A „megyei elvtárs” beszédet rendel
Talán a következő történet a legszomorúbb mind közt, mindenekelőtt, mert Esterházy Péter halálához kapcsolódik, s ezért valószínűleg maradandóbb is lesz: az irodalomtörténet megőrzi. Grecsó Krisztián író, az Élet és Irodalom szerkesztője nyitotta meg Kaposváron az idei Könyvhetet, s az alkalomhoz méltó, súlyos szavakkal illette azt a kultúrpolitikát, amely elsorvasztja, ellehetetleníti az irodalom kötőszövetének, a folyóiratoknak a megjelentetését. És meg is kapta rá a méltó választ, amely pontosan tükrözi, hogy Somogy és Kaposvár egy tapodtat sem közelített Európa és a civilizáció felé az elmúlt évtizedekben. Sovány vigasz, hogy az ország egésze is visszasüllyed lassan erre a szintre: ettől még a szégyen a mienk marad, azoké, akik itt élünk, s még tudunk a szégyentelenek helyett szégyenkezni.
Nyilván júniusban, az esetet követően is foglalkozhattunk volna ezzel, de, ahogy mondani szokás, a közismert napi aktualitások elsodorták. És amúgy is nehéz szívvel beszélünk bármiről, ami arra emlékeztet, milyen fájdalmasan, igazságtalanul korán kellett búcsút vennünk Esterházy Pétertől.
Grecsó megnyitójában ilyeneket mondott:
„Bármennyire szeretném, nem tudom megúszni: a folyton megszűnő, majd évekre újrainduló, öt évtizedesnek nevezett, de mindig ellehetetlenített, elfeledett Somogy folyóirat városában óvatosan, illő pironkodással szeretném megkérdezni önöket: ha tehetségesnek gondolják a gyereküket, mert szolgálja őt ez a gyönyörű magyar nyelv, akkor hová fordulhatnak? … Bocsássanak meg nekem: könyvheti megnyitóra pompa illik és emelkedettség, de nincs olyan könyvünnep, ahol hallgatni lehet arról, hogy lapok tucatjai kerültek a megszűnés szélére…”
Nem vagyunk biztosak benne, hogy Grecsó Krisztián pontosan tisztában volt vele, hogy az általa többször elgyászolt Somogy csak tetszhalott volt egy ideig, s valójában a megszűnésnél is rosszabb történt: belterjes, Hóman Bálint-mosdató, a Fidesz idegengyűlölő kampányába is bekapcsolódó „ál-irodalmi” folyóirat lett belőle a veritasos Szakály Sándor és a „jelentős” kultúr-rohamosztagos, Bába Iván vezetésével.
Megadták a módját: a videó tanúsága szerint ilyen kiválóan megkomponált háttér előtt mondta el Grecsó Krisztián napjaink kultúrpolitikáját méltató ünnepi beszédét. Horváth Katalin, Oláh Lajosné és Bíró Norbert lelkesen tapsol.
Grecsó Krisztián minden szava szívünkből szólt, hiszen az írott kultúra, a gondolat hanyatlásáról, elsorvasztásról beszélt, arról, hogy a jelenlegi hatalom tudatosan véreztette ki a nem neki szolgáló folyóiratokat. Nem számít, mennyit veszít ezzel az egyetemes, netán a nemzeti kultúra: pusztuljon minden, ami nem Orbán Viktort szolgálja. Láthatóan nem udvariaskodott, nem mérlegelt: mondta, amit gondolt, ám ami utána történt, az tényleg a legsötétebb pártállamot idézi.
A beszéd végeztével az író saját beszámolója szerint odaszólt neki „a megyei elvtárs”, és azt mondta: „nem ilyen beszédet rendeltünk”.
És mindezt sajnos megőrzi az irodalomtörténet, mert Grecsó Krisztián Esterházy Pétertől búcsúzó írásából, mely a Vasárnapi Hírekben jelent meg, kiderül, hogy ez volt egyik témája utolsó beszélgetésüknek, s arról is, hogyan reagált erre Esterházy: dühös lett, aztán valamiféle ironikus megértéssel volt a beszédrendelő elvtárs iránt, mert hát „rosszul áll az osztályharc…”, minden apróság számít.
Részlet Grecsó Krisztiánnak a Vasárnapi Hírekben megjelent, Esterházy Pétert búcsúztató írásából. A “megyei elvtárs” arcélét feltehetőleg megőrzi az irodalomtörténet.
Nos, bár meglehetősen szűk képkivágásokat látunk, a hevenyészettnek tűnő helyszínen Horváth Katalin, a Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtár igazgatója, Oláh Lajosné alpolgármester, a kaposvári kultúra felkentje, és Bíró Norbert, a Somogy megyei Közgyűlés akkor még alelnöke, azóta, Jakó Gergely lemondása után megválasztott elnöke látható, amint savanyú képpel hallgatják Grecsó ézsaiási dörgedelmeit.
Nem kell hozzá nagy fantázia – bár biztosra nem vehetjük – hogy ki lehetett a „beszóló”, a „nem ilyen beszédet rendeltünk” gazdája – ha már „megyei elvtársról” beszélt az író.
A történet erősen emlékeztet arra, amiről a kiváló humorista, színész Hofi Géza is megemlékezett, és ami a szájhagyomány szerint a hetvenes években szintén Kaposváron történt: a megyei tanács egyik kultúrcsinovnyikja azzal a feltétellel engedte volna bemutatni a városban önálló estjét, hogy a műsort ott, előtte az irodájában neki előadja.
És majd ő eldönti, hogy a pesti bohóc, aki kimerészkedett a Nagykörúton kívülre, megfelel-e az ő kényes ízlésének. Avagy hasznosul-e kellőképpen a rendkívül értékes közpénz, amiből a haveroknak és a saját zsebbe valahogy mindig jut néhány százmillió-milliárd, de, mire az osztogatásnál a kultúrára kerülne a sor, annyira kiürül a kassza, hogy minden fillért gondosan a fogunkhoz kell verni.
Arra, hogy több, mint félmilliárdból megcsinálják a semmire nem használható, azóta is elvtársi parkolóként szolgáló múzeumudvart állítólagos „Vigasságok Terének”, kb. ötszörösen túlárazva, volt eszük. Működtetésre már az istennek sem futja, különben is az gyanús, idegen terep: állítólag kultúra a neve.
És nem mérhető viacolor négyzetméterben, b@sszameg.
Sebaj: pénzünknél vagyunk, a csepűrágók meg csak magukra vessenek, merthogy „nem ilyen beszédet rendeltünk”. És ez a világ itt a mienk, lám, már az irodalomtörténetbe is bekerültünk.
H. I.
