A dilettantizmus átmenetileg hadállásokat veszített Kaposváron
Családi örömök elé nézünk, miután erre való hivatkozással tegnap lemondott posztjáról Rátóti Zoltán, a Csiky Gergely Színház vezetője. Második ciklusát 2014-ben, épp ezidőtájt kezdte, amint arról a KAPOS-T is beszámolt, s persze az utána következő vesszőfutásról is. Mindazonáltal nem túl elegáns dolog egy évadot letudni a vállalt ötből, s odébbállni egy meglehetősen átlátszó magyarázattal. Gyermekáldás ugyanis számos családban előfordul, ezért egy igazi férfi még nem rúgja fel vállalt kötelezettségeit. Nyilvánvaló, hogy egészen más ok(ok) vannak a háttérben, ám miután a titkolózás már-már kóros szintet ért el a Csikyben Rátóti idején, egyelőre csak találgatunk, aztán ki-ki eldöntheti, mi számára a legszimpatikusabb ok: besokallt, lemondatták, vagy épp a kulturális kormányzat felfigyelt itteni sikereire, és felfelé buktatás esete forog fenn. Ez utóbbit ugyan viccnek szántuk, de, miután Magyarországon vagyunk, simán elképzelhető.
Vegyük tehát sorra a jeles direktor lemondásának lehetséges okait, köztük néhány meredekebb szcenáriót is, amit reményeink szerint nem ért majd félre senki. Az elsőben némiképp mi is érintettek vagyunk, s valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy hozzánk hasonlóan rosszmájú barátaink egyike azzal hívott fel bennünket a lemondás utáni eufórikus pillanatokban: „Na? Most örülsz?” Persze arra célzott: némely vitriolosabb cikkünkkel alaposan elevenébe találtunk a derék direktornak, aki erre legutóbb egészen eredeti módon reagált:
igazgatói körlevélben utasította a színház dolgozóit a titoktartásra, akárha a CIA vagy épp a NASA valamelyik titkos űrfegyver-gyártó bázisán lennének, íme:
A KAPOS-T, mint közellenség: titoktartásra felszólító körlevél egy nappal cikkünk megjelenése után. Nincs ugyan ürgebőrbe kötve, de Bástya elvtárs kissé áporodott lehelete árad belőle.
Nyilván áprilisi cikkünk nyomán, egy nappal később született a körlevél, amely munkajogi szankciókkal fenyegeti a teátrum dolgozóit, ha bármit el mernek kotyogni. Ennek nyomán lemondásának első számú indokaként (Rejtő Jenő nyomán)
elhatalmasodó paranoiáját jelölnénk meg.
Így válaszol majd a lelkiismeretes színházi dolgozó ezután vacsora közben a feleségének: „tudod, hogy nem beszélhetek arról, ami a színházban történik, drágám: aztán meg kéne, hogy öljelek…”
A körlevélben jelzett cikk szigorúan a társulati ülésen elhangzottakra szorítkozott, és kijelenthetjük: pimasz hazugság, hogy mi ezeket az információkat „szándékoltan félreértelmeztük vagy elferdítettük” volna. Ha valakinek ezzel gondja van, rendelkezésre áll a sajtó-helyreigazítás intézménye, mellyel – mondanunk sem kell – nem méltóztatott élni a teátrum nb. vezetése,
ugyanis minden szóról szóra úgy történt, ahogy elmondtuk.
Ennek a fajta beteges titkolózásnak vannak Rátóti Zoltán által teremtett hagyományai (másfajtákat nem is nagyon tudnánk felidézni): emlékezetes, miként marták el a színháztól a korábbi gazdasági igazgatót, és hogyan hozott helyette „stratégiai igazgatónak” egy korábban fodrászként üzemelő hölgyet titokban (!), aki aztán épp ilyen titokzatos körülmények közepette távozott, hogy átadja a helyét egy pécsi jogász-kifőzdés fiatalembernek,
aki most, miután kevesebb, mint egy éve látta meg először a színfalak mögötti világot, átveszi a Csiky vezetését.
Részlet Bérczes László interjújából a Heti Válaszban. Kaposváron egy évig titok volt, hogy már nem ő a színház művészeti vezetője.
