Fel mertünk volna rá tenni egy kisebb összeget, hogy a használt talpfákról szóló cikkünk után megfújják a riadót az ügyben összefonódottak: még egy napot sem kellett rá várni, s a sonline.hu-n már ott is volt a kvázi-reakció, persze hivatkozás nélkül, naná. Nyilván abszolúte véletlen egybeesésről van szó: a három nappal korábbi tudósításból sajnálatos módon kimaradt a talpfák másodlagos frissességének ténye, s ez teljesen spontán módon észrevevődött a szerkesztőség által. Nos, másokkal ellentétben nekünk az a fontos, hogy a város polgárait érintő dolgokról „szó essék”, és sem a Somogyi Kanászkürt, sem mások ne dagonyázhassanak az elhallgatás posványában, és főleg ne Szita Károly mondja meg, mi a hír, és mi nem. Tanulják meg: ha hallgatnak, akkor majd megírja más. És ez a lényeg, a tudat, hogy Kaposváron sincs többé hír- és véleménymonopólium, s ez bőven megér ennyit.
Talpfák és talpasok
Csempésszük oda az igazságot, magyarázkodjunk, s a haza fényre derül
Csak, hogy mindenki értse: pár napja közzétettük azt a tényt, hogy a Kaposvár-Dombóvár vasútvonal felújításához az Érd-Tárnok vonal átépítésekor kibontott, használt beton talpfákat fogják beépíteni. Természetesen a forrást, az iho.hu című blogot is megneveztük, ahogy a szakmai becsület kívánja, s a helyszínre is kimentünk, hogy a tényről meggyőződjünk. Szerintünk ugyanis azon lehet vitatkozni, hogy ez rendjén van-e vagy nincs, de a tényt elhallgatni – nos, ez az, ami a legkevésbé sem tisztességes. Ennél csak az a szánalmasabb, mikor, mint a tettenért kisgyerek, aki megpróbálja visszacsempészni az elcsórt savanyúcukrot az almáriumba, megismétlik, amit három nappal azelőtt írtak, aztán sunyin, mintegy mellékesen beleírják: ja, amúgy a talpfák, hát azok bontottak…
Lejt a pálya: miért nem építették be ugyanoda, ha olyan jó? (forrás: iho.hu)
S ezzel persze azt is elárulják, hogy a lényegből meg nem értettek egy vesszőnyit sem, vagy, ha igen, kimondására nem kaptak engedélyt: Kaposvárt és vezetőit, no meg a rajtuk élősködő „véleményformálókat” minősíti, hogy egy kulcsfontosságú, a főváros felé irányuló közlekedési vonal fejlesztése ügyében elfogadhatónak tartják a negyven-ötven évvel ezelőtti megoldásokat. A bontott talpfákkal nem most lesz baj, hanem két-három év múlva, mikor már senkin nem lehet számonkérni (s különben is: a MÁV állam az államban), s egyszer csak az elfáradó, megrepedező talpfák miatt az „utasok biztonságára” való hivatkozással megjelennek az újabb, 60-30-10-es lassújelek. Egy ilyen horderejű munka döntő része az anyagmozgatás, mely ugyanannyiba kerül, ha 100 km/órára, mint, ha 160-ra növelik a pályán a sebességet. Esetleg meg lehetett volna oldani, hogy az aljzat minőségét a felújítással megnövelik, és belátható időn belül, az új elektronikai és biztosító berendezések felszerelésével lesz majd 160-as a pálya.
Sok mindent lehet, csak fejet hajtani az előtt nem, hogy pöffeszkedő bugris módjára valaki előírja, miről beszélhetünk, és újságírásnak nevezni azt, hogy emésztetlenül, kérdések és kommentár nélkül visszaböfögjük, amit a sajtótájékoztatón a szánkba adnak.
