Jobbára jobbosok, köztük Rátóti és Spindler a napos oldalon
Ritka, hogy egy színházból egyazon évben két művészt is „érdemesítsenek” – most a mi Csiky Gergelyünk így járt. Március 15-én Rátóti Zoltán igazgató és Spindler Béla színész is megkapta az Érdemes Művész címet Balog Zoltán minisztertől. Már a névsor is sokat elmond az adományozóról: Mága Zoltántól Fekete Péterig, a békéscsabai színház bűvész-igazgatójáig, ill. Koltay Gáborig, a minden rendszerhez hű rendezőig kormányközeli emberek díjaztattak. Itt nem terem babér másnak.
A legkézenfekvőbb példa saját szakmánk, az újságírás: Táncsics-díjat ez évben a nézőszámot sikeresen lenullázó, évente nyolcvanmilliárd forintnak a seggére verő MTVA egyik kulturális szerkesztője, a „magyar” és a „nemzet” szavakat permanensen gyalázó, újságnak csúfolt, korábban párt-, ma Simicska-szócső munkatársa, és – a változatosság kedvéért – egy másik MTVA-alkalmazott, a felszínes jópofáskodás bajnoka, Gundel Takács Gábor kapta. Így megy ez 2015-ben Magyarországon – ezt tessék elképzelni nagyjából minden szakma, minden művészeti ág területén.
És ez – amellett, hogy a 2010 előtti kormányoknak bármit a fejére lehet olvasni – korábban nem volt divat: emlékezzünk pl. Blaskó Péterre, aki azért nem vette át 2008-ban a Kossuth-díjat, mert kezet kellett volna fognia Gyurcsány Ferenccel. Az akkori adminisztráció kínosan ügyelt arra, hogy minden díjnál kerüljön be olyan személy, akiről közismert, hogy nem fűti rokonszenv irányukban. Ilyen 2010 óta nincs: Orbánék a „felperzselt föld” módszerét követik – ezen a téren is.
Nyilván mindez nem jelentené azt szükségszerűen, hogy érdemes jobboldali „kultúrembert” ne találhatna el véletlenül egy-egy díj, habár a statisztikai valószínűsége ennek csekély. Azt is tudjuk, hogy ilyenkor az első olvasói reflexió az, hogy „itten erős fanyalgás zajlik”, hogy „savanyú a szőlő”, meg „vannak, akik az élő fába is belekötnek”, stb., ahelyett, hogy örülnénk a kaposváriak sikerének. Nos, azzal együtt, hogy pontosan tudtuk, mit vállalunk a KAPOS-T kritikus hangjával, a képmutató udvariaskodáson és az alibi-kommunikáción alapuló kaposvári „közmegyegyezés” felrúgásával, mi azért csak elmondjuk, mit gondolunk erről.
Volt itt azért a közelmúltban is korszakalkotó produkció, érdemesnél érdemesebb művészekkel: Lázár Kati és Kovács Zsolt a Csak egy szög-ben, rendező Mohácsi János
És semmiképp sem az ünneprontás szándékával, hanem azért, mert „növeli, ki elfödi a bajt”. Megadja az önigazolás lehetőségét annak a magatartásnak, amely a lojalitást, az alázatot és a mindenkori hatalomhoz igazodó simulékonyságot tekinti a művészet legfőbb értékének, a nyilvánvaló kudarcokat, a középszerűséget és a kritikus hangok elnyomását érdemesíti. Megkönnyíti a dolgunkat, hogy a Somogyi afféle páros interjút közölt a kitüntetettekkel, mely persze a szokásos udvariaskodó, alákérdező tónusban készült, de ezzel kivételesen nincs bajunk: kizárt, hogy ilyen helyi médiaviszonyok közepette bármi más megszülethetett volna, hogy le ne tiltsa az interjúalany.
A KAPOS-T azonban nem a képmutató udvariaskodásra szegődött.
Elintézhetnénk az egészet azzal, hogy Spindler Bélánál és Rátóti Zoltánnál színészi (és színigazgatói) értékeiket tekintve százas nagyságrendben találhatók Magyarországon olyanok, akik jobban megérdemelték volna az „Érdemes Művész” címet és az azzal járó pénzösszegeket: ez a Kossuth-díj egyharmada, több, mint négymillió forint. Hogy ne menjünk messzire: itt van pl. a Kaposváron élő, szerepekben mostanában ritkán látható Kovács Zsolt, Magyarország egyik legkiválóbb férfiszínésze, akit politikai elkötelezettséggel senkinek nem jutna eszébe vádolni, ám a távolságtartás ma már kevés: ott kell nyüzsögni a fenséges ülepek körül, hátha leesik egy-egy vaskosabb betyártallér.
Szó sincs arról, hogy most egy előítélethez keresnénk jobboldali kapcsolatokat, amelyek megmagyarázzák a frissensült érdemesek érdemeit. Rátóti esetében amúgy nem is nagyon kell keresgélni: politikai kinevezettként került a színház élére, nyílt titok volt, hogy alkalmaztatásának feltétele, távolítsa el mindenekelőtt Mohácsi Jánost, Rusznyák Gábort, Réthly Attilát a színháznak még a közeléből is. Később magánszorgalomból még meghatározó személyiségekkel, pl. Kocsis Pállal, Csapó Virággal szemben járt el ugyanígy, de partner volt abban is, hogy ma a színház költségvetése a Schwajda-érában jellemző egymilliárd körüli összegről 650 millióra csökkenjen. A kormányhűségéről, és a Fidesszel ápolt kiváló kapcsolatáról szóló példáknak se szeri, se száma.
