Eldöntheted, milyen színű legyen, amit a szádba tesznek
Nincs lehangolóbb, mint látni: némely embertársunk milyen rémisztően kisszerű, mennyire nem képes belátni, hogy nagyságrenddel többet veszít erkölcsben, presztízsben, hitelben annál, mint amennyit egy-egy szánalmas, pitlák húzása nyomán kasszírozhat. A kicsinyesség a pillanat bűvöletében létezik, nem érdekli a holnap, egy percig sem hisz abban, hogy építhet valamit, ami akár egy nappal is túléli őt. A büntetés ilyenkor általában a nevetségessé válás, a szánakozás, rosszabb esetben a megvetés, bár az ilyen emberek többségének el sem jut a tudatáig, hogy mi zajlik körülötte. Leáztatott okmánybélyegek, ékeskedés mások tollaival, fityingekért eladott demokratikus jogok. Kaposvár, a szórakoztató ipar fellegvára.
Erősen kételkednénk, hogy például az okmánybélyegekkel csaló kaposvári anyakönyvvezető esete válthatna-e ki mást, mint szánakozó mosolyt az országos közvéleményből, s egyebet, mint pironkodást a jobb érzésű helyiekből: persze megint Kaposvár. Az 1826 alkalommal csaló kaposvári köztisztviselő persze legalább annyira rendszerhiba is, mint jellembéli gyengeség: amennyire tudható, az okmánybélyeg kitalálásának egyik fő szempontja éppen az volt, hogy a döntést hozó, ügyet intéző, mégoly közbizalmat is élvező személy közvetlenül ne kerüljön kapcsolatba a pénzzel, viszont garantált legyen az, hogy a delikvens lerótta az államnak, ami „jár”. Nos, ezt az alapelvet sikerült felrúgni már jó régen Kaposváron is: az egyszerűség kedvéért odaadjuk a pénzt, s nem a postán nyaljuk fel.
A katasztrófa nem is ez, hanem a járulékos: a bűntény nyomán megsemmisülő közel kétezer dokumentum, köztük talán pótolhatatlanok.
A legkevésbé sem szórakoztató bulváreset eset egy régi, hasonló történetet idézett fel bennünk: kezdő tanárként láttuk, ahogy nagy hírű kollégánk, a kaposvári pedagógustársadalom mondhatni élő legendája a tanári szobában délelőtt akkurátusan begyűjtötte az aznapi, szép számban érkezett, a titkárnő által kiosztott levélmennyiségről a bélyegeket, ugyanúgy azt is, hogy ezeket délután a diákoknak bélyegszakkör keretében két-három-öt forintokért továbbadja.
A hős apafigura a Kapos Extra képén, amint éppen teljes átéléssel meséli, mitől sikerült megvédeni a várost. Ma talán épp egy új befektetőtől…
A lassan mindent eluraló pitiánerség persze a közéletben és a politikában a leginkább visszataszító: választott „embereinktől” várnánk el leginkább, hogy nem tévesztenek mértéket, és stílusuk, hozzáállásuk pozíciójukhoz – és persze jövedelmükhöz – mért. Néhány esetről már megemlékeztünk nemrég, így Szita Károly polgármester angol nyelvtanfolyamának ügyéről is, mely számunkra a kisstílűség iskolapéldája, nemcsak az óránkénti háromezer forint miatt, hanem, mert utólag akarta becsempészni a határozatok közé úgy, hogy az lehetőleg kerülje el a közgyűlés nyilvánosságát. Említhetnénk ugyanitt persze a hírhedtté vált bloggerkedést is, mely egyre kínosabban érdektelen, és láthatóan a benne nyögvenyelősen részt vevő polgármesterek számára is egyre kevésbé vállalható, viszont szépen fizet Szitának – jóformán a semmiért.
A kicsinyességnek persze van a piszkos anyagiakon túlmutató, közéleti változata is: saját szerepünk aránytalan „feltorzítása”, a kétségbeesett, görcsös sikerhajhászás, a dolgokhoz kizárólag politikai haszonelvűség alapján való hozzáállás, mások tollaival ékeskedésre való beteges hajlam. Ebből is bármikor összegyűjthető egy csokorra való Szita Károly és nem is annyira kicsiny csapatának tevékenységéből: a kaposvári polgármester úgy is, mint a Megyei Jogú Városok Szövetségének elnöke bejelentette: „Kaposvár elengedi a háziorvosoknak az iparűzési adót”. Tette ezt azzal egyidőben, hogy nyilvánossá vált: ez a kormány döntése, s nem Szitáé, de muszáj volt azért a legkisstílűbb módon ennek a helyi nyilvánosságban úgy hangot adni – ehhez persze egy ilyesféle „nyilvánosság” is szükséges – mintha Szita „apuka” épp napi aktuális kegyét gyakorolta volna kedves városán.
