Nem negyedmillió: négyszázezer az apanázs
Habár Kaposvár jobb érzésű lakóinak arca már nyilván ég attól is, hogy milyen alávaló módon vesz részt polgármesterük, Szita Károly a közmédiának csúfolt gyalázatban, és a közjavak nyilvánvaló eltulajdonításában, és milyen pimasz cinizmussal takargatja mindezt a sajtószabadság helyi fellegvára, a Somogyi Hírlap-Sonline kombó, ezzel koránt sincs vége: Szita nem is 250 ezret, hanem négyszázat kasszírozott februárban.
Az Átlátszó blog derítette ki nemrég, hogy az MTVA-nál „foglalkoztatott” bloggerek jó része a havi rendszeres fizetségen kívül még a bejegyzésekért is kap harminc-harmincezer forintot. Ebből jött össze februárban Szitának a nyolc közmunkás bérének megfelelő kis „mellékkereset”. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy Szita nyilvánvalóan semmit nem csinál ezért a pénzért, hiszen alkalmazottja, Szekeres Alán (a kaposvári Habony Árpád), külön kap a cégtől ötvenezer forintot, amiért feltehetően megírja gazdája helyett az aktuális szemetet, már egész tűrhető az ár-érték arány.
Szekerest nem azért neveztük a „kaposvári Habony Árpádnak”, mert Gucci-táskát hord, vagy az öltözéke kirívóan ízléstelen volna (hál’ istennek, azt sem tudjuk, hogy néz ki), hanem, mert köztudott, hogy a Kaposváron előforduló médiaügyi szemétségekben ő Szita végrehajtója.
Most kivételesen egy más, talán szokatlanabb módszert választottunk arra, hogy bemutassuk, milyen silányságra, felszínes, bugyuta, semmitmondó fogalmazványokra fizet – nyilvánvalóan alibiből – a „Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alapnak” csúfolt, valójában nyolcvanmilliárd forint közpénz lenyúlására és mellesleg a magyar polgárok iparszerű megtévesztésére létrehozott „szövetkezet”: elemezzük kicsit Szita legutóbbi, harmincezer forintot fialó posztját. Tisztában vagyunk vele, hogy ennél alkalmatlanabb tárgyon még nem követtek el ilyesmit, de edzettek vagyunk: foglalkoztunk már a Kaposvár Most c. „hírportál” szövegeivel is, ahol az exhibicionizmustól és a teljes szellemi leépüléstől a paranoiás tévképzeteken át a skizofrénia tünetegyütteséig mindennel találkozni lehet. Egy komplett pszichiátria, ahol az ápoltak írástudónak képzelik magukat.
A hajléktalanok száma folyamatosan nő: már egy kisvárosnyian élnek az utcán, s a valóságban ennél még feltehetőleg jóval többen. Az előítéletek szítása következtében egyre gyakoribbak az ellenük elkövetett atrocitások.
Ekképp felvérteződve remélhettük, hogy sem bennünket, sem az olvasókat nem éri majd súlyosabb fizikai vagy lelki károsodás: akkora biztosan nem, mint az elvileg mindannyiunk javát szolgáló közkasszáét. A téma örökzöld: hajléktalanok, guberálók kontra rendpártiak, Szita régi vesszőparipája. A bevezető megfelel egy általános iskola felső tagozatos dolgozat szintjének: Kaposvár megújult az elmúlt években – a szocializmus idején elfojtották a lokálpatrióta törekvéseket – még régebben Kaposvárt „virágosként” emlegették. Semmitmondó ostobaságok és közhelyek kevercse egy olyan embertől, aki aktív részese volt annak a bizonyos állampárti elnyomó rendszernek – valójában most is az, ha belegondolunk.
Aztán beerősít egy ilyen mondattal: „Már csak azért is, mert az itt élő emberek egyetlen közös pontja éppen Kaposvár, amely ideális esetben nemcsak lakhelye, hanem otthona is valamennyiünknek.” Egyetlen? Miért az egyetlen? Itt nincs család, nincsenek barátok, szerelmek, munkahelyi közösségek, asztaltársaságok? Most az otthon-lakhely bődületesen bornírt, közhelyes szembeállítását hagyjuk is.
A fals, hamisan kongó frázisok azonban nem öncélúak: alig-alig takarják a veszélyesen gonosz, demagóg szándékot, a hajléktalanok, a számkivetettek elleni hangulatkeltést. Már önmagában is abszurd, ahogy a hatalom embere ír, üzen: annak, ha Berecz János vagy Aczél György erre szánta magát, valaki mindig megitta a levét. Mondjuk, rájuk is nagyjából ez a pribék-stílus volt a jellemző.
Nem is cicózik sokáig, kivágja: „A tapasztalat azt mutatja, hogy az utcán élők többsége számára a közterület nem megóvandó közös érték, hanem a túlélés terepe, s ilyen formán bármit megengedhetőnek vélnek.” A szemét rohadékok. Van képük rosszul öltözni, koszosnak lenni, és nagy szatyrokban magukkal cipelni minden motyójukat, rontani a városképet. Felháborító pimaszság, ahelyett, hogy eltűnnének a föld színéről, netán bevonulnának valami dickensi dologházba, ahol a többi magukfajtával együtt bezárva nem zavarnák némelyek kényes ízlését.
