Akár azt is mondhatnánk, hogy mi magunk unjuk már a legjobban a helyi sajtó ..sztatását. Olyanok, amilyenek, és kész, leginkább szóra sem érdemesek. Ez azonban, még ha igaz is lenne, nem szolgálna mentségül, többek közt azért sem, mert meggyőződésünk, hogy szinte száz százalékban ezen múlik a közélet tisztasága. És hiába hivatkozik mindenki a közösségi médiumokra „a’ zinternetre”, mert ott is többnyire hivatásos tartalomelőállítók cikkeit, fotóit, híreit osztják meg a legtöbben, arról beszélnek. Nem áll módunkban tágítani ettől: Kaposváron kétségbeejtően silány a közbeszéd minősége, és erről mindenekelőtt a sajtó tehet. Nem túl hálás misszió azokat cinkelni, akik korábban ahhoz voltak szokva, hogy mindenki mást lehet, csak őket nem – eleinte volt is némi diszkrét őrjöngés ez ügyben. Egyszóval a „Hol élünk?” kérdésre – akárhogy is – a sajtó adja meg a választ. Minden esetben azzal, amiről és ahogyan beszél.
Hogy egy, csak közvetve helyi vonatkozású példával kezdjük: olykor előfordul bizonyos médiumoknál, hogy nem egészen önálló tartalmakat jelenítenek meg a sajátként, más szóval plagizálnak vagy közkeletűbben: lopnak. Igaz, hogy meglehetősen nehéz megvonni a határt a jó szándékú átvétel és a közismertnek számító információk esetében, de azért van az a hasonlóság, ami már kételyeket ébreszt. A mai, javarészt internetes újságírás már többnyire odafigyel, hogy tisztességesen hivatkozzon a forrására, épp ezért volt meglepő, hogy egy meglehetősen ismert internetes lapban egy Kaposvár közéletéről szól terjedelmes cikkben kísértetiesen köszöntek vissza a KAPOS-T témái, gondolatai, szinte ugyanabban a sorrendben, ahogy az egyes írásokban megjelentek. Akár büszkék is lehettünk volna – ha már lopják… Végül a lovagiasság és a hivatkozás szabályai szerint rendeződött a dolog a szerkesztőkkel, bár a hunyó – valami helyi kis kommunikáció szakos nyikhaj – még nem kért elnézést.
Csak illusztráció: copy-paste Schmitt Pál módra
Olykor a plágium egészen sajátos formákat bír ölteni. Jellemzően azt próbálják kihasználni a „helyi erők”, hogy a kaposvári publikum nem olvas országos lapokat. Nos, ez addig, amíg „papíralapú” volt a sajtó, talán ment is, hiszen a hetvenezres városban nem fogyott el országos közéleti-kulturális hetilapokból két-háromszáznál több egy héten. Persze nehéz átállni a 21. század újságírására, arra, hogy bekapcsolódunk egy lüktető, élő világba: idézünk, reflektálunk, másokat is olvasunk, és – mások is olvasnak mást is, nemcsak Somogyi Hírlapot. Amelyben lehet, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, mikor szerkesztőik szocializálódtak, még „ott volt a széles világ egészben”, és a „Mari néni, meg a Józsi bácsi gugyútak a pottyantóson, oszt’ közbe’ nem óvastak mást, csak a Somogyit”. Ezt a bölcsességet lehetett megtanulni a korábbi főszerkesztőtől, Kercza Imrétől, meg azt, hogy úgy kell befejezni: „köszönjük az interjút”.
Egyrészt ezért van az, hogy a helyi újságírók rettentően szeretnek „országos” témákban megszólalni: még mindig azt hiszik, hogy az olvasók többsége minden információját tőlük szerzi, miközben Kaposváron már csak hatezer példányban vannak jelen. Másrészt – s ezt is elmondtuk már néhányszor – „menő” és mellesleg kockázatmentes dolog internetadó vagy NAV-elnök-ügyben publicisztikát írni, miközben pl. a kaposvári közéletet feszítő kérdésekről hallgatunk.