Hasonló betegesen paranoid titkolózásnak lehettünk tanúi – persze a helyi sajtó aktív közreműködésével – Bérczes László korábbi művészeti vezető lemondásának kapcsán. Bérczes 2015-ben már csak mint rendező, dramaturg szerepel a társulatban, ám azt, hogy mikor, milyen körülmények közt mondott, vagy mondatták le, homály fedi. Ehhez képest idén március 15-én a kormány hivatalos közleményében úgy szerepel a Jászai-díjasok közt, mint a Csiky művészeti vezetője, és a Somogyi vele készített interjújának csupán a kiegészítő, apró betűs részében található utalás arra, hogy már „csak” rendező, ill. dramaturg.
Először a Heti Válasz július 30-i számában beszél arról nyíltan, hogy miért is nem művészeti vezető már: „mondtam neki (Rátótinak), hogy két dolog szólhat bele a közös munkába: az esetleges ízléskülönbség és a politika … ugyanakkor nem hasznos, ha két művész vezet egy színházat…” Két művész, ja: huszonöt-harminc példát kapásból fel tudnánk sorolni az ellenkezőjére.
Hogy erről miért nem lehetett nyíltan beszélni, csak utólag? Rejtély. A beteges titkolózás, a paranoia, a rosszhiszeműség, a sunyítás mind-mind annak a jele, hogy a színház vezetői is látták: semmi sincs rendben körülöttük.
És valóban: megtették hatásukat a folytonos belső villongások, a kritikákra adott sértett, dühödt, személyeskedő reagálások, a Rátóti körül kialakuló személyi kultusz, vezetők, rendezők, emblematikus színészek kimarása, elhallgattatása, az elmélyült színházi munka helyett dilettáns ötletelés, a folytonos, egyre nyomasztóbb pénzhiány, Vidnyánszky, majd Szita Károly bizalmának elvesztése, a közönség érdeklődésének a bérlet- és jegyvásárlásokban megnyilvánuló csökkenése:
és az ezek nyomán szükségszerűen bekövetkező totális kudarc és a teljes káosz: Rátóti interpretációjában ez a „hibátlan évad”.
Talán nem mindenki osztja a véleményünket, de úgy gondoljuk: Rátóti lemondásának (szinte) semmi köze a színház (esetleges) felújításához. Ha van, legfeljebb annyi, mint mondjuk a kaposvári állomásfőnöknek a maga területén: a MÁV vezérei és az adott állami szerv, ill. a kormány eldöntötte, a ZÁÉV kivitelezi (lassan egy év késéssel), a pénzek pedig mennek a NER által kijelölt útjukon, jórészt fideszes zsebekbe.
Megunhatatlan képünk a lassan két évtizede épülő színházról: a tégla és a tégla, plusz a félreértések elkerülése végett Rátóti Zoltán.
Ez így lesz – ha lesz – a színház esetében is. Az mindenesetre elég baljós, amit Szita Károly mondott a társulati ülésen: szeptemberre lezárul a feltételes közbeszerzés, aztán ha – tessék figyelni – „ez megvan, kérhetjük a kormányt, hogy a rekonstrukció kilencmilliárdos költségét vegye be a költségvetésbe. Amint lesz forrás a büdzsében a felújításra, a szerződés elől eltűnik a feltételes jelző”.
Vagyis, ha majd lesz rá pénz, felújítjuk.
Ez az elmúlt tizenöt évben nagyjából félévente ugyanígy hangzott el, ugyanebből a fejből kifelé. Arról nem beszélve, hogy, míg a Somogyi tudósításában az szerepel, hogy „miután uniós projektről van szó, két bírálati körre lesz szükség”, a Kaposvár Moston viszont már az jelent meg, „hogy az összeg pontosírását (így!) követően Szita Károly kérni fogja a magyar kormányt, hogy tervezze azt be azt költségvetésbe, ugyanis a Csiky felújítása csakis nemzeti forrásból valósítható meg”.
Most akkor nemzeti, vagy uniós? Össze-vissza beszél, ahogy szokott, hiszen a helyi sajtónak és a híveinek (ezek egymást jelentősen fedő halmazok) teljesen mindegy.