Spindler esetében a közfelfogás – és persze ezt erősíti az interjú is – nem látja ezt a kapcsolatot ilyen szorosnak, bár kötődésének a társulaton belül visszatérése óta számos tanújelét adta: volt olyan, hogy kijelentette: nem hajlandó színpadra lépni kolléganőjével, aki a Facebookon a Fideszt kritizáló posztokat osztott és kommentált. Ami azonban fontosabb, s ezt az interjúkészítő Vas András már nyilván tudatosan hallgatta el: Spindler Béla ma már nem is annyira a színháznak, mint inkább a Vidnyánszky-féle kaposvári színészképzésnek az oszlopos tagja. Művészi beszédet tanít, ami önmagában is kissé mulatságos, és amennyire tudjuk, egzisztenciájának inkább ez az alapja a budapesti kudarcok és csalódások után, semmint a színházi szerepek.
A díját valószínűleg Vidnyánszkynak, vagy a kaposvári színészképzésbe magát egyre jobban bebetonozó Eperjes Károlynak köszönheti, ugyanis – s ebben a tekintetben árulkodó az interjú – a kaposvári „nagy időket”, a Marat-tól a Mohácsi-féle Csárdáskirálynőig tekinti ő is pályája csúcsának, azt viszont nehéz elképzelni, hogy a mostani díjat ezért kapta volna az ájtatos manó kultuszminisztertől, Balog Zoltántól.
“Azért mi vagyunk a királyok, igaz főnök?” Vidnyánszky Attila és Rátóti Zoltán (forrás: index.hu)
Annál, amit Spindler el akar hallgatni, már csak Vassal közösen összehozott mondatai a bűbájosabbak: „Az entrópia betette a lábát egy virágzó környezetbe, s ebbe belebetegedtem.” Az a fránya entrópia, b@sszameg. Vagy a budapesti korszakáról: „Jól esett a „pihenés”, a könnyedebb szerepek, új vénákból tudtam táplálkozni, s feltöltődve szerződhettem az új Nemzetibe.” Nekünk a vénákból való táplálkozásról ugyan a vámpírok jutnak eszünkbe, de ez nyilván lehet ízlés dolga.
Egy viszont jól látszik: Spindler és Rátóti nagyon is eltérő véleményt vall a politikus színházról. Spindlernek „nagyon hiányzik”, Gothárt Pétert, Babarczyt és Ascher Tamást emlegeti, csupa olyan alkotót, akiket kenyéradó gazdája, a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese, Vidnyánszky Attila terjedelmes zsigerei legmélyéből gyűlöl. Ezzel akaratlanul is elárulja magát: még neki, az átlagos, se nem hús, se nem hal színésznek is az a színház adta a maradandó élményt, a felemelkedést szakmailag.
Amelytől Rátóti Zoltán viszont a lehető legtávolabb tartja magát, s – legyünk őszinték – e tekintetben elégedett is lehet. Jellemzően sikerfilmeken, bevált recepteken alapuló bulvárdarabok: Amint a mennyben…, A király beszéde, Augusztus Oklahomában adják az évadok gerincét, emellett többnyire kínosan alacsony előadásszámokat megérő produkciók sorakoznak, néhány többé-kevésbé nézhető, ám semmiképp sem maradandó alkotással. Olyan alkotóműhelynek, mint amilyen egészen az utolsó, Znamenák-Mohácsi-féle évadig volt a Csiky, nem nevezhető többé. Vidéki moziutánjátszó önkormányzati intézmény, nem egyéb, Kaposvár pedig Rátóti és Szita Károly keze nyomán valószínűleg véglegesen elveszítette azt a nagyon értékes márkanevet, „brandet”, amit a színház jelentett.
A magyar színházi közvéleményben nincs nagy vita a Csiky hanyatlásáról, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy hosszú évekig egyetlen darabbal sem kerültek be az országos színházi szemlére, a POSZT-ra, pontosan 2009 és 2012 közt egyszer sem – míg korábban, a 2001-es alapítás óta mindig – és 2013-tól is pusztán azért, mert akkor a Vidnyánszky-féle Magyar Teátrumi Társaság „bevásárolta” magát a POSZT-ba, és megváltozott a bírálat metódusa: ettől kezdve „kötelező” volt a jobboldal iránt elkötelezett vezetésű színházak produkcióit is beválogatni. Szó sincs tehát arról, hogy hirtelenjében ismét megugrott volna a színház művészi teljesítménye, mindössze független színházi szakemberek ítélete helyett a politikai-hatalmi szempont került ismét előtérbe.
Lehet tehát belterjes módon örvendezni a kettős díjon, büszkélkedni azzal, hogy lám, mi kaposváriak megint elértünk valami rendkívülit, de nem árt, ha tudjuk: a helyi média félművelt propagandistáin és az önmagukat ki-kitüntetgetőkön kívül egy ország közvéleménye tudja pontosan, mit is ér ma egy ilyen elismerés.
Már a kb. nyolcvan havi közmunkásbérnek megfelelő összegen kívül.
H. I.
