Kaposvári kanapé-kabaré
Ismerik azt a viccet, hogy a hülye, az idióta és a degenerált nekiállnak Activityt játszani? Nos, igazából mi sem, de ez jutott eszünkbe arról a nyomorúságos komédiáról, amely a Kaposvár Megyei Jogú Város önkormányzatának 7/2013. (III. 4.) számú, ún. „hajléktalanrendelete”, körül zajlik immár évek óta: a testület hozott egy, ostobaságában is erőszakos, betarthatatlan rendeletet „ingóságok közterületen való tárolásáról”, melynek megfogalmazása olyan szinten volt béna, hogy az állampolgári jogok biztosa alaposan félreértette: először a Somogy Megyei Kormányhivatalhoz fordult, amely tovább fokozta a homályt, majd az Alkotmánybírósághoz. Ők hiába hoztak egy olyan döntést, melyben ott a lényeg, hogy Kaposvár nem zaklathatja kedvére a hajléktalanokat, ám az újdonsült jegyző azért ezt is megpróbálta saját javukra félremagyarázni.
Szép kis országos kalamajka ahhoz képest, hogy talán nincs szó másról, mint, hogy két Cseri úti siheder virágos jókedvében kivonszolt az udvarból a járdára egy kanapét, amire aztán a környék apraja-nagyja rámozdult, csak az nem, akinek a dolga lett volna: a közterület-felügyelők.
Az Alkotmánybíróság határozatához nem is tennénk hozzá semmit, miután korábbi cikkünkben nagyjából mindent elmondtunk ezzel kapcsolatban. Mondhatnánk azt is, hogy épp eleget elárul a kaposvári közéletről, a közbeszéd és a helyi média színvonaláról, hogyan tálalták a kaposvári közvélemény számára mindezt. Talán hozzá is fűzünk még egy-két apróságot, de előbb a lényeg, az AB határozat szövege:
Mi az első pont? Hogy hajléktalan személyekre nem alkalmazható. Miért ez? Mert ez az AB legfontosabb megállapítása, ez ügyben kérte ki a véleményét az ombudsman. Miért nem semmisítette meg? Mert az előbbi megállapítás után már nincs értelme. Ez volna a nagy győzelem?
Akkor most megmutatjuk, hogy tálalta mindezt a helyi média:
Cselédmédia-klónhadsereg akcióban: “rend és biztonság a kaposvári utcákon…” “kiállta az alkotmányosság próbáját…”, s közben egy épkézláb mondatot nem tudnak megfogalmazni.
Ezek után nézzük meg azt is, milyen főcímmel hozta a hírt a Népszabadság és az Index:
Ugyanaz, újságírói hangszerelésben: a szabad, valódi sajtóig nem ér el a városháza keze, nem írhatják elő, mi legyen a cím és a szöveg…
Napnál világosabb, hogy a két országos lap munkatársai ELOLVASTÁK a szöveget és az indoklást, és MEGÉRTETTÉK a lényeget: Szabó Máté ombudsman a hajléktalanok érdekében nyújtott be az Alkotmánybírósághoz kérelmet, és az AB a határozat első pontjában kimondta, hogy ez a rendelet a hajléktalanok ellen nem alkalmazható.
Akkor kinek is adtak igazat, hülyeúr?
A testület csupán azért nem semmisítette meg a rendelet, mert egy törvény, a Szabálysértési Törvény (Szabstv. 179/A. § (4)), ill. az Alaptörvény XXII. cikk (3) bekezdése alapján már eleve kizárt, hogy olyan rendelkezést hozzon egy önkormányzat, amely a település teljes területéről kitiltja a hajléktalan embereket. Ez ugyanis az emberi méltósághoz való – egyelőre még meglévő – alapjogot sértené.
Neszményi Zsolt kormánymegbízott pedig, ahelyett, hogy jogával élve lenyomta volna a béna, szakszerűtlen jogi fogalmazványt a kitalálója torkán, vagy fel a seggén, nekiáll magyarázkodni: „jaj uraim, hát ez a rendelet nem is a hajléktalanok, hanem a különféle bútorokat az utcára kitevő egyes etnikai csoportok ellen született!” Nos, a jogi normaszövegek megfogalmazása, szaknyelven kodifikáció, egyes vélemények szerint művészet. Amit a mellékelt ábra szerint Kaposváron lehet rettentően sz@rul csinálni, ám akkor nem állunk oda magyarázkodni, hanem megfogalmazzuk úgy, hogy egyértelmű legyen. És, ha nem sikerül, akkor nem vinnyogunk, mint rajtakapott hülyegyerek, hogy „tanbá’ kérem, én csak…, én nem is úgy gondoltam!” Ezután majd minden zavaros rendeletszöveg mellé odaállítják Neszményit, hogy magyarázza meg?