Lehet, hogy Rátóti döntésében közrejátszott a felújítás körüli teljes bizonytalanság, az, hogy Szita pontosan azt játssza az alatta valókkal, mint Orbán vele: megalázza, lábtörlőnek használja őket, a képükbe hazudik és röhög. Már 2011-ben, a költségvetés első jelentős csökkentése idején gúnyosan megjegyezte a közgyűlésen: „ismerve Rátóti igazgató úr tehetségét, meg is fogja oldani”. Schwajda György idejében megközelítette az egymilliárdot a színház büdzséje, ma névértéken a felére, reálértéken pedig negyven százalékára tehető.
Közgyűlési tudósítás 2011-ből: a tehetséges Rátóti Zoltán, akinek a fele pénz is elég: legfeljebb kirúg néhány rendezőt és színészt…
Ez nyilván meg is látszik: szegényszagú, említésre alig méltó alibi-produkciók sorjáztak végig az elmúlt évadon (is), melybe néhány vendégelőadás tudott némi színt vinni: Pécsről sikerült áthozni „vééééletlenül” éppen azt a darabot, az Amadeust, amelyben Rátóti az egyik főszereplő, a tehetségtelen és Mozart isteni adottságaira féltékeny Salieri.
Számos alkalommal beszámoltunk arról, mit is gondolunk a mai kaposvári színházról, s nyilván Rátóti lemondásának okait is ennek fényében látjuk:
elérkezettnek látta a drámai pillanatot, hogy elhagyja a totális kudarcokkal túlterhelt, süllyedő ladikot.
Persze nem lennénk igazságosak, ha a teljes csődtömeget az ő nyakába próbálnánk varrni: Szita Károlynak, a Fidesz és a jobboldal agyatlan, barbár, lassan már évtizedes kultúr-hentelésének éppúgy megvan ebben a maga része.
A várományos, Szita Károly nem is túl titkos favoritja. Ezért nem hullajtott könnyeket Rátóti távozása miatt. Így legalább az Atyaúristen, az angyalok serege és anyaszentegyház szentjei velünk lesznek.
A lambériaművész Fekete Györgynek, „kinyílott a pitypang” Kerényi Imrének, a totális kultúrharcot hirdető Vidnyánszky Attilának, aki a meghunyászkodó egyetemi vezetéssel karöltve tönkretette, színitanodává züllesztette a kaposvári színészképzést, a kosárlabda- és futballkedvelő fideszes politikusoknak, akik napi szinten ugatnak bele abba, hogy ki dolgozzon vagy ki ne pl. az egyetemen, vagy a színházban. Belterjes, lábszagú nácimosdató folyóiratot (Somogy) gründolóknak.
Tobzódó vallási tébolyodottaknak, magukat professzornak hazudóknak, chemtrail- és ufóhivőknek, beteg összeesküvés-elméletek hirdetőinek, nettó rasszistáknak, homofóboknak, wassalbertezőknek, tormaycecilezőknek, egyszóval a besúgóknak és provokátoroknak.
Rátóti (és Bérczes) talán nem voltak ennek a rendszernek a legsötétebb figurái, ahogy sokan mások sem, de elhitték: attól még lehet élvezni a finoman gőzölgő gulyást, hogy ott úszkál a tetején egy darab szar is.
Hogy a fideszes kultúr-mészárszéken majd lehet glaszékesztyűben, eltartott kisujjal csemegézni. Mohácsi János politikai alapú eltávolítása volt az ősbűn, ám a véleményüket kimondók: Kocsis Pál, Csapó Virág, Kőrösi András kaposvári gyökereinek durva elszakítása már Rátóti saját „érdeme”. A most kezdődő évadban már nincs itt Takács Kati sem, és hatalmas eredményként számolt be a most leköszönt igazgató arról, hogy két-két szerepre sikerült szerződtetni színitanodát „frissen végzett”, ill. a nyíregyházi színháztól pár hónap után kirúgott „munkavállalókat”.
És még nem vagyunk a legalján: a borúlátók szerint felkészül, nyilván Dörner György világra szóló sikerein felbuzdulva Eperjes Károly és Spindler Béla.
H. I.