A legtöbben bele sem gondolnak ennek a gondolatmenetnek az aljasságába, kirekesztően embertelen voltába. Az egész szövegen végigvonul ez az antihumánus barbárság, a pipaszár lábakra igazított Armani-öltönyös újgazdag bunkó arroganciája, amellett, hogy logikája is ezer sebből vérzik.
Nincs annál undorítóbb, mint mikor a hatalom sáncai mögül osztja valaki az észt, okítja azt, aki még csak szerencsétlenebb sem volt nála, csupán nem volt a pártállam besúgója, nem fordított havonta kétszer köpönyeget, nem döfte hátba, árulta el azokat, akik bíztak benne, nem hazudott a szemébe egy egész városnak, egyszóval nem volt amolyan „szita károly-i” értelemben sikeres.
„Számomra azonban mindig az az irányadó, amit a város polgárainak többsége szeretne. Márpedig ebben az esetben ez azt jelenti, hogy ne tűrjük meg, hogy a közterületeket, utcákat hálószobának használják, ne engedjük, hogy a hajléktalanok elfeküdjenek a padokon, ne engedjük, hogy szemeteljenek.”
Az utcán élni persze nem megoldás: felőrli a testet és a lelket, de az erőszak, a hajléktalanság kriminalizálása az adható legrosszabb válasz.
Vegytiszta populista demagógia. Először is: Kaposváron soha, senki nem végzett felmérést erről. Másrészt feltehetőleg a halálbüntetésnek is több támogatója lenne, mint ellenzője – az előítéleteket nagyon könnyű felkorbácsolni, s Szita éppen ezt teszi. A hajléktalanok ugyanis valószínűleg nem szemetelnek többet, mint a „rendes” emberek, s az, hogy pl. éjjel a padon alszanak, ugyan miért zavarja? Délután hatkor Kaposvár belvárosa leginkább egy ciánozás utáni csótánytanyára hasonlít, tehát bárki nyugodtan alhat bárhol, egy lélek nem fog belébotlani. A leittasodva itt-ott napközben elfekvők viszont – hasonlóan a szemetelőkhöz – nem feltétlenül hajléktalanok, sőt. Velük szemben az egyetlen érvényes fellépés a hatósági, nem a politikusi blabla, főleg nem olyasvalakitől, aki a hülye blogjával talán épp a szükséges rendőri szerepvállalás elől szipkázza el a közpénzt.
A guberálás hasonlóan hazug beállítást kap: a guberálók többsége – s ezt állíthatjuk, mert megkérdeztük jónéhányukat – nem táplálék után kutat a szemétben, hanem hasznosítható holmik, pl. ruhák, cipők, hátizsákok, vagy sörösdobozok, PET-palackok, fém, papír után, s ez éppen olyan munka, sőt különb, mint amit némely politikusok annak gondolnak. A guberálók másik csoportja valóban élelem után kutat, de nem magának, hanem a malackának, tyúkoknak, s ők jellemzően nem is hajléktalanok: a külvárosból látogatják a lakótelepi kukákat.
Így bloggerkedik egy magyar úr. Piaci környezetben húsz centet keresett volna.
A kínosan silány szöveg tehát mélységes érzéketlenséget, arroganciát takar, ami aztán az utolsó bekezdésekben éri el a tetőpontját: Szita szerint „egyes szociológusok és jogvédők azt mondják, hogy hiába akarjuk visszavezetni ezeket az embereket a munka világába, aki nem úgy szocializálódott, az nem fog dolgozni akkor sem, ha meggebedünk”. Természetesen ilyen vélemény csak a Szita-féle párhuzamos univerzumban létezik: nyilván vannak, akik lelki és testi egészségi okokból nem képesek dolgozni, s ez végtelenül sok egyéni élethelyzetet teremthet, de legfeljebb a segítségnyújtás módjában van vita – sem a tudomány, sem a szakma nem akarja sorsára hagyni ezeket az embereket. Arról nem is beszélve, hogy a polgi-blogger szociális ellátórendszerre való célozgatásával szemben a többségük semmilyen juttatásban nem részesül.
Neki ez csak arra jó, hogy a végén megismételhesse a „mi munkát adunk, nem segélyt” üres és hazug blöffjét, amellyel mostanában – bár egyre csökkenő intenzitással – kampányol a Fidesz. Arra persze, hogy az alig több, mint ötvenezer forintos közmunkás-bérből hogyan tudna a mostani hajléktalan lakást bérelni, rezsit fizetni és megélni, nincs válasz. Az utcára lökött embereknek már ott sem lesz maradásuk: irány a Charles Dickens Nehéz idők c. művében oly plasztikusan ábrázolt dologház, vagy szegényház.
Egy végtelenül szerény fogalmazási készséggel megáldott, közepesnél gyengébb képességű, végtelenül alantas gondolkodású ember képe rajzolódik ki ezekből a kínosan leleplező bejegyzésekből. A hatalom bástyái mögül hivatalból okos, az újságírást mélységesen lenéző, „ilyet én is tudok b@sszátokmeg, és én kapok érte négykilót, seggfejek” – attitűd szólal meg itt.
És kapott: tíz nap alatt négy, azaz kemény négy darab Facebook-lájkot, azaz tetsziket. Erre mondják romazenész-körökben, hogy „asztalnál meghalnál, diló”.
H. I.
