Kulturális folyóirat szögesdrót-körítéssel– megjelent a Somogy második száma

A verejték, a homlok, és ami mögötte nincs

Megígérték, megtették. Tehetnénk mi is úgy, mint a kaposvári-somogyi nyilvánosság döntő része, mely egyszerűen levegőnek nézi őket, de nem: a média maga az üzenet, és nem tükör, hanem valamiféle emésztőszerv, melyből valami egészen más jön ki a végén, hogy finomak legyünk. Az állapota pedig – s ide már értsük a Somogyot is – orvosért kiált. A Somogyi Hírlap degenerált-autista hozzáállásán nem csodálkozunk: nyilván idegenkedik egy kulturális folyóirat által felvetett témáktól az, aki egy Grimm-mesével sem tud megbirkózni. A többiektől viszont – miután elvileg egy, hovatovább árpádsávos zászló alatt vonulnának – elvárható lett volna némi támogatás, ha már ugyanabból a vályúba mérnek nekik. Szakály Sándor azonban még mindig csalódottnak tűnt, pedig a Somogy odatette magát – menekültügyben is.

Eszerint mindjárt ellent is mondunk magunknak, hisz egyvalaki mégis csak tudósított a második szám megjelenéséről: valóban, a Somogy Tv Miért? c. „beszélgetőműsorába” meghívták Szakály Sándort, ám az interjú jelentős részében – erről később még beszélünk – a menekültügyről volt szó. Mások ingerküszöbét azonban nem érte el a Somogy megjelenése, habár hagyományosan pl. egy színházi bemutatóhoz hasonló esemény volt ez egykor helyi kultúrkörökben. Mi az előbb említett önkéntes vállalásunk mellett azért is érezzük becsületbeli kötelességnek, hogy szóljunk a folyóiratról, mert a második tiszteletpéldányt is megkaptuk (ahogy – gyanítjuk – a többiek is).

Ezért most cserébe nem az olvasószerkesztői munka hiányosságaira mutatnánk rá (na jó, egy kicsit azért arra is), hanem hasznos lapmenedzseri tanácsot adunk: Sanyi, orbitális nagy marhaság a lap megjelenésével párhuzamosan a teljes folyóiratot pdf-ben feltenni a Berzsenyi Társaság honlapjára! Valami szűzies csábítást dobjatok be b@szki, a kiábrándító kitárulkozás helyett: végigfutok az oldalakon, és már el is ment a kedvem attól, hogy megvegyem. Álljon előttetek példaként a Búvópatak (egyesek „Bubópatak” néven is emlegetik), mely egykor, a 2002-es Fidesz-bukás nyomában létrehozott kaposvári polgári kör, a Viribus Unitis fanzinjából „küzdötte fel” magát, khm, folyóirattá: úgy vigyáznak a tartalmaikra, mintha a Koh-i-Noor gyémántot őrizgetnék, legfeljebb a tavalyi számok olvashatók online.

Csak, hogy bosszantsalak egy kicsit, hisz a Somogy Tv-s nyilatkozatod szerint még mindig elégedetlen vagy a támogatókkal: a Búvópatak még a tieteknél jelentősen gyengébb színvonalú produkciójára nemrég kapott a Magyar Nemzeti Bank alapítványától 12,3 millió forintot, nyilván abból a pénzből, ami a forintárfolyamon való nyerészkedésből származik, és amit a jegybanktörvény szerint Matolcsyéknak be kéne fizetniük a költségvetésbe. És a közelmúltban Szita Károly is „bőkezű” kultúrmecénás volt: szintén támogatta a Búvópatakot (a választások előtt könnyfakasztó interjút közöltek vele, melyet véletlenül a városháza sajtósa, Szekeres Alán készített, s nyilván ez volt a fizetség), valamint a hangzatos nevű „Művelt, tájékozott emberért alapítványt”, mely a Magyar Fórum fedőszerve, a fideszes szélsőjobb (mert ilyen is van, sőt) lapjáé, s melyben Szita legalább negyedévente egyszer nagyinterjúval szerepel. Nincs surranópálya, Sanyi: vagy térdet hajtasz, ahogy kell, és közöltök egy nagyívű tanulmányt Szita Károlynak, a Kaposvári Egyetem Búvópatak-díjas tiszteletbeli docensének tudományos munkásságáról, vagy továbbra is levegőnek néznek benneteket.

