„Tegnapelőtti eszmék a hülyék birodalmában”
Amitől féltünk, bekövetkezett: hosszú-hosszú lendület- és mélylevegő-vétel után végül az Ige testté lőn. Miután korábban számos alkalommal szóltunk a Berzsenyi Társaság és a folyóirat körüli hercehurcákról, nyilván nem engedhetjük meg magunknak, hogy szó nélkül menjünk el e jeles esemény mellett, s „ne helyezzük el a helyi s tágabb kultúrpolitika összefüggésrendszerében”, hogy mindjárt kellően rá is hangolódjunk a nyolcvanas évekbeli terjengős-unalmas stílusra – ha valaki szerény folyóiratkritikánk nyomán sem kapna kedvet a Somogy elolvasására, ne maradjon le semmiről. Amúgy sem fog: a hegyek – finoman szólva – a nagy vajúdás után is csupán egeret szültek. Nem is hozta lázba a helyi médiát – ezúttal talán érthető módon – senki egy szót sem pazarolt rá, pedig már egy hónapos lesz.
De, ami viszont kijár a császárnak, azt adjuk meg: nemrég testes borítékot kaptunk, otthonunkba, nevünkre címezve, feladója Prof. Dr. Szakály Sándor személyesen. Egy idei egyes számú Somogy folyóirat volt benne (sajnos dedikálás nélkül), s az alább látható kis cédula hullott ki belőle:
Köszönjük az eklézsia nevében Prof. Dr. Szakály gesztusát (a keretet már mi gondoltuk köré), s cserében természetesen ő és barátai ingyen és bérmentve olvashatják a KAPOS-T minden sorát ezentúl is.
Miután az elmúlt hónapokban Szakály Sándorról és a Berzsenyi Társaság új vezetéséről nem sokszor állt módunkban szívélyesen megemlékezni, ez valódi úriemberi gesztus volt: „piszkoskommunista-liberálisbértollnok” helyett gálánsan küldött nekünk egy példányt. Hálásan köszönjük. Adósak viszont semmiképp sem szeretnénk maradni, s a magunk módján törlesztenénk, ha már felhívta az anyagiakra a figyelmet: az néhány perc alatt kiderült, hogy a folyóirat olvasószerkesztője-korrektora nem állt feladata magaslatán – persze ezzel csak az arányosság szintjéig foglalkoznánk. Ujkéry Csaba Lemberg felé c. novellája (?) hemzseg az elírásoktól: „ordré” helyett „ordé”, a „francia négyes” jelentésű „cotillion” helyett „klotilon-t” ír, és társítja a „négyessel”, ami ugyanazt jelenti, „érezte” helyett „érzete” szerepel (10.-12. oldalak), s, hogy a lapszám végéről is vegyünk csak úgy „blikkre” egyet: a 91. oldalon Stamler Ábel cikkében „Aristide Maillol” helyett, mintha nemesi előnév lenne, „Aristi de Maillol” íratik.
Arról nem is beszélve, hogy a magát a hátoldalon „tíz hiteles (!) krónikaregény szerzőjének” aposztrofáló Ujkéry Csaba idézett novellájában a fürdőző „hölgyeknek a nyakuktól a térdük aljáig érő pamut trikóik a testükhöz tapadtak, látni engedve rejtegetett bájaikat. Mint ruhán a gombok, ékesítették a kebleket a bimbók.” Ajjaj. Azon kívül, hogy a második mondat szintaktikailag hibás, s az egész stílusparódiára emlékeztetően, röhejesen fülsértő, nem árt megjegyezni, hogy akkoriban épp a testhez tapadó fürdőruhák viselése volt a lehetetlenségig illetlen a nőknél – ennyit a hitelességről.
Ezzel meg is volnánk: egy nagyjából nettó ötvenezer forintos olvasószerkesztői és korrektúramunka tíz százalékát végeztük el valaki helyett hirtelen, így a mostani és a remélhetően következő lapszámok ellenértékét is megszolgáltuk – szívesen kiállítunk számlát is, ha kell, s várjuk a további küldeményeket.
Nyilván akadnak ennél fontosabb, szóra sokkal inkább érdemes kérdések is a folyóirattal kapcsolatban, főleg, hogy mindjárt az elején meg is szólíttatunk, mint „ellendrukkerek”. Szakály elnök úr kiáltványban fordul Somogy kultúratisztelő népéhez, tudatni, „mikor, hol és mikép”, de főleg, hogy mit. Azt persze elegánsan elhallgatja, hogy miféle „tisztító vihar” repítette őt az elnöki székbe, hogy elődjét, Pomogáts Bélát, aki mellett egy ország irodalmi közvéleménye állt, s Kósa Csabát, a Somogy korábbi főszerkesztőjét a helyi Fidesz-politikusok (ők, és nem mások!) szabályosan megfojtották tisztségükben, megvonván minden létező anyagi forrást, s így kényszerítették őket arra, hogy a Társaság és a folyóirat esetleges túlélését szem előtt tartva, lemondjanak. Ezek után kellett szegény, sorsüldözött Szakály professzornak „életet lehelni” a szervezetbe és a lapba. Talán nem kellett volna kitaposni belőle, vagy nem kéne közösséget vállalni azokkal, akik ezt tették.
A legújabb helyi kulturális produktum, a Somogy címlapja. Szerkesztette a szerkesztőbizottság.
Sovány „vigasz” az előzmények ismerőinek, hogy az elnöki szózat rendesen kiosztja a megyei polgármestereket és parlamenti képviselőket, miután döntő többségük válaszra sem méltatta a támogatást kérő levelet. Így megy vidéken, Sanyi: pontosan tudható volt, hogy „ezek” ilyenek, ha máshonnan nem, mi pl. szóltunk. