Szegénységi bizonyítvány: vissza a huszadik századba
Soha nem gondoltuk, hogy egyszer a Nyári László (Kaposvármost-blogger, ha ez mond valamit) talp …nyalásban igazodási pontnak számító tavalyi Szita-hozsannázásához fordulunk majd szegényes szókészletünk felfrissítésére. „Nagyjaink” egyike, mert Nyári szerint Szita az volna, saját pici szájával ígérte meg – erről jegyzőkönyv is van – hogy a donneri városrehabilitációs program keretében „közművesítenek, komfortosítanak önkormányzati lakásokat” ahol „nincs zuhanyzó vagy mosdó, vagy nem olyan formában”. Mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy ez néhány hét alatt megvalósul. Pironkodunk, revideáljuk randa előítéleteinket, pedig „mostos” bérugatói naponta biztosítanak bennünket afelől, hogy az Univerzum legszavahihetőbb polgármesterével van dolgunk. Most erről a tisztelt olvasók is meggyőződhetnek, persze csak akkor, ha a „tovább…” feliratú gombra kattintanak.
Néhány napja jelent meg az Iszák utcában egy afféle régivágású, békebeli közkút, amolyan „vízvételi hely”. Sokan már azt sem tudják, mi célt szolgál a bilikék öntöttvas szörnyeteg: az ember, már ha Kelet-Európában élt valamikor a huszadik század első felében, elballagott ide a zománcos vödörrel, vagy a ceglédikannának nevezett alkalmatossággal, és megküzdve a sokszor felnőtt férfiakon is kifogó rugózattal, teleengedte, s hazacipelte: így lett víz inni, főzni, mosakodni.
Nos, nem feszítjük tovább a húrt, erről volna szó, itt:
Friss, meleg, talán még a festék sem száradt meg rajta: közkút a Donnerben, az Iszák utcában. 21. századi megoldás, valahol biztosan osztanak érte díjat…
Sok családban még alkalmatos célszerszám, afféle erőkar-hosszabbító is volt rendszeresítve, melynek vasalt végét kellett a csapot működtető karra húzni, és így már asszonyi, gyermeki erővel is rá lehetett venni, hogy vizet adjon. A szomszéd néni mindig ezt tartotta a keze ügyében, ha férjurát várta haza a Kis Dorottyából.
És most megint itt van. Láthatóan új telepítés, még fűmagot is vetettek a földmunkák után. És itt van vele az a kényelmetlen, torokkaparó érzés, mint mikor egy pillantás erejéig rajtakaptam a belvárosban a valaha pedagógus-legendának, egyszemélyes városi intézménynek számító idős tanárt, amint diszkréten megvizsgálja az ügyvédi irodák mellé kirakott kukák tartalmát.
A kézzel fogható szegénység: „a nyomor gyámoltalan fejét elhamvadt várasokra fekteti”
írja Vörösmarty az Előszóban, és a nyilvános közkút újbóli megjelenéséből nem nagyon következtethetünk másra 2017-ben. Nincs víz a környékbeli házakban, vagy, mert nem fizették a vízdíjat (bár ekkor is jár némi csőszűkítés árán minimális vízszolgáltatás a törvény szerint), vagy nem is volt?
Megoldás azok számára, akinek a sorsára köpünk. Nesztek, aztán mosmá’ kuss legyen.
Mindenesetre csodálatos kilátások a büszke, magát „okos városnak” nevező, dühödt, s legalább ennyire hazug kirakatpolitikát folytató város számára: söpörjük a szőnyeg alá mindazt, amit nem kívánunk látni.
Intézzük el egy közkúttal két-három évtized elhibázott, városromboló, sorvasztó, önző, szűklátókörű politikáját.
A városvezetés a Donnerbe telepítette a szegénykonyhát és a közfoglalkoztatás telephelyét,
hogy lehetőleg ki se mozduljon innen az, aki öltözékével, megjelenésével rontaná a városképet. Persze lehet, hogy majd lesz erről is egy közgyűlési rendelet, benne részletes dresszkóddal.
És most már vízért sem kell menni sehová. Komfortosítva lett a városrész, lehet tisztálkodni, főzni, aki bírja a klórt, ihat is belőle. Elvégre a víz az élet. Újabb nagyszerű eredmény, beváltott ígéret és – ha szerencsénk van – új idegenforgalmi látványosság a kissé már leharcolt söröskorsó mellé.
Csak egyetlen kérdésünk van: mikor lesz a hálaadó- és avatóünnepség? A világért sem szeretnénk lemaradni róla.
H. I.
