Melldöngetés féltéglával
Napok óta egyébről sem bömböl a cselédsajtó – beleértve a Hír Tv-t – hogy „Kaposvár az élen jár” a Modern Városok fejlesztési program megvalósításában. Ami messziről nézvést valóban igaz, azonban, mint általában mindennek, van fonákja is: a „történelmi” léptékű beruházások egy része azért valósult meg a többiek előtt, mert évtizedek óta tervezett, súlyosan, a város fejlődését befolyásoló módon elmaradtak, mások pedig – fogalmazzunk így – a kivitelező, ill. a mögöttük álló érdekcsoportok pénzügyi megfontolásai szerint alakultak. Az „éltanuló-duma”, ahogy mindig, nettó propagandafogás csupán, egy kevéssé sikeres városvezetés önigazoló magyarázkodása.
Most, a „nagy októberi önkormányzati választások” után még gyakrabban fogunk találkozni ezzel az országos kormánysajtóban, hiszen leckéztetni, alázni kell azokat a városokat, ahol az ellenzék erőre kapott, s erre ragyogóan megfelel ez a felszínes szöveg, hogy Kaposváron már hetven százaléka megvalósult a beruházásoknak – mert ők hűséges alattvalók voltak.
Ha viszont elmélyedünk a részletekben, azt látjuk, hogy ennek egyszerű,
időnként egészen triviális oka van: sem Szita Károly különleges, földöntúli képessége, sem Orbán Viktor varázsereje nem kellett hozzá.
Nincs kaposvári polgár, aki ne volna tisztában azzal, hogy az egykor Európa-hírű Csiky Gergely Színház két évtized óta szó szerint romokban hevert. Ezt mi sem bizonyítja ékesebben, mint, hogy a felújítás-átépítés tervei – nem tévedés! – 2006-ban, tehát a munkakezdés előtt 12 évvel készen voltak. Ez még szerencse is, hiszen így a régi gárdából elsősorban Mohácsi János és Znamenák István színházi szakértelmét igénybe tudta venni a tervező, L. Balogh Krisztina.
Ha Kaposvár nem tudott volna már az elején kész terveket produkálni,
melyeken csak módosításokra volt szükség, a ZÁÉV valószínűleg máshol kezdi áldásos tevékenységét, s a színházi beruházásra akár 3-4 évet is várhattunk volna.
Közel ugyanez a helyzet a 67-es úttal, amelynek az első szakaszát 2007-ben adták át,
a tervek viszont az út teljes hosszára rendelkezésre álltak – értelemszerűen jóval korábban, a munkák megkezdése előtt. Számos helyen a kisajátítási, tervegyeztetési folyamat is előrehaladott volt, beleértve a környezetvédelmi vizsgálatokat. Természetesen ezeken a terveken is kellett módosítani, ám ez sokkal egyszerűbb dolog, mint a semmiből előállítani egy új nyomvonalat.
Kaposvár Aréna a NER-sematizmus jegyében. A jellegtelen bádoghodállyal az járt a legjobban, aki zsebre tette róla az extrapofitot.
Akkor mire is vagyunk olyan büszkék? Arra, hogy közlekedési és kulturális infrastruktúrában le voltunk maradva egy-két évtizeddel a megyei jogú városok átlagától? Ez azért nem akkora dicsőség.
És a többi: az új Kaposvár Aréna és a sportuszoda? Pontosan tudható, hogy az Orbán és a NER mögött álló gazdasági körök réges-rég berendezkedtek sportlétesítmények iparszerű, sorozatos előállítására. Ezek ugyanis látványosak, a sportrajongókat el lehet vele kápráztatni, mert úgy érzik, kaptak valamit, és főleg: annyit kérnek érte, amennyit nem szégyellnek – és vajon mit nem szégyell egy Mészáros Lőrinc?
Ezekbe a nagyüzemi módszerekkel összetákolt hodályokba, stadionokba megy
az ország pénze, a világrekorder ÁFA, a még mindig botrányosan magas adóelvonás, s amit nem kell elkölteni az utakra-vasutakra, mert az EU kifizeti, abból így szedik ki a 30-40%-os extraprofitot – arról nem beszélve, hogy a városoknak már most is gondot okoz a fenntartásuk.
A Kaposvári Közlekedési Központtal részben hasonló a helyzet, mint a Csikyvel és a 67-essel: két fontos eleméhez, a Béla király úti felüljáróhoz és a donneri gyalogoshídhoz már jóval korábban készen voltak a tervek, csak a most körvonalazódó buszpályaudvar-áthelyezést kellett újragondolni, miután a MÁV elegánsan
lepattintotta Szita Károlyt és a rendezőpályaudvar városon kívülre helyezését.
A felsoroltakhoz, amelyek nagyjából a kilencven százalékát teszik ki annak, amit a Modern Városok program Kaposvárnak tulajdonít, tehát alig kellett kisajátítás, időrabló tervezési, előkészítési szakasz, a legtöbbnek, ellentétben más városokkal, szinte azonnal neki lehetett állni. Megjegyeznék: szerintünk a 67-es út – hivatalosan és ténylegesen is – egy országos közlekedési beruházás, nem Kaposváré olyan értelemben, mint a színház vagy a sportcsarnok. Így a sokat hangoztatott száznyolcvan milliárdból
százharminc-egynéhányat mindjárt le is lehet vonni, hogy tisztább képet kapjunk.
Persze, miután maga a program túlnyomórészt – függetlenül az egyes, megvalósított elemek hasznosságától – egyrészt propaganda-, másrészt pénzlenyúlási célokat szolgált, nincs semmi meglepő abban, hogy újabb és újabb bőrt húznak le róla: hadd dagadjon a kaposvári kebel.
H. I.