A Gelencsérrel ne foglalkozz, elhasználták, leírták, már egykori hitbizománya, a Somogy Tv is kutyába veszi: Móring József Attila ez évben már hétszer szerepelt ebben a fél órás Miért? c. műsorban, míg Gelencsér csak kétszer. Nem akarnék szerénytelen lenni, de szerintem az egész címeres-díszes tanácsadó testületedtől nem kaptál ennyit, mint itt és most.

Tehát van itt pénz, s most arról nem is beszélnék, hogy a különböző, lassan már osztódással szaporodó jobboldali médiumok mit akasztanak le (milliárdban, havonta), vagy épp az ilyen-olyan ötlettől vezérelve létrehozott, általában személyre szabott úgynevezett „kutatóintézetek” – mint pl. a Veritas. Oppardon.

Szakály Sándor persze odaszúr azért – s nagyon jól teszi – „lelkes ellendrukkereinek”, akik őket „mucsainak”, „fasisztának” és „tudatlannak” nevezik. Ez megnyugtató volt számunkra, de a biztonság kedvéért rákerestünk a KAPOS-T kétszáz-egynéhány cikkében, a lassan negyedmillió pusztába kiáltott szó közt a Sándor barátunk által említettekre, s eszerint nem vagyunk ellendrukkerei sem a Berzsenyi Társaságnak, sem a Somogynak. Ugyanis sem velük, sem tagjaikkal és konkrétan Szakállyal kapcsolatban sem használtuk soha ezeket a szavakat: a „mucsai” összesen kétszer, a „fasiszta” háromszor szerepel a cikkekben, egészen más témákban, s amúgy ebben a terjedőben lévő folytonos fasisztázásban jegyezzük meg: nálunk a háromból kétszer az ismert József Attila-idézetben bukkan fel: „…talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét”.

Eszerint nem vagyunk ellendrukkerek – és tényleg nem: egy jó Berzsenyi Társaságra, ahogy egy jó Somogyra is, akkora szüksége van Kaposvárnak, mint annak idején a magyar válogatottnak lett volna egy jó Kű Lajosra. Azért viszont komolyan megharagudnánk, ha a „kritikus” jelzőt is elvitatná tőlünk az elnök úr. Hogy eszébe ne jusson, meg is említenénk néhány dolgot, hátha hasznát veszik, persze a teljesség igénye nélkül: versekben és szépprózában azért még gyengék tetszenek lenni. Egy négyszáz forintos lappéldányért persze ne várjon senki komplett vers- vagy novellaelemzést, de a beválogatott költőkre úgy általában igazak örökös főmunkatársunk, Takáts Gyula szavai: „… hogyan lehetne rávenni őket, hogy jó verseket küldjenek nekünk?” De különösen Somogyi Zoltán Senki úr és a halál című kisprózája kínos.

Jó pénzért a következő számba szívesen megírom részletesen, ha kell, most ide, közéleti-politikai érdeklődésű hely lévén, ennyi fér: ha egy író, tökmindegy, hogy ki fia-borja, mit végzett, és mit alkotott eddig, le bírja írni azt, hogy főhősének „verejtékcseppek buggyantak ki a homlokán”, annak fel kell dugni a … hóna alá a kéziratát, és megkérni, hogy akkor jöjjön legközelebb, ha elvégzett egy alapfokú novellaíró-tanfolyamot. Mert kibuggyanni pl. „hullámzó keblek” szoktak a túl szűk ruhák dekoltázsából, vagy könnyek esetleg, de a verejtékcseppek azok „megjelennek, kiütköznek, legördülnek”, de még egy, az írott szó legaljának számító Nemere István-műben (A kozmosz korbácsa) sem buggyannak: „érezte, apró verejtékcseppek ütöttek ki a homlokán”.

