„Emlékezete ma vesztésre áll”
Ezekkel a szavakkal próbálta átütni a helyi nyilvánosság betonfalát dr. Pótó János, a Kaposvárról elszármazott történész, Nagy Imre-kutató, a miniszterelnök budapesti emlékházának vezetője azon az ünnepi ülésen, melyet a Nagy Imre Társaság megyei szervezete megalakulásának huszadik évfordulóján tartottak Kaposváron. Talán már mondanunk sem kell: a helyi média, s persze az alávalóságban náluk is buzgóbb MTI gondoskodott róla, hogy gondolataival se a kaposváriak, se az ország közvéleménye ne találkozzanak. A Fidesz és a jobboldal – ahogy korábban is leírtuk – szisztematikusan próbálja háttérbe szorítani, relativizálni, végső soron lejáratni Nagy Imrét, s ebből a folyamatból Kaposvár sem marad ki.
A címben idézett szavak ugyan kaptak némi nyilvánosságot, de a Somogyi Hírlap-Sonline nem az eredeti forrást, a Nagy Imre emlékezetét kutató tudóst idézte, hanem az MSZP 22-i fáklyás megemlékezésén Pintér Attila városi elnököt, aki nyilván ugyanezt tartotta fontosnak kiemelni (Pótó Jánosra hivatkozva) beszédében. Persze erre az esetre is igaz: ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz. Amúgy Pótó János figyelmeztetése tökéletesen visszhangtalan maradt – erről jól szervezett és fizetett médiasakálok hada gondoskodik Kaposváron.
Miután csupa tapintatból a helyi Nagy Imre Társaság nem hívott meg bennünket az ülésre, megkerestük Pótó Jánost, aki, ahogy említettük, kaposvári volt (s annyiban közös a sorsunk, hogy mindketten az itteni gépipari szakközépiskolából kerültünk be az ELTE bölcsészkarára, nagyjából egyidőben), hogy írná körül egy kicsit bővebben, mit kell értenünk azon, hogy „Nagy Imre emlékezete ebben a múltért folyó küzdelemben vesztésre áll. Vesztésre áll a Nagy Imre Alapítvány, a Nagy Imre Társaság, a Nagy Imre Emlékház, a nem fekete-fehér panelekben gondolkodó történészek, írók és közírók minden erőfeszítése ellenére”.
Válaszából kiderült: jellemző, hogy pl. a tavalyi, az újratemetés 25. évfordulóján elmondottak-leírtak döntő többsége kizárólag Orbán Viktor akkori beszédével foglalkozott, s Nagy Imre és társai, az 1989. június 16-i, a rendszerváltás jelképének számító esemény igazi főszereplői mára mellékalakokká váltak. M. Kiss Sándornak a rendszerváltás történetét kutató intézet vezetőhelyettesének október 23-i kaposvári beszédében csak, mint „Nagy Imre-csoport” hangzott el a neve.
A könyv letölthető a Nagy Imre emlékház weboldaláról: részletesen bemutatja a külföldi és magyar emlékhelyeket, részletesen foglalkozik a kaposvári emléktábla és szobor történetével.
És, mint az Pótó János és Hajdú József 2013-ban kiadott könyvéből kiderül, a mártír miniszterelnöknek az országban és külföldön állított emlékek sora is, mondhatni sajátos dinamikát mutat: míg az 1986 és 2006 közti több mint két évtizedben átlagosan évente két emlékhely létesült, összesen 44, addig 2007 után a felavatottak száma meredeken zuhan, s közülük pl. a kaposvári Táncsics Gimnázium udvarán lévő „emlékkönyv” is csak épp érinti Nagy Imre személyét mások mellett, arról nem beszélve, hogy teli van helyesírási hibával és tévedésekkel. A többi emlékhely közül kettő erősen kétséges kivitelű faszobor, vagy épp ragasztott papírképpel dekorált műanyag tábla, mint pl. a szabadkai. Tegyük hozzá magyarázatképpen, amit már a kiváló mű (melynek külön értéke, hogy a fenti linkről teljes egészében és ingyenesen letölthető pdf-ben), nem hangsúlyoz: az emlékhelyek döntő része nyilván vidéken található, s az újonnan létesültek számának meredek csökkenése (2007) elsősorban azzal függ össze, hogy a 2006 őszi önkormányzati választásokon földindulásszerű győzelmet aratott a jobboldal, jelesül a Fidesz-KDNP. Tehát akár a legegyszerűbb statisztikai tényekkel is igazolható, hogyan viszonyul néhány retorikai kanyartól függetlenül a jobboldal Nagy Imre emlékéhez.
A komor témát kissé feldobta az az aranyos kis közjáték, melyre a kiváló kötet olvasásakor lettünk figyelmesek: természetesen bő terjedelemben és tudományos alapossággal tárgyal minden fellelhetőt, ami pl. a kaposvári szülőházon elhelyezett emléktábla kapcsán ismertté vált. Pótó János bőven idéz többek közt egy, a Somogyi Hírlapban (Sonline-on) megjelent „Kaposvár s(z)aga” című blogból, az első magyarországi, a Fő utcai szülőháznál 1989-ben állított emléktábla eredetmítoszával kapcsolatban:
„Szerencsénkre azonban egy, a helyi közéletben aktív, a városban sokat mozgó, sokakat ismerő földrajz-történelem szakos tanár meglehetősen részletes naplót vezetett azokban az években, s huszonegy év elteltével egykori naplójának bejegyzéseit napról napra haladva közzétette blogjában az interneten.”
