A sánta propagandistát is utoléri a kamion olykor
Megvan annak is a járulékos haszna, ha az emberfiát állandóan a bíróság elé rángatják: várakozás közben a tárgyalótermek kifüggesztett tárgyalási jegyzékein olykor egészen érdekes név-párosításokat olvashatni. Így jártunk nemrég, s láttuk viszont ajtóra szegezve régi kedvencünket, a Kaposvár Most, (inkluzíve Kapos Extra, Rádió Most) kiadóját alperesként szemben egy halványan ismerős névvel, személyiségi jog megsértése ügyében. Innen pedig már nem volt nehéz kideríteni, helyesebben felidézni, vajon mi is történhetett.
Kaposvárról Szita Károly és sajtója valami különös rögeszmétől hajtva állítja, hogy a legbiztonságosabb magyar város (megyeszékhely). Ennek nyers statisztikai adatok mellett az elmúlt évek bestiális, az egész országot felkavaró emberölései: a diákgyilkosság néven ismert bűntény, a kis Szita Bence halála és 2015-ben a dohánybolti fiatal eladó megölése rettenetes, ám mindennél beszédesebb cáfolatai voltak.
Bombasztikus cím a Kapos Tv weboldaláról. Kár, hogy egy hang nem sok, annyi sem igaz belőle: sem tavaly nem volt az, sem ma.
Persze a tett utáni pillanatokban érthető volt a felháborodás, a düh, a városlakók sokszor meggondolatlan, elhamarkodott reakciói: ki képes ilyenkor higgadt maradni?
Ám egy médium, egy magát „hírportálnak” nevező, bár szellemiségében a függetlenség látszatára sem adó sajtótermék nem engedheti meg magának, hogy egy percig is visszaéljen a szó esetükben mégoly kétes hatalmával. Ám a Kaposvár Most ezúttal is leverte a lécet: olyan információkat hozott nyilvánosságra az esetet követően, amelyből – az általuk vélt elkövetőnek épp csak a vezetéknevét nem írták le – a Facebookról könnyűszerrel azonosítható volt a megrágalmazott felperes.
Amint arról aztán az országos média be is számolt, az ártatlanul gyanúba kevert fiatalembert pillanatok alatt megtalálták a közösségi oldalakon közzétett információk alapján, s gyalázkodó, fenyegető üzenetek tömegét kapta. (E beszámolók a mai napig is olvashatók eredeti helyükön, de mi nem adunk hozzájuk hivatkozást, mert szerepel bennük a sértett teljes neve.)
A Kaposvár Most rosszhiszeműségét viszont ténylegesen a KAPOS-T leplezte le:
akkori, „Forrásaink tudni vélik…” c. írásunkban rámutattunk, hogy a gyilkosságról beszámoló cikkükből utólag vették ki azt a bekezdést, amelyből könnyűszerrel azonosítható volt verbális lincselésük áldozata, íme:
A Kaposvár Most rágalma, majd hamisítása a KAPOS-T akkori képén: a leírtak alapján azonnal megtalálták az ártatlan, semmiről sem tudó fiatalembert, majd, miután többen jelezték hogy súlyos félreértésről van szó, törölték a bekezdést a cikkből. Ekkor azonban már késő volt: beindult a fenyegető, gyalázkodó támadások sora.
Azt hitték, nekik mindent szabad: politikai védettséget élveznek.
A lap azzal súlyosbította tettét, hogy az eltüntetett bekezdésben így fogalmaz: „forrásaink tudni vélik”. Ilyet egy magára valamit adó médium akkor ír le – különösen egy emberölési ügy kapcsán – ha minimum rendőrségi vagy ügyészségi információt kapott. Utólag persze kiderült, hogy a „forrás” alatt a Facebookot kell érteni – és ott még a mai napig pofátlan módon, ugyanúgy a Kapos Televízió weboldalán, változatlan formában olvasható is –
de a Kaposvár Most a hecc, a lincshangulat és a szenzáció kedvéért „ráerősített”.
Utólag persze ment a mosakodás, a magyarázkodás: megpróbáltak úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, de az internet nem felejt: a Wayback Machine segítségével könnyedén feltárható volt a csalás. Netes újságírói alap-illemszabály ugyanis, hogy a megjelent anyagokból nem veszünk ki utólag semmit: vagy áthúzással jelöljük a tévedést, vagy pl. jelezzük, hogy itt ez a szöveg vagy kép volt, de ezért és ezért eltávolítottuk.
Ordenárébb dolgot e szakmában, mint, hogy utólag sunyin kiveszünk valamit egy cikkből, aztán pedig magyarázkodni kezdünk, nehéz elképzelni.
Forrásaink persze nekünk is vannak – nem is akármilyenek – s így nem volt nehéz megtudni, hogy egyelőre előkészítő tárgyalás volt, s a sérelemdíj pedig kétmillió forint. És tegyük hozzá: az értesülés nem a Facebookról származik.
Kérdés, hogy miért három év múlva került sor erre a lépésre: ezt persze a jog nem köti meg, és akár az is elképzelhető, hogy a fiatalember élete fordulatot vett az esemény hatására, s ezért döntött így.
Részlet az Átlátszó.hu-nak a kaposvári médiahelyzettel foglalkozó 2013-as cikkéből.
A Zselici Forrás Kft., a „Most Médiacsoport” hangzatos nevű konglomerátum kiadója, a megjelent tartalmakért felelős jogi személy. A céget 2007-ben alapította Szabó Krisztián Ferenc, a Szabó Fogaskerék tulajdonosának, a Szita Károlyt pl. a telekadó ügyében teljes mellszélességgel támogató helyi nagyvállalkozók egyikének fia. Az Átlátszó így írt a kaposvári médiaterjeszkedésükről 2013-ban:
Ebben az évben – talán éppen a cikk hatására – Szabó kiszállt a Zseliciből és az időközben, 2011-ben oda magát bevásárló (?) Farkas Mária Ilona lett az egyedüli tulajdonos és ügyvezető. Róla annyit tudunk, hogy a könyvelőiparban érdekelt hosszú évtizedek óta, s számos kaposvári cégnek, alapítványnak intézik a pénzügyeit a kissé szigorú nevű „Számvevők” Kft.-ben.
Nos, ritkán hallani olyat, hogy egy kizárólag pénzügyi-számviteli vonalon mozgó szakember
egyszer csak azon kapja magát, hogy mostantól a médiaiparban kívánja kamatoztatni felhalmozott tudását, netán tőkéjét. Nem lennénk meglepve, ha egy páncélszekrény homályos zugában meghúzódó magánjogi szerződésből esetleg egészen más tulajdonosi viszonyok rajzolódnának ki…
A per kimenetelére persze – ismerve a magyar viszonyokat – nem tippelnénk, de könnyen lehet, hogy kicsit hozzá kell majd nyúlni azokhoz a heverő tízmilliókhoz, amellyel az EU és a magyar adófizetők stafírozzák, persze a városvezetés áldásos közreműködésével ezt a kristálytisztán csobogó „forrást”, a kaposvári közélet kissé áporodott illatú szökőkútját.
H. I.