Ahogy egy rendesen összerántott köpettel tönkre lehet tenni egy egész, művészien elkészített, kívánatosan gőzölgő kondér gulyást, úgy vágja haza a vérgyenge produktum az annyira várt „Somogy-élményt”.

Némi verejtékszagot érzünk Csiszár Gábor irodalomtörténész Faludy György első emigrációjáról szóló előadását olvasván is: sommás megállapítások, gyakori emlegetése Faludy zsidó származásának, szexuális vonzalmainak azzal együtt, hogy a szerző túlzottnak tartja Faludy aggodalmát amiatt, hogy baloldalisága, származása és közéleti-művészi szereplése miatt 1938-ban fenyegetve érezte magát Magyarországon. E gondolatmenet kiválóan beleillik abba a szerecsenmosdató kampányba, melyben most épp Hóman Bálintot, a Horthy-korszak antiszemitizmusának apostolát fehérítik éppen, s amely ügyben épp Berzsenyis barátaink buzgólkodtak a legjobban, mintha Somogynak és „a” Somogynak bármi köze lenne ehhez.

Csiszár még rá is erősít erre, s a költő franciaországi tartózkodásával, ill. Marokkóba való továbbutazásával kapcsolatban kétértelműen fogalmaz: „… mi már utólag tudhatjuk, egy baloldali, zsidó, biszexuális menekült nem aggódhatott túlzottan a deportálástól”. A lényeg a Faludyra aggatott jelzőkön van, apróságokkal nem foglalkozik a szerző: kicsit korábban Párizs 1940-es „francia megszállásáról” beszél. Nem mulasztja el hangsúlyozni a legvégén, felrúgva a kronológiát, hogy az emigráció során került közvetlen kapcsolatba Faludy György az arab irodalommal, annak „nyílt szexualitásával és esetenkénti homoerotikájával”.

Már nem is kéne említenünk az erős historizáló vonulatot, a somogyi 44-es bakákról szóló, ideillő és a másik, abszolút érdektelen, a brit birodalom első világháborúba lépéséről szóló értekezéssel. Naná, hogy értesülünk Szakály Sándor új könyvének megjelenéséről, de az igazi kuriózumot személyesen a konspirációs és manipulációs technikákat hálózati gyakorlatából ismerő főszerkesztőtől, Bába Ivántól kapjuk: afféle slusszpoénként egy könyvismertetőt Michel Houellebecq-nek, a kortárs európai irodalom egyik botrányhősének idén tavasszal Magyarországon is megjelent könyvéről, a „Behódolásról”.

Nyilván sokan ismerik a regényt: Houellebecq művét egyaránt szokás a hanyatló, liberális Európát fenyegető muszlim veszélyre való figyelmeztetésként, afféle segélykiáltásként, és épp ellenkezőleg, ennek paródiájaként értelmezni. Egyik legjobb ismerője, az orosz Viktor Pelevin szerint Houellebecq „a francia nyárspolgár frusztrációjára épít”, s akkor is ezt teszi, mikor ez, és más regényei hemzsegnek a már-már pornográf részletektől, kifejezésektől, blaszfém megfogalmazásoktól. Polgárpukkasztás ez a javából.

Mondanunk sem kell, hogy Bába Iván mindebből semmit nem vesz észre. Azzal, hogy Somogy megye irodalmi és művészeti folyóiratába abszolút nem illő módon egy francia divat-bulvárregény recenzióját közli (kb. középiskolás fokon), csak egy célja van: a ma Magyarországon a kormány és a jobboldali média által gerjesztett idegenellenesség továbbszítása, a gyűlöletkeltés, uszítás. A (szélső)jobb ideológusai egyfolytában egy hanyatló, dekadens Európáról vizionálnak, miután Orbán Viktor és a Fidesz egész politikáját arra építi, hogy mi ehhez az Európához soha az életben nem tudunk még csak közelíteni sem, nemhogy felzárkózni. B@z’meg, dekadens medve a flancos fűnyíródat!

