Az életmentő zsilettpenge
A kaposvári Sz. József, Józsi bácsi a kilencvenedik életévében szánta rá magát arra, hogy elmondja a KAPOS-T-nak élete sorsfordító élményét, amelyről hatvan évig senkinek nem beszélt. Csupán családtagjai és néhány barátja ismerték a történetét, pedig sokan azok közül, akik ma egykori „ötvenhatosokként” kaptak nyugdíj-kiegészítést, lakást, kitüntetéseket, nem voltak kénytelenek szembenézni a halállal. De ő még most is azt kérte, hogy ne hozzuk nyilvánosságra a nevét: azt mondja, ha a Kádár-rendszer idején hallgatott, mert féltette az életét és a szabadságát, akkor nem kívánt belőle hasznot húzni 1990 után sem. Ám, miután hamarosan betölti a kilencvenet, a sírba nem akarja magával vinni az emlékeit.
Józsi bácsi huszonkilenc éves katonaviselt, nőtlen villanyszerelő volt a forradalom idején, eredetileg lullai, a Streith Miklós utcában lakott albérletben. November elsején kapott behívót, mint tartalékos, és, ahogy fogalmazott, „elég bolond” volt ahhoz, hogy el is menjen a gyülekezőre a Táncsics Gimnáziumhoz. Innen az összegyűltek lementek a Baross utcai laktanyába, és beöltöztek, de fegyvert nem kaptak.
Már a történetnek ezen pontján meglepetés ér bennünket: ugyanis Pálfy Jenőt, a közismert kaposvári fotográfus mestert nevezte meg parancsnokaként: „… Pálfy … fényképész volt a főhadnagy, Csendes … a szakaszvezető, én meg a tizedes”.
Az közismert, hogy Pálfy Jenő, az eredetileg budapesti fotós és haditudósító, akinek az 56-os kaposvári eseményekről készült képeit 2010-ben, az Agora művelődési ház építésekor egy tejesüvegben megtalálták, főhadnagyként szerelt le a háború végén, és fia, Pálfy Viktor arról is beszámolt nekünk (az esetről szóló 168 ÓRA c. hetilapnak készült riportban), hogy a forradalom után jó ideig zaklatták édesapját. Ám arról senkinek nem volt eddig tudomása, hogy az akkor már közismert kaposvárinak számító Pálfy Jenő akár nemzetőri, akár reguláris egységben katonai szerepet vállalt volna.
Katonai alakulat felvonulása Kaposváron az október végi napokban. A történetben is szereplő főhadnagy, Pálfy Jenő fotográfus 2010-ben előkerült fotója: az Agora építésekor tejesüvegből előkerült papírképeket nyilván azért rejtette el, mert terhelő bizonyítékok lehettek volna a megtorlók kezében.
Reggel kellett jelentkezniük a parancsnokságon, este hazamehettek. Így volt ez november 4-én kora reggel, 6 óra körül is, amikor a Szent Imre utcai volt pártházat, a forradalmi tanács székhelyét és annak környékét már megszállva tartották a szovjet intervenciós erők. Sz. Józsefnek az egyenruhája volt a veszte, miután a Streith Miklós utcai otthonából a Szent Imre utcán indult lefelé. Aznap hajnalban persze a Szabadság park környékén még ennyi sem kellett ahhoz, hogy meghaljon valaki: tudjuk, hogy pl. az ismert sportembert, Kovács Rezsőt és Fehér Imrét így lőtték le a nyílt utcán.
Sz. Józsefet viszont elfogták a Szent Imre utca sarkán lévő tejboltnál, és beterelték a pártház alagsorába, harmadmagával: „… én voltam, a Nemes Jóska meg egy balatonendrédi fiatalember”, ahol már többen, nemzetőrök, katonák álltak a fal felé fordulva, sorban, hátukban az orosz géppisztolyokkal.
„Aztán az ajtót kinyitották, és annyit hallottam: rrrrr … géppisztollyal, csak úgy kopogtak a falon a golyók … mindenki elhasalt, akkor gondoltam, én is lehasalok, de nem éreztem semmit.” Az volt a szerencsém, hogy a kollégám vett tíz darab pengét, ez, és a borotvaecset benne volt a hátizsákomban. Ez mentette meg az életemet, mert ezen … gellert kapott és valahol a hónom alatt ment át az ingemen a golyó.”
Apró darabokra szakadtak a pengék, csak a tizedik maradt valamennyire ép. Józsi bácsi évekig őrizgette az életmentő felszerelést (minden katonának kötelező volt magánál tartani borotválkozó-eszközöket) hátizsákostul, de, miután 1960-ban megnősült, a felesége eltüntette.
Józsi bácsi, a villanyszerelő. Csodával határos módon túlélte a november 4-i szovjet támadást.
„Akkor aztán egyszer elkezdték a bokánkat rugdalni, hogy „jab tvaju maty, magyar”, ekkor már lehetett olyan hét óra. Akkor megjött oda egy nagy kocsi, azon már voltak többen, de nem a pártházig, hanem csak a tejboltig:
akkor ott megfogták a kezemet meg a lábamat és odáig húztak a földön, az utcán, aztán ott földobtak. Ott még szedtek össze halottakat, a péket, meg sebesülteket, ott volt az asztalosipari ktsz. elnökének a fia. Azt ismertem elég jól szegényt, azt pátyolgattam…”
A teherautón aztán kissé szürreálisba fordultak az események:
„A cukorgyárnál dolgozott az a Mukuló, villanyszerelő volt az is, azt mondta nekem: Jóska, kérjél tőle egy szál cigarettát. A kis orosz gyerekhez odamentem, megütöttem a vállát, az meg ijedtében majdnem leesett a kocsiról, hogy a halottak fölébredtek.”
Fészerlakra vitték őket, halottakat, sebesülteket. Itt már volt egy hatalmas kórházsátor, ebből is látszott, hogy jól megszervezett hadművelet keretében foglalták el Kaposvárt a szovjetek. Lerakták a teherautóról a testeket, élőt, holtat, s aki mozgott, azt jól-rosszul ellátták.
„Jött oda egy szanitéc, magyarázta kézzel-lábbal, hogy aki beteg, ad teát, de azzal csak a szájukat nedvesítsem, de inni ne adjak egynek se.”
Golyó ütötte sebe volt szinte mindenkinek.
„A Mukuló később ott meghalt, szétlőtték a veséjét…, a kis endrédi diákgyerek, az is meghalt, azt később tudtam meg…”
„A Fehér bácsi is meg volt halva, agyonlőtték, mikor ment a kórházba dolgozni. Azt gondoltam, hogy leveszem az ujjáról a gyűrűjét, ha én hazakerülök, magamban csináltam egy fogadalmat, hogy elviszem a feleségének. De a gyűrűt nem mertem lehúzni, de, ahogy gomboltam ki az ingét, eltettem a nyakkendőjét … és aztán találkoztam a feleségével, és azt odaadtam neki.”
Fehér Imre 56 éves statisztikus ott van az áldozatok hivatalos listáján.
A szovjet támadás áldozatainak neve az 1956-os forradalom Somogyban c. dokumentumkötetben
„Ott a sátorban, hát már nagyon kellett fütyülnöm, kézzel-lábbal mondtam az orosznak, hogy eresszen ki. Kikísért a puskával, ide ni, dehát mondom, itt feküsznek. Csak csináljam. Látom, hogy ott valakinek jár a szempillája. Mondom ennek a ruszki gyereknek, hogy magyar szoldát nem kaputt. Akkor azt kihúzták, az volt a barátom, a Nemes Jóska, az így maradt meg.”
Józsi bácsiékat egy idő múlva kiterelték őket a közeli akácos „gyepűhöz” („mindig a kabátunk gombját nézték a ruszkik”), ahol ismét úgy tűnt, hogy kivégzés lesz: hallották, ahogy csőre töltenek mögöttük, de aztán mégis visszaszólították őket.
Egy harckocsiba tessékelték hármukat, így nem lehetett látni, hová viszik őket, mert kerülő úton mentek. Végül Taszáron, a reptéren, egy szállítógép mellett rakták ki őket, ahol csak annyit közöltek velük, hogy „jó helyre” mennek. Végül, miután órákig ott álltak a gép mellett, mégsem repültek: visszaszállították őket a tankba, és amint kiderült, irány Kaposvár, a Kossuth tér.
Ekkor már este hét óra volt. Kiszállították őket a harckocsiból, és elhangzott a szokásos „pasli damoj”. A tank csöve az Ady Endre utca felé nézett, arra is küldték őket. Józsi bácsi még figyelmeztette barátait, hogy ne menjenek fel a járdára, mert akkor még sok járókelő volt: „ha közibénk lőnek, legalább másnak ne legyen baja”.
De nem lőttek. A Katona Jóska nevű, szintén villanyszerelő ismerőse köszönt rá csupán, hogy hol voltak, s ő válaszolt:
„Búcsúban, cseszd meg!”
Sz. József hazament az albérletébe, de az átéltek hatására súlyos idegösszeomláson esett át. Kórházba került, majd haza Lullára, ahol hosszú lábadozás és orvosi kezelés után jött csak rendbe, és kezdhetett el dolgozni ismét villanyszerelőként.
Habár a legtöbb, hasonló élményeken átesett áldozatot, ha másért nem, egy kis lélekmasszírozásra fel-felkeresték a pufajkások vagy a rendőrség, Józsi bácsit csodával (szintúgy) határos módon békén hagyták. Főnöke ugyan javasolta, hogy a „biztonság kedvéért” lépjen be a pártba, de nem volt hajlandó, ahogy a besúgásra felszólító szirénhangoknak is ellenállt.
Viszont hatvan évig következetesen hallgatott arról, hogy mi történt azon a tragikus, véres napon, 1956. november 4-én. Előbb érthető félelemből: a halottak közt, golyótól találva, hajszálon függő életével kevés olyan ember van, aki ne akarná ezt mindörökre elkerülni, aztán pedig becsületből: látva, hogy hirtelen annyi „56-os hős” támadt 1990 után a semmiből, amennyivel tényleg meg lehetett volna futamítani a Vörös Hadsereget.
Mert így is lehet, akár csak egy napig is hősnek lenni. Sorstársakra figyelni, haldoklókat vigasztalni, életet menteni – egyszerűen szólva embernek megmaradni.
H. I.
