandó kezéből még egy brutál összeg: teljes hatezer forint a Kapos Art fennállásának 25. évfordulójára rendezett ünnepségre.
És még csak nem is szégyellték leírni.
H. I.