Ez a nyárspolgári frusztráció most épp az iszlám törvénykezéstől retteg, holott szellemiségében a legközelebb áll hozzá: bigott konzervativizmusával gyűlöli a szabad gondolkodást, közben a saját uszító, kirekesztő eszméinek szabad utat követel, a felvilágosodás, a liberalizmus és szabadság által létrehozott technikai-társadalmi fejlődés és jólét áldásain élősködve törekszik azok lerombolására.

Nagyjából ebben a szellemben folytatja a Somogy Tv említett műsorában a felelős kiadó, Szakály Sándor is, miután félidőtájt rákanyarodnak a lényegre, a menekültkérdésre, és látszólag „történészi” nézőpontból feltétetik a költői kérdés: összehasonlítható-e az 1956-ban Magyarországról menekülők helyzete a mostanival? Szakály válasza egy rettentően rigorózus, tanárbácsis felvezetés után (aki ilyet állít, annak „fogalma sincs 56-ról, és a mai helyzetről … nem jártak levéltárba, stb.”) az, hogy nem, mert a magyar menekültek nem voltak arrogánsak, nem követelőztek és nem dobáltak köveket. Súlyos, akadémiai nagydoktorhoz méltó nekifutás után egy hatelemis futballhuligán argumentációja.

Habár levéltárba nem jártunk, azért annyit tudunk az akkori helyzetről, hogy Ausztriában nem fogadták óriásplakátok és idegenellenes kormánykampány által felheccelt szélsőjobbos szabadcsapatok a menekülőket, nem vonták kétségbe a menekülésük indokait, nem rágalmazták őket ostoba hazugságokkal, nem hagyták őket hetekig éhezni-szomjazni, földön aludni őket a vasútállomáson, nem rabolták meg őket érvénytelen vonatjegyekkel, nem csapták be azzal, hogy máshová irányították a vonatot, és főleg: nem támadtak rohamrendőrök könnygázzal és gumibottal azokra a menekültekre, akik egy kitárt kapun elindultak egy állítólag „befogadó” ország felé.

Persze megismétli a terroristavádat is, melyet aztán saját maga agyonüt azzal, hogy „1956-ban is voltak a menekültek közt ávósok”, akikről nem tudták megállapítani a kilétüket, és persze előkerül a legalja „Mandiner-érv” is: a mostaniak többsége (!) a jobb élet reményében indult el a Közel-Keletről. Igaz, hogy ugyanezt mondta két mondattal korábban az ’56-osokról is: „nem mindenkinek volt az élete veszélyben”.

Hiába, a szolgálat, az szolgálat. Így a végére javasolnánk egy ütős témát a következő számba, ha már ekkora barátságba keveredtünk: ugye az mindenkinek megvan, hogy az augusztusban Kaposváron tartott „Horthy-Klebelsberg konferencián”, melyet amúgy egy jóravaló itteni kozmetikus asszonyság szervezett, a díszvendég egy muszlim volt? Nem tévedés: Horthy Miklós unokája, aki szívesen nézne a politikusok maszkja mögé (s ezt kezdhette volna az ostoba kirohanásával megszégyenült MDF-renegát Lezsák Sándorral), huszonéves kora óta muszlim, igazi neve Horthy Sharif István.

Egy kicsit, bevallom, kuncogtam ezen, aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem vicces. Hogy ez az általatok iderángatott elegáns világpolgár, ez az Oxfordban végzett építész, amúgy a ti fogalmaitok szerint migráns, egész lényében ellentéte annak, amit ti képviseltek. A beszűkült, lábszagú provincializmusnak, a szotyiköpködő futballhuligán tahóságának, a műszálas bocskaiba beleizzadt négyujjnyi szalonnának, Fekete, Kerényi, Vidnyánszky, Szakály s a többiek hatalomhoz való dörgölőzésének, s főleg a cinikus képmutatásnak, mellyel a tényt, a legifjabb Horthy muszlimságát elfelejtettétek két „migráncsellenes” kirohanás közt közölni híveitekkel.

Nos, erről valamit, ha lehet, szívesen olvasnánk. Feldobná a következő számot.

H. I.