Az már csak hab a tortán, hogy Kaposvár új jegyzője, Csillag Gábor „Rend és biztonság a kaposvári utcákon – a jövőben sem szabad az életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságot közterületen tárolni, illetve oda helyezni” címmel diadalmas kommünikét adott ki, melyet a kaposvári cselédsajtó minden puhatestűje szolgaian, kritika nélkül átvett, s így a közvélemény, mint a helyi jogalkotás diadalát könyvelte el az esetet, holott ennek épp az ellenkezője igaz. Csillag hamar magáévá tette elődje, Kéki Zoltán tempóját, és friss erővel adott rendesen a jogászi szakszerűségnek.
Egyet megígérhetünk: ha tudomásunkra jut, hogy ezek után a hajléktalanokat a számukra tiltott zónán kívül továbbra is vegzálják, megtaláljuk a módját, hogy ismételten az AB elé kerüljön az ügy, miután ez a döntés kitért arra is, hogy „nincsen akadálya annak, hogy ha e döntés ellenére a jogalkalmazó szervek a közterületen életvitelszerű lakhatás szankcionálására alkalmazzák, akkor a kérdéssel összefüggésben alkotmányjogi panaszeljárást is lefolytasson”. Mi is elolvastuk, Csillag úr.
Mese-szó következne:
Habár nekünk olyan flancos drapériabársony talárunk se nincs, sem csilli-villi kutyabárca nem lóg a nyakunkban, azért fűznénk még néhány megjegyzést a történethez: volt egyszer, hol nem volt, volt egy valaha jobb napokat látott, egykor talán bézs árnyalatú kanapé, amely ki tudja hogyan, kikerült a Cseri út egyik háza elé, a járdára. Talán vicces kedvű kamaszok húzták-vonták ki a népes család udvarából, talán lomizták, s rájöttek, hogy nem fér be az ajtón, talán épp azért tették ki, mert feleslegessé vált, s a lomokat begyűjtő kommandó – mint annyi más helyen a városban – otthagyta a túlméretes darabot.
Hamarosan szép kis társas szubkultúra kezdett kialakulni az árva bútornemű körül, ám arra senki nem gondolt, hogy mindezt egyre fokozódó bosszúsággal szemléli „a város hencege, Csálsz”, aki kénytelen volt nap nap után – minthogy rezidenciájától le s fel arra visz az út – látni az itt folyó, különösen alkonyattájt, kedvező időjárási viszonyok esetén előálló vircsaftot. Felhorgadt benne a nemes indulat, s elzavarta népes, ám annál tehetetlenebb szolgahadát rendeletet alkotni, melyet persze egyetlen esetben sem tudtak alkalmazni, s ráadásul újabb országos csúfság lett belőle.
Eddig tartott a mese, a dolog pedig felettemód egyszerű, csak egy hülye nem látja: a bűvös kanapé közterületen van/volt. A közterületet – nagyon helyesen – csak bizonyos célokra, korlátozott időben és szabályozott módon lehet felhasználni. Namármost, ha a szóban forgó darab nem egy engedélyezett filmforgatás vagy épp demonstráció kelléke, vagy nem bármi egyéb szabályszerű tevékenység eredményeképp van a közterületen, akkor jön a felügyelő, és intézkedik. Felszólít a normakövetésre, vagy elviteti az elkövető költségére, és büntetést szab ki, ahogy kell.
Ja, hogy a közterület-felügyelők daliás termetük, flancos felszerelésük, és a drága pénzen beszerzett „kényszerítő eszközeik” ellenére is bokáig be vannak fosva, ha a Cseri út, vagy a Zrínyi-Iszák utcáknak a tájára kéne menni? Könnyebb a városháza nagytermében hősködni, rendpárti dumákat nyomni, öklöt rázni, keménykedni, a helyi sajtóban hencegni, s közben hülyét csinálni magunkból már sokadjára ország-világ színe előtt?
Bezzeg a Fő utcára a hang sebességének a kétszeresével szálltak ki a kékruhások, mikor a városházi nagyemberek által kijelölt célszemélyek állítólagos parkolását vélték vala tetten érni.
Abból is legalább ekkora pofára esés lett. Még szerencse, hogy ez a testrészük a leginkább strapabíró.
H. I.