Folytatás képünkön:
De, sajnos, lehet: a “Kaposvár s(z)aga” húsz évvel később készült színtiszta kitaláció, szappanoperai fordulatok nyakonöntve a Somogyi aznapi híreivel.
Ez ügyben ki kell igazítanunk a kitűnő történészt: az említett blogról meglehetősen közismert Kaposvár-szerte, hogy nem több közepesen sikerült kamunál, mai szóval médiahekknél: nem 1987-ben, hanem tényleg 2008 szeptemberében született, és csupán a korabeli Somogyi híreinek összeollózásával, annak irodalmiaskodó, naplószerű elemekkel történő felvizezésével él, egy somogyis újságíró produktuma. Tanúsíthatjuk, miután az említett időszak egy részében magunk is a Táncsics Gimnázium tanári szobájának levegőjét rontottuk: a jellemzés senkire sem illik, még távolról sem. Némi forráskritika nem ártott volna meg ez esetben.
Ami azonban ennél sokkal fontosabb, s amit Pótó János is kiemelt a beszédében: a Fidesz 2012-ben hozott egy törvényt, ez a „a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmáról” szóló (CLXVII. 11. 23.), ennek értelmében nem lehet olyan személyről közterületet elnevezni, aki valamilyen módon köthető a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez. Ily módon – fogalmazott Pótó János – „valamennyi (közterület-név) veszélyeztetett. Itt, Kaposváron is veszélyeztetett”.
A törvény a Magyar Tudományos Akadémiát hatalmazza fel arra, hogy állást foglaljon, hogy az illető „a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”, avagy sem. Szintén Pótó Jánostól tudjuk: bár ezidáig nem érkezett 2012 óta ilyen kérdés az MTA-hoz, de a válaszuk Nagy Imre esetében is nemleges lenne a törvény betűje szerint. Akár tehát az is elképzelhető, hogy lesznek olyanok, akik utólag a törvényre hivatkozva esetleg megváltoztatják a korábban adott neveket.
A történet külön bája, hogy Kaposváron épp 2013-ban, nem sokkal a törvény életbe lépése után döntött a közgyűlés arról, hogy a korábban Csokonai utca néven ismert terület bal oldala, konkrétan az Együd Művelődési Központ a Nagy Imre tér nevet viselje. Egyszerűbben és szó szerinti értelemben tehát elképzelhető, hogy Kaposvár Megyei Jogú Város törvénysértő módon nevezte el világtörténelmi jelentőségű szülöttéről, Nagy Imre mártír miniszterelnökről a város egyik közterületét…
A közgyűlés és a hivatal hosszú akadékoskodás után fogadta el Pintér Attila előterjesztését, és az eredeti elképzelés természetesen a megyei kormányhivatalt is belefoglalta volna a módosításba. Nem tudjuk pontosan, mi történt, de végül a határozat úgy született meg, hogy átnevezve csak a „parkosított” (szerintünk inkább elhanyagolt) terület lett, ahol a miniszterelnök szobra áll, valamint az, amelyen a művelődési központ. A kormányhivatal „elegánsan” kivonta magát a folyamatból, így most a könyvtár felőli rész Csokonai utca, csak az Együd címe Nagy Imre, és a „tér” által kettészakított elmebeteg módon a kormányhivatal ismét Csokonai Vitéz Mihály nevét viseli. És, hogy kellően kerek legyen a történet, épp nekik kellett volna törvényességileg felülvizsgálni a városi önkormányzat által hozott határozatot.
Az eredeti határozat. Később ugyan még módosították, és a 351/9 helyett 351/17-es helyrajzi szám került be, de a lényeg ugyanaz maradt: a kormányhivatal kivonta magát az átnevezésből – talán nem véletlenül. Segítünk a helyi jogászoknak, mert erősen rá vannak szorulva: az eredeti “Nagy Imre park” elnevezés nem szerepelt hivatalos közterületnévként, csak a fenti határozattal vált Nagy Imre ténylegesen közterület-névadóvá Kaposváron.
Valójában persze tudjuk, hova a sompolygás: miután 1956-ban ténylegesen Orbán Viktor űzte ki a szovjet csapatokat hét évvel születése előtt, s persze 1989-ben is csak az ő arkangyali szózatától szorult meg a zabszem a kénköves pokol vörös ármádiájának loncsos farpofái közt, ha itt valakiről közterületet kell hamarosan nagy tételben elnevezni, akkor az nyilván népünk boldogítója, Felcsút géniusza, senki más. Nincs már messze az idő, mikor mindez törvénybe is lészen iktatva.
Kérdés, hogy mikor, és milyen törvény rendelkezik majd a 21. századi magyar önkényuralmi rendszerekről, s a hozzájuk köthető személyekről.
H. I.