Aztán a kettőből jönnek az olyan apró, ám annál élvezetesebb csemegék, mint amire tegnap bukkantunk kedvenc vadászterületünkön: Vas András írt egy nagyívűt a KDNP régi-új agymenéséről, a vasárnapi zárva tartásról, „Demagógia miatt zárva” címmel. Mondhatnánk, ennyi telik a Pázmány Péter Tudományegyetem nevű szellemi atomreaktortól, mely közismerten a KDNP agytrösztje. Nos, azon kívül, hogy a cikk, hasonlóan egy vidéki utánjátszó mozihoz, az égvilágon semmi újat nem tartalmaz azok számára, akik egyebet is olvasnak, azért egy apró gyöngyszemre rábukkantunk a szövegben:
Somogyi Hírlap, 2014. november 5., a cikk címe Demagógia miatt zárva
Miután módfelett ismerős volt a kis beépített fordulat, a perc törtrésze alatt megtaláltuk az eredetit a Magyar Narancs online változatában. Az egyszerűség kedvéért mindkét részletet screenprint formában másoljuk ide:
Magyar Narancs online, 2014. november 3. A szövegben is ott a demagógia kifejezés, amiből a Somogyiban cím lett
Több, mint hasonló, akárhonnan nézzük. Nem tulajdonítanánk persze az esetnek túlzott jelentőséget: Vas kollégából a folytonos megfelelni akarás gyilkos hajszájában kimosódott az, hogy már olvasta valahol, így került oda, bizonyára egyfajta transzállapotban. Nem könnyű a helyzete, hisz a „másik”, újságíró, Balassa Tamás nemrég távozott a laptól. Erről is nekünk kell beszámolnunk jobb híján, úgy látszik. Nem is ezért hoztuk szóba (egy frászt, dehogynem) hanem azért, hogy felemlegessünk egy régi, bár nem túl vidám történetetet, plágiumról, ötezresről, Narancsról, újságírókról. Túl sok az egybeesés ahhoz, hogy ne tegyük.
Ennyi, mindössze egy fénymásolat maradt Balázs Andor tragikus történetéből
Még a Somogyi Néplaptól jött át, mondhatni a második hullámban a Somogyországhoz (1989-ben) a fiatal reménység, Balázs Andor. Nyilván nem sokan emlékeznek a nevére, édesapja, id. Balázs Andor évtizedekig kiváló színésze volt a kaposvári társulatnak. A fiú kissé laza volt és széllelbélelt, de használható. Mikor a Somogyországtól aztán távozott majdnem az összes alapító, és a helyi erők, köztük Szigetvári György, aki ma a Kaposvár Polgáraiért Egyesület elnöke, egy teljesen más, szélsőjobboldali „fazont” adott a már csak nevében azonos lapnak, Andor maradt. Kihúzta a teljes végkifejletig, majd némi kihagyás után, valamikor 1994-ben belépett a Bekes József által alapított Somogyi Krónika című hetilaphoz. Itt működött hősleg egy ideig, mígnem az emlékezetes „ötezres” história meg nem esett Vízváron.
Hírt adott róla az országos sajtó, hogy valakik egy német rendszámú autóból ötezres bankókat osztogattak a községben. Nem kérdeztek, nem magyaráztak, osztottak. És nem volt kacsa a hír, bármilyen furcsa, talán egy rosszul kommunikált külföldi segélyakció lehetett – mindenesetre a Magyar Narancs riportban számolt be róla, s persze megjelent mindenhol a hírekben is. Andort ennek nyomán leküldte Bekes József laptulajdonos-főszerkesztő, hogy írjon egy testhezálló történetet a Krónikának.
Andor azonban szerelmes volt, és emiatt elakadt Nagyatádon, így aztán a Narancs cikkét copyzta be szóról szóra, mondván, Bekes Jóska ilyesmit úgysem olvas. Ő valóban nem is mérgezte magát a „pesti kis liberális gecik” által terjesztett métellyel, de az akkor még működő hetilapszemlébe beszerkesztették – érdekes módon az eredeti Narancs-cikket nem – és a szerző persze megtalálta a saját írását, és felhívta a Somogyi Krónikát. Balázs Andort rövid úton kirúgták, és, ha ez az ő esetében egyáltalán jelentett valamit, elindult lefelé a lejtőn. Élete hamarosan egy nagyatádi lépcsőházban ért véget, miután elvette valaki másét, szerelmi vetélytársáét, egy fiatal családapáét, s aztán maga ellen fordította a pisztolyt. Erről szólt nagy port (és pereket) felvert írásunk a 168 ÓRÁ-ban, mely Vérnász címmel jelent meg.
Ötezres, Magyar Narancs, plágium, vidéki kontra fővárosi újságírók… Több, mint kísérteties: Kaposváron akkor sem változna semmi, ha egyszer tényleg megraknánk azt a József Attila által emlegetett nagy-nagy tüzet.
H. I.