Tegyük hozzá azt is: Szita rendszeresen úgy viselkedik, mintha egyszemélyi vezető lenne: ahhoz, hogy adórendeletet vagy költségvetést módosíthasson, minimum a kaposvári közgyűlés jóváhagyása volna szükséges. „Karcsikirály” azonban tesz a közgyűlésre: tudja, hogy tizenkét fideszes csúszómászója bármit megszavaz, de még így is jólesik őket megalázni egy kicsit. Mit mondjunk: ez sem a nagypálya…
A kicsinyesség persze nevetségessé is tehet komoly dolgokat, intézményeket, jogokat, mint az az egyébként akár örömtelinek is tekinthető buszbeszerzés kapcsán kiderült: a polgármester Facebook-oldalától a teljes helyi sajtóig mindenre igaz: a parttalan, hetekig tartó álló önünneplésben mindössze egyetlen dologról feledkeztek meg: hogy a példátlan sikert az elsőtől az utolsó fillérig az Európai Uniónak köszönhetjük. Ha Kaposvárnak saját erejéből kéne új buszokat vásárolnia, legfeljebb egy közepesen igényes Matchbox-modellre futotta volna.
A Pretty Woman híres jelenete: vannak a színek, lehet választani…
Ahogy arra sem futja, hogy egy nyomorult uniós zászlót kitegyenek a városházára, ha már gyakorlatilag mindent, ami új, és amivel pimaszul büszkélkedni szokás, azt Európával fizettetik ki, s a pénz jó része – megbízható országos statisztikák szerint – fideszes magánzsebekben landol. Talán épp ez a baj azzal a zászlóval: mindig eszükbe jut róla, honnan van a lovetta.
A buszbeszerzéssel kapcsolatban persze számos más kérdés is felmerül: miért kellett külföldi, MAN buszokat beszerezni, mikor Magyarországon, pl. Mosonmagyaróváron is gyártanak buszt, a CREDÓ-t, és – a szavak szintjén persze – állítólag támogatni kellene a hazai ipart. Ez persze soha nem ment Kaposváron sem: emlékezzünk a sorozatos ZÁÉV-nyerte építési tenderekre, a HÓDÚT és a VIANOVA útépítési diadalmenetére.
Ami azonban minden szánalmasságok legteteje: miután pl. egy olyan, valóban érdemi dologról, mint a börtönpályázat, eszébe sem jutott megkérdezni Kaposvár lakosságát, újfent kegyet gyakorol: az istenadta nép most eldöntheti, milyen színben pompázzanak az új kaposvári buszok.
Újfent akadt egy-két milliócska eldugva a város költségvetésében, hogy ismét afféle helyi „nemzeti konzílium” tartassék – már a színekről. Reméljük, kellően büszke minden polgár arra, hogy mennyire fontos a véleménye. Azért nem árt tudni erről a ma már rendszeressé vált levelezgetésről, hogy Kaposvár polgárai a postaládákban, majd a kukákban landoló milliók ellenében az eddigiekben soha, egyszer sem kaptak korrekt, tisztességes végeredményt, pedig, ahogy Orbán Viktornál, úgy Szita Károlynál is láthatóan gyógyíthatatlan ez a levelezgetési mánia. Volt, amikor egyszerűen bevitette a közgyűlésre dobozban a levélhalmot, és mutogatta, mint bizonyságot…
Persze az sem kisebb pitiánerség, hogy Szita kedvenc háziállata, a Kaposvár Most, mely hol gombolyaggal játszó bulvárkiscica, hol véresszájú pitbull a gazdi igényei szerint, elegánsnak épp nem mondható módon lenyúlta a Kaposvár – Szólj hozzá! szavazós oldal ötletét, és most párhuzamosan a Szita-levéllel együtt feltették a kaposváriak életét gyökeresen befolyásoló, jövőjükre döntő hatást gyakorló kérdést: milyen színűek is legyenek a kaposvári buszok? Korlátlan opciók persze nincsenek, nehogy már elkanászodjon itt a jónép: amolyan illiberális módon három színből lehet választani, közülük az egyik – minő véletlen – narancssárga, melyet a levél „nárciszsárgának” nevez.
Persze, hogy a kutya sem kíváncsi a városházán a kaposváriak véleményére: valójában azért készült a levél, hogy teljessé tegye az új buszok által begyűjthető politikai hasznot.
Elvégre Kaposvár a részvétteli demokrácia otthona.
H. I.
