A levéltár után a múzeum és a színház is az ebek harmincadján Kaposváron
Tegnapelőtt meglehetősen szerény körülmények között átadták a „vadonatúj”, jól-rosszul kipofozott levéltárat Kaposvár szisztematikusan elgettósított negyedében, a Donnerben. A fényesnek egyáltalán nem mondható ceremónián Hoppál Péter, az „emberminisztérium” Fidesz-szóvivőből, verbális verőlegényből avanzsált államtitkára azért nem mulasztotta el kiábrándítani a „Szita-nyomású”, fényes jövőképbe révült kaposváriakat (lassan, tagolva): Ezt. Nektek. Kaposváriak: Nem. Lesz. Felújítva. A. Színház.
Sőt: aki a sorok közé szokás szerint elrejtett üzenetre is felfigyelt, annak most már a múzeum jövője sem tiszta.
Hosszú idő eltelt a terv fogantatása óta, és számos cikk született – többsége tőlünk – melyek a levéltár áthelyezésével foglalkoztak. Látható volt, ahogy a szerény előnyök, az erőszak, no meg az érdektelenség elvégezte a romboló hatását: mára mindenki belenyugodott a helyzetbe. A levéltárosok örülnek a kedvezőbb munkafeltételeknek, a városlakók, különösen a donneriek az elhagyott Bartók iskola „újrahasznosításának”, a Fidesz-hatalom helyiérdekű pribékjei annak, hogy akarnokságuknak újabb patinás műemlék épület esik áldozatul, a Magyar Nemzeti Levéltár vezetői pedig, hogy fillérekből sikerült odébbtolni pár évre egy problémát.
Egyszóval általános az öröm, mi pedig nem fogjuk megismételni aggályainkat. Csak konstatáljuk például, hogy a Kaposvár Most tudósításában másodszorra sem bírta eltalálni a Bartók iskola „életkorát”: először 190 évet írtak, majd – nyilván szólt nekik valaki, hogy az az eredeti, Rippl-Rónai téri épületé – kijavították „több, mint 100 évesre”. Hát, ez sem nyert: a Bartók (Sétatéri) általános iskola felső, udvari épülete az 1940-es években épült, az alsó viszont, melynek a helyén az eredeti, „öreg” iskola volt, melyet lebontottak, már az 1970-es évek terméke. A két életkor legfeljebb összeadva haladja meg a száz évet. Persze ez csupán jelentéktelen apróság ahhoz képest, hogy ugyanitt pl. Zichy László nem kisebb baromságot állít, mint, hogy többszáz milliárd forint értékben ingyen kapunk gázt az oroszoktól, hála Orbán Viktornak, Schenk János szerint pedig a sajtószabadság mércéje a perverz szinten seggnyaló „közszolgálati” média. A téboly megállíthatatlan.
Nem több, mint száz éves, felújítva sincs rendesen, viszont Pistának jó lesz. Kaposváron még a kormánypropaganda is selejtes.
Habár a helyi potentátok és a magas vendégek elégedetten, aprókat böfögve ünneplik egymást, maradt kérdés, szép számmal. Ha pl. figyelmesen olvassuk a Somogyi erről szóló tudósítását, abban a következő szerepel, tessék figyelni, mert magának Szita Károlynak ajkairól peregtek alá e gyöngyszemek: „Örömteli, hogy újból életre kelt a régi Bartók iskola, s sikerült olyan funkciót hozni a Donnerbe, mely megakadályozza a városrész tömbösödését, s lehetőséget ad a fejlődésre”. No lám, a sztárbloggerkedéssel együtt jár magyar nyelv schmittpáli értelemben vett megújítása is: eddig nem volt szerencsénk találkozni ilyen összefüggésben a „tömbösödés” szóval. Talán gettósodást, netán szlömösödést szeretett volna mondani a Búvópatak-díjas író-politikus – hűséges tudósító-janicsárja kijavíthatta volna.
Annál is inkább, mert a donneri gettósodás problémájára vajmi kevéssé gyógyír a levéltár. Lesz ott egy intézmény, mely lényegében semmilyen kapcsolatban nem áll környezetével. A gettósodás ellen a nagyon-nagyon messze lévő gazdasági fellendülés, másrészt a Donner visszakapcsolása a város vérkeringésébe, és a Zrínyi utcai, többségében önkormányzati bérlakások szanálása volna alkalmas eszköz.
Néhány méterre a “vadonatúj” levéltártól, figyelemre méltó “tömbösödésnek” lehetünk szemtanúi a Donnerben…
Ami azonban szemet szúrt Szita beszédében: kérte Hoppál államtitkárt (mintha múlna rajta bármi is), hogy találjanak pénzt a levéltár régi, Rippl-Rónai téri épületére, bízva abban, hogy „a költözéssel remélhetőleg elindul egy folyamat, melynek végén a múzeum is önálló és állandó otthonra lel”. Mi van? A múzeum – eddig legalábbis úgy tudtuk – már jó régen, vagy harminc éve otthonra lelt a Fő utca 12. szám alatt, mikor a Megyei Tanács átköltözött a mostani kormányhivatali épületbe. Miért kéne a múzeumnak „otthonra lelni”?
