Néha tényleg nagyon nehéz megszólalni, olykor a meghatottságtól, máskor pedig egészen mástól. Most pl. attól, ami egy, a kaposvári intermodális csomópont építése alkalmából tartott sajtótájékoztatón elhangzott. Azt még értjük, hogy az országos médiumok jobb híján szó szerint átveszik, de az, hogy egy minimális helyismerettel rendelkező újságíró miért teszi ugyanezt – rejtély.
Hagyján az is, hogy az „évszázad beruházásának” aposztrofálják – megszokhattuk, hogy az, ami a Fidesz-kormány idején történik, legyen az egy erősebb kátyúzás, csak „történelmi léptékű” lehet. Pedig a századnak még meglehetősen az elején, csak a 10-es éveiben vagyunk… vagy Szita Károly más különleges képességei mellett a jövőbe is lát? Vagy még annyi ideig akar polgármester lenni? Eltekintenénk most attól is, hogy – hasonlóan az Agorához – ez sem kerül egy fillérjébe sem a városnak, s az országnak sem, az egészet a jobboldal által agyonköpködött, -ócsárolt EU finanszírozza.
Amellett azonban már nem mehetünk el szó nélkül, hogy Szita Károly durván meghamisítja a legkézenfekvőbb tényeket is, mikor azt állítja: „egy teljes városrész is átalakul … A vasút megépülése után negyed századdal, 1897-ben szűnt meg a közvetlen átjárás a Donner és a belváros között. Több mint egy évszázad után ismét egyesítjük a két városrészt.” Milyen átjárás szűnt meg 1897-ben, könyörgöm? Az ország egyik legszebb, és legkorábbi vasúti felüljárójával kötötték össze a belvárost és a Donnert szűk egy év múlva, 1898-tól kezdve, mégpedig azért, mert elődeink, akikhez annyira szeretne Szita hasonlítani, valóban megbecsülték, a város ékkövének tekintették a Donnert.
Szerencsére fennmaradt egy része a régi felüljárónak, amely – nem elválasztotta – összekötötte a Donnert a belvárossal
Nem gettósították el, nem fosztották meg iskolájától, könyvtárától, nem telepítették oda az ingyenkonyhát és a szociális foglalkoztatót. (A Donner szomorú sorsáról hamarosan hosszabb írásban számolunk majd be.) A közel száz évig szolgáló régi felüljárót csak a villamosítás miatt kellett lebontani, mert túl alacsony volt. Néhány oszlopa – üdvözlendő módon – ma is ott áll, valódi ipari műemlék.
Véletlen elszólás lett volna, ami a sajtótájékoztatón elhangzott? Nem hinnénk. Az „intermodális csomópont”, ugyanis elég gyenge lábakon álló projekt, már ami az indokait illeti. Kaposváron ugyanis már eddig is intermodálisnak (többféle eszközt, módot kombinálónak) tekinthető a közlekedés centruma, hiszen a vasúti ill. a helyi és távolsági buszközlekedés pályaudvarai alig háromszáz méterre vannak egymástól. Valószínűleg ezért kellett megtámogatni azzal az ideológiával, hogy a projekt a Donnert is visszakapcsolhatja a város vérkeringésébe. Az elszigetelődés azonban nem a vasút megépítésével, hanem a felüljáró csekély kilencven évvel későbbi, 1989-es lebontásával kezdődött, s azzal, hogy az új, Berzsenyi utcai híd lényegesen távolabb került a donneri központtól, súlyosbítva a teljesen alkalmatlan gyalogos-kerékpáros-kézikocsis „tekergőhíddal”, rajta valószínűleg minden idők legrondább, ízlés- és hangulatromboló építményével. Meg persze az említettekkel folytatódott, amely viszont már nem a régi tanácselnökök, hanem jórészt a jelenlegi városvezetés működését „dicséri”.
Igen, tudunk mindent. A régi mondást is: „ha adnak, fogadd el, ha ütnek, fuss el”. Azt is tudjuk, hogy hosszú távon egy ilyen fejlesztés értelmes, hasznot és pezsgést hozhat a város életébe, ha csodát nem is kell tőle várni, mint ahogy semmitől, ami betonból és műkőből, netán díszburkolatból van. Meg persze azt is, hogy a beton és társai nem Beton atya, hanem Simicska Lajos és a Közgép specialitása, kiegészülve a ZÁÉV-vel, máris kész a Bermuda-háromszög, amely eddig is mindent el bírt nyelni. Valószínűleg a kaposvári intermodális „mérsékelt csoda” sem okoz majd gondot.
H. I.