Kaposváron testet öltött a Nemzeti Együttműködés
És, mikor azt hinné az ember, hogy nincs lejjebb, akkor kénytelen megtanulni együtt örülni az írástudó Czene Attilával annak, hogy Gyenesei István meghívta Gelencsér Attilát pálinkázással egybekötött vacsorára. Ez a lelkendező, intimpistáskodó cselédújságírás legalja – ha még lenne kommunikációs képzés a Kaposvári Egyetemen, minimum féléves kurzust kéne építeni rá. Gyenesei István visszavonult a politikától, magánemberként azt hív meg vacsorára (persze csülökre, mer ’iszen hát somogyi ámbörök vagyunk, vagy miarosseb), akit akar, s arról beszélget velük, amiről. Megjegyeznénk, nemrég, a választások előtt Mesterházy Attila és Gyurcsány Ferenc is részesült ebben a kitüntetésben. Gyenesei megkapta a megsemmisítő ütést az Ormai-üggyel, és megtanulta, mi a különbség a két oldal között: míg a békés-bamba szocik, ha látnak mögötte bármilyen támogatottságot, megpróbálnak vele kiegyezni, bevenni a buliba (s ebből szépen el lehetett éldegélni), a fideszesek pedig simán felkoncolják. Vizsgaidőszak van: Gyenesei csak felmondta a leckét a csülökkel és a pálinkájával.
Czene nem felejti el megemlíteni, hogy a korábban pereskedő, haragban lévő politikusok mennyit dolgoztak a megyéért. Láttunk már olyat, hogy valaki látványosan sokat dolgozott, feltűnően kevés eredménnyel. Somogy megye minden létező gazdasági-társadalmi mutatót tekintve folyamatos leszakadásban van. Ez csak az egyik a sok közül. Talán erről diskuráltak a nagyemberek. Hogy ezért mennyit kellett, éjt nappallá. Vagy arról, hogy milyen fantasztikus, mindkettejük nevét egyaránt öregbítő nagy tett volt létrehozni és fenntartani sok száz millió forintnyi közpénzből a közelmúlt legótvarabb, legelfogultabb végtermékét, a Somogy Televíziót, melynek minden fillérjét a somogyi emberektől sikerült elvenni. És hogy ez azért, lássuk be, Pistám… Na, egészség.
Kollaboránsok mindenhol
És hát itt van például Kaposvár polgármestere…
Azon, hogy az Axel-Springer lapok nagyjából ugyanazt művelik mindenhol, nyilván nem lepődik meg senki, azért mégis érdekes elolvasni ennek a kézzelfogható bizonyítékát: a Magyar Narancs tette közzé, hogy a Heves Megyei Hírlap (A-S) szabályos cenzurális kötelezettséget vállalt néhány koszos százezerért cserében a városi önkormányzattal kötött szerződésében. Ugyanezt megtették a Rádió Egerrel is, kissé nagyobb tétek fejében. Évek óta hajtogatjuk minden lehetséges fórumon – és a KAPOS-T ezért is fordít erre különös figyelmet – hogy a Fidesz sikerének egyik kulcsa a vidéki sajtó elfoglalása volt. Nekik bőven elég azt a hét-nyolcmillió embert a Somogy TV-hez, Kapos Extrához hasonló médiahulladékkal táplálni ahhoz, hogy minden választást megnyerjenek a következő ötven évben.
És ez ellen az áfium ellen nem gyógyszer az ATV – nagyon-nagyon nem, sőt. Azért ez a sok stúdióban ülő, lamentáló, unalmas @kalap olykor-máskor szolgál meglepetéssel: a június 18-i Hírvita című műsorban Huth Gergely, az állami pénzből pillanatok alatt felfuttatott Pesti Srácok c. orgánum és Szegő Péter, a hvg.hu újságírója vitatkozott – amúgy arról, hogy ki lesz Tarlós István kihívója Budapesten – és eközben erős „krakusozásba” kezdtek, melyről bízvást lehetett hinni, hogy már kimosódott a divatból. Nem, sőt. Hajszálpontosan látható, hogy egyrészt ez ma is annyira benne van a köztudatban, mint majd’ tíz éve, és ma talán még érzékenyebb is rá a közvélemény.
Talán majd mi is megpróbálkozunk egy kis szellemidézéssel.
H. I.