Nem különösebben nehéz a válasz, csupán némi logika szükségeltetik hozzá: a most megürülő levéltári épületbe az eredeti terv szerint a megyei közgyűlés huszon-egynéhány alkalmazottja költözött volna. Igen ám, de ennek felújítására, semmirekellő kenyérpusztítók gyülekezetének milliárdos székházzal való kistafírozására sem az EU, de még a mindenható Lázár-miniszterelnökség, mely tudvalevőleg a közpénzek legfőbb osztogatója, sem adna pénzt.
Így támadhatott az ötlet, hogy talán inkább múzeumfelújításra kéne nyomulni, hogy a „szegény, hontalan kulturális intézmény” végre nyerjen elhelyezést ebben a nagy forgatagban, a régi, negyven évvel ezelőtti helyén, míg a megyei közgyűlés továbbra is ott pöffeszkedne a Fő utcai épületben. Erről szólt Szita burkolt üzenete.
Újabb pofon „a közjónak”.
Makettekben közismerten jók vagyunk, talán nem is kéne a többit erőltetni. (Forrás: minimagyarorszag.hu)
Arról pedig, hogy a Csiky Gergely Színház felújítására immár ígéret sincs, sőt, a kulturális kormányzat képviselője kimondottan elutasítja, valóban nehéz szalonképesen, indulat nélkül szólni. A helyi Fidesz-vezetők olyan szinten megvetett, lenézett páriák a saját pártjukban, hogy azt a nyilvánvaló megszégyenítést is le kell nyelniük, hogy egy ilyen „hoppál” beléjük törli a cipőjét. Aki a Fidesz-szóvivői rutinból megmaradt pimaszságával közli, hogy „a teátrum szerintem a 2007–13-as uniós költségvetési ciklus nagy vesztese, akkor ugyanis, ha több pénzt juttattak volna a regionális operatív programokba, juthatott volna a színháznak is”. Így jártatok, b@zmeg.
Kezdjük azon, hogy az EU-s költségvetési ciklus felét 2010 után már a Fidesz vezényelte, de, ha ehhez hozzávesszük, hogy a pénzek elköltésének egyes számítások szerint a háromnegyede a kormányváltás utáni időszakra esett, akár meg is köszönhetnénk Hoppálnak a beismerést azzal együtt, hogy Szita emlékezetes állítása szerint Orbán Viktor személyesen ígérte meg neki a színházfelújítást. Valaki hazudik. Mondjuk, ahogy előéletükből egyre több részletre fény derül, ez nem meglepő.
Annál is inkább, mert – s persze ez sem kapott nyilvánosságot a helyi sajtóban – az MSZP parlamenti frakciója Pintér Attila kaposvári közgyűlési képviselő javaslatára költségvetési módosító indítványt nyújtott be novemberben T/1794/195 számon, mely szerint nyolcmilliárd forintot kellett volna elkülöníteni a kaposvári színház számára az ország idei költségvetéséből. Mondanunk sem kell – s erre persze az előterjesztő, Harangozó Gábor is számított – hogy a kulturális bizottság fideszes többsége leszavazta az indítványt.
A szabály az, hogy a javaslattevőnek azt is meg kell jelölnie, hogy honnan kíván átcsoportosítani a kívánt célra. Az MSZP-s képviselő az „Országvédelmi Alap” hatvanmilliárd forintját kurtította volna meg, melyre amúgy még a Költségvetési Tanács szerint sincs szükség.
Színházra meg végképp nincs, főleg, ha az a színház kaposvári. Sokadszor mondjuk, tudva bár, hogy teljesen reménytelen: réges-rég kellene lennie egy „B” tervnek, másfél-kétmilliárdos forrásnak, amelyet ekkora városnak ki kéne tudni termelnie. Ha csak azt nézzük, hogy Szita Károly és a Fidesz nagyjából százötven millió forintot költött el a saját, helyi választási kampányára, óriásplakátra, brosúrára, médiára, akkor nehezen hihető, hogy egy valódi összefogás ne tudna ennyi pénzt előteremteni – nyilván az önkormányzat vezetésével. Ebből fényesen el lehetne végezni a szükséges munkákat. Ha levéltárat lehetett rittyenteni százötven millióból…
Ami hiányzik, az az akarat. Szita, Gelencsér és szárnysegédeik nem kultúremberek. Szotyolát szeretnek köpködni a kosár- és futballmeccseken, mint a főnökük, ott érzik igazán jól magukat. Szita Károly 2013 novemberében a két egykori kaposvári színészlegenda, Koltai Róbert és Lukáts Andor hetvenedik születésnapjára rendezett eseményről úgy rohant el, mint akit űznek – fontos kosárlabdameccsre sietett.
Az eset akár a kaposvári kultúra hanyatlásának jelképe is lehetne: levéltár, múzeum, színház… Az pedig, hogy még a sportcsarnok és a futballstadion is olyan, amilyen, a helyi fideszes kijáróembereket minősíti. Az egyetlen elfogadható állapotban lévő kulturális intézményt, az Agorát pedig lassan át lehetne keresztelni Agóniának: a benne folyó élet intenzitását ez jelképezné igazán.
Lényeg, hogy higgyünk egymásban. Nem fertőz, és az ilyen beteg csendes, ártalmatlan, csak nagyon ritkán kap dührohamot. Ilyenkor egy tenyérbe mászó képű államtitkár néhány szóval lecsendesítheti.
H. I.
