Bizony nem középiskoláson, hanem inkább a nemrég elkészült, az újgazdag negyed fényét emelő Gelencsér-rezidencia közelében lévő kisegítő iskolakomplexum nívóján. Hogy ez most a friss, tegnapi műsor elkövetőit jellemzi – beleértve a képviselő urat – vagy arra utal, hogy ők mennyire becsülik azokat, a konkrétan kaposvári, ill. somogyi polgárokat, akikhez szólni kívánnak, mindenki döntse el maga, akár a műsor megtekintése után. Persze, mivel mindezt csak mentális és fizikai épségük kockára tételével tehetik, segítünk: bár a nevezett Fidesz-pártszócső műsorai kifejezetten a „bottal piszkálós” kategóriába tartoznak, sorra vesszük néhány kijelentését, melyek persze köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Tesszük ezt azért, mert egy percre sincs módunkban eltekinteni eredeti céljainktól: bemutatni, kik is képviselik ezt a várost hosszú idő óta.
Stílszerűen kezdjük a végén: az alány… -kérdezés nagymestere, Kresz László főszerkesztő halált és egzisztenciális szempontokat megvető bátorsággal szegezi az utolsó, megsemmisítő kérdést Gelencsérnek: „egy internetes újság szerint Önnek öt diplomája van…” És láss csodát: a nagyember nem borította fel a stúdióasztalt, nem kérte ki magának a merészséget, hanem hosszan és látható élvezettel ecsetelte diplomaszerzéseit, az élethosszig való tanulás fontosságát.
Nekünk azért volna egy-két halk megjegyzésünk a szép számú oklevéllel kapcsolatban, bár szorgalmát – irónia nélkül – egy pillanatig sem vonjuk kétségbe. Az Országgyűlés honlapja szerint Gelencsér Attilának van egy Kaposváron szerzett tanítóija, majd Pécsen testnevelő, aztán Szombathelyen német szakos tanári főiskolai végzettséget szerzett. Nem lebecsülve mindezt, azért tegyük hozzá: mások ezt úgy csinálják, hogy egyszerűen elvégzik a tanárképzőt valahol német-tesi szakon, oszt’ annyi. Persze utána csak pironkodnak az egy szál diplomájukkal…
A legjobb formánkat hozzuk: nem három, nem négy, öt
Ez volna három az ötből. Van még egy „közoktatási vezető” a BME-ről, amelyről azért azt nem árt tudni, hogy ez valójában a Műegyetem kihelyezett kurzusa volt, közismert nevén a „Sótonyi-akadémia”, szintén innen a tanítóképző környékéről – ez akkoriban egyetemi végzettségnek számított, ezért sok tanárképzős elvégezte – majd egy meglepő csavarral a pécsi egyetem „okleveles közgazdász regionális és környezeti gazdaságtan mesterképzési szak” következett. Itt földi halandóktól általában megkövetelik a közgazdász-alapképzés valaminő változatát, de, minthogy ezt már képviselőként és megyei közgyűlési elnökként 2013-ban sikerült abszolválnia, így egynémely részlet tekintetében mi is lehetünk nagyvonalúak.
Így jön össze a csillagos ötös, mely mostanában abban nyilvánul meg, hogy Gelencsér Attila a nyilatkozataiban addig szokásos, Fidesz-honlapról átvett poli-rizsáról áttért egy meglehetősen egyéni közgazdász-blablára, amely a szóban forgó interjút is jellemzi.
Szerinte a 2015-ös költségvetés, melyre az első kérdés vonatkozott, a „banki elszámoltatás költségvetése”, mellyel kapcsolatban ugyan sokan csalódottak, s ez szerinte a rossz kommunikációból adódott, de „1100 milliárd forint kerül a családokhoz”, melyet szerinte el sem tudnak képzelni, olyan óriási összeg. Kiábrándítanánk a képviselő urat: nagyon is el tudjuk képzelni, még a 3000 milliárdnyi nyugdíj-megtakarítást is el tudtuk, amit voltak szívesek nyom nélkül, tehát az államadósság érdemi csökkentése nélkül eltüntetni. Másrészt viszont az 1100 sem annyi, hanem a Portfolio.hu és a MNB becslése alapján „mindössze” 732 milliárd.
Ennyi az annyi
Az ára viszont hosszú távon felmérhetetlen: a külföldi nagybankok kivonulnak, megint kezdődik a régi szép világ – mint annyi más területen – marad kb. monopolhelyzetben az OTP, mely ismét kvázi-hatóságként viselkedik, mint a hetvenes években. Versenyképességünk pedig, melynek egyik pillére a korszerű és sokszereplős bankrendszer volt, visszacsúszik a már most is szégyenletes hatvanadik helyről valahova Bissau-Guinea szintjére, a néhai Postabankhoz hasonlóan ötévente szétlopott hazai bankokat pedig majd a mi pénzünkből rendszeresen konszolidálják.
Ehelyett nem kellett volna mást tenni, mint ésszerű MNB árfolyam-politikával kivédeni az ingadozást, amit Kósa Lajos és Szíjjártó Péter ámokfutásával kezdtek 2010-ben, eljutva a mai, 318 forintos euróhoz, s a közel 270 forintos svájci frankhoz. Egyszóval nem akkora siker ez: verejtékes munkával sikerült elodázni annak a problémának a megoldását, amelyet ők maguk okoztak, hiszen 2010-ben 265 Ft volt egy euró és 180 a svájci frank…
Gelencsér képviselő Kresz szerkesztő lelkes asszisztálásával a munkahelyteremtés síkos terepén folytatja a szellemi piruetteket, s válaszol Tóbiás Józsefnek, az MSZP elnökének nyilatkozatára, mely szerint ez a költségvetés a szegénységet növeli, imígyen: „hogy lehet, hogy nőtt a szegények száma, miközben félmillióval nőtt a munkahelyek száma?” Még, ha így is lenne, képviselő úr, egyszerű a válasz: egyrészt úgy, hogy az önök által adott közmunkásbér nettó 50.630 forint, melyből éhen halni is csak szerényen lehet, másrészt önök a minimálbért is megadóztatták, eltörölvén az alacsony keresetűek adójóváírását, így az nettó 66.480 Ft. Ha a 2010-es adójogszabályok szerint számítanák a minimálbér nettóját, az 77 ezer felett lenne. Nos, ezért nő a szegénység, hapsikám, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy 2014-ig a közmunkásoknak csak egy részét foglalkoztatták teljes munkaidőben: a 4 és 6 órás volt a jellemző, értelemszerűen töredék bérért.
A KSH-ra is bizalmatlanul nézünk, mióta elhallgatta a szegénységi adatokat a választások előtt, de még így is bőven cáfolják Gelencsér állításait
A munkahelyek számáról szóló eszmefuttatás vérzik a legtöbb sebből: Gelencsér szerint „félmillióval dolgoznak többen”. Kérdés: minél? Mivel hasonlít össze mit? A hivatalos adatok szerint ugyanis – a korrekt összehasonlíthatóság kedvéért mi a 2010 2. negyedévi és a 2014-es hasonló adatokat vetettük össze az Index elemzése alapján – 2010 ezen időszakában 3.728.900 fő dolgozott, 2014-ben pedig 4.075.200 fő. Ez pedig nem félmillió, kedves képviselő úr, hanem egy attól nagyon távoli szám: 346.300, melyből pl. 2014 áprilisában, a választások idején 211.000 fő volt közmunkás, ami csak idén 230 milliárd forintjába került az adófizetőknek.
A félmilliós növekménynél súlyosabb hazugság is elhagyja Gelencsér Attila ajkait: azt állítja, hogy a félmillió új munkavállaló többsége a versenyszférában talált munkát! Nincs tisztesség és becsület, mely ne kívánná leleplezni ezt a nyilvánvaló baromságot: a portfolio.hu adatai szerint pl. 2013 végére 2010-hez képest nemhogy nőtt volna a versenyszférában foglalkoztatottak száma, hanem egyenesen csökkent, és csak az idén nőtt a KSH jelentése szerint „Az intézményi-statisztika adatai szerint a legalább 5 főt foglalkoztató vállalkozásoknál 2,1%-kal, közel 40 ezer fővel dolgoztak többen, mint 2013 I–III. negyedévében.”
A növekmény másik része, mely még mindig messze nem éri el az ötdiplomás kaposvári képviselő hagymázas eszmefuttatásában említett több százezres számot, a bájos eufemizmussal „külföldi telephelyen” (magyarul külföldön) dolgozó közel százezer fő (2010 óta nőtt a duplájára), valamint a közszférában dolgozó nem közmunkások – valójában többségükben zsírosan megfizetett Fidesz-közeli élősködők, akik a folytonos államreform és átszervezések nyomán valahogy mindig többen bírnak lenni, mint annakelőtte.
Ezt azért is említjük, mert a beszélgetésben az újabb, sokadik „államreformra” is kitért a nagyszerű páros: Gelencsér szerint tarthatatlan, hogy a köz-, tehát a nem termelő szférában dolgozik a magyar munkavállalók 25%-a, míg ez az arány Németországban csak 8%. Mélyen egyetértünk: csakhogy, míg Orbán Viktor 2010-ben azt ígérte, hogy „kevesebb, mint fele annyi emberrel fogunk dolgozni”, addig ma a vezető beosztású kormányhivatalnokok száma közel duplája, 165 fő, míg a minisztériumokban dolgozók száma a 2010-es 4529-ről 8650-re emelkedik (forrás: index.hu). Egyszóval a valóság – mint mindig – épp az ellenkezőjét mutatja, mint a hangzatos Fidesz-szólamok.
Basszus, valójában már nem is ő a főnököm, hanem a Jakó… Feldobom búcsúzóul az ötdiplomás magas labdát a KAPOS-T-nak, hálásak lesznek.
Ezt azért ismételjük át két mondatban: tehát a „Gecsa” által delirált félmillió új munkahely az csak kb. 350 ezer, melyből (szintén kb. és átlagosan) 200 ezer közmunkás, 100 ezer pedig külföldön dolgozik, persze ott valószínűleg a versenyszférában. Marad a 40 ezres tényleges termelő szektorbeli létszámnövekedés, és a közel tízezer fő, aki az épp leépítendő állami apparátust növeli.
Aztán jön egy nehezen értelmezhető fejtegetés arról, hogy a jobb- és baloldal között „több évtizedre visszanyúló” nézetkülönbség van a tekintetben, hogy a baloldal mindig segélyezni akart, a jobboldal pedig a munkából való boldogulást preferálta. Aha. Ilyen volt például a Kádár-rendszer, ahol éppenséggel mindenkinek volt munkája (ha más nem, alibi – lásd „teljes foglalkoztatottság”), és ismeretlen volt a segély. Ismerős? Nemrégiben éppen Szita Károly kampányolt ezzel.
Nem nagyon sikerült erre a lajbira gombot varrni, Attila: akár Jakó kollégánál a minap, bűzhödt hullámokban törnek elő a kádári nosztalgiák egy-egy elszólás nyomán.
A továbbiakban sem nyugszik: előkerül az államadósság, az IMF kérdése, de mindez a legfogalmatlanabb facebookos Fidesz-trollok modorában, fényévnyi távolságra egy frissen végzett „mester-közgazdász” érvelési színvonalától – erről itt megírtunk mindent, aki akarja, összevetheti azzal, amit G. úr összezagyvált. Az EU-s támogatásokról pl. úgy beszél, mintha ez valami teljesen új és a Fidesz által kiharcolt bőségszaru lenne, tudatosan negligálva azt a tényt, hogy 2007 és 2013 között már volt egy költségvetési ciklus, melyből Magyarország reálértéken számolva többet kapott, mint amennyit nekik sikerült kihasítani 2014-2020-ra. Ráadásul ezeknek a pénzeknek a többségét már Simicska Lajos csatornázta be a megfelelő zsebekbe 2010 után.
A beszélgetés akkor éri el a mélypontját, mikor Kresz a közelmúlt tüntetéseiről kérdezi Gelencsért. Persze elintézhetnénk a dolgot annyival, hogy korántsem eredeti egyénisége miatt közkedvelt képviselőnk csupán felmondja a Fidesz-honlapon található bárgyú brosúraszövegek egyikét: „lám, lehet tüntetni, ebből is látszik, hogy demokrácia van”. Azt hiszem, 1956. október 23-tól a Tienanmen téren át a Bős-Nagymaros elleni vagy a temesvári tüntetésekig ezerszámra lehetne sorolni a példákat arra, hol, mikor volt tömegdemonstráció diktatúrákban. És arra is, hol és hányszor hangzott el hasonló mondat az elnyomók és csahosaik szájából, hogy „a tüntetéseket szervezők Nyugatról, az USA-ból kapják a milliós fizetésüket”.
Ott volt köztük Gerő Ernő, Rákosi Mátyás, Kádár János, Csao Ce-jang, Nicolae Ceaușescu, és sokan mások. Az az érzésünk, hogy már választott is példaképet a képviselő úr.
H. I.
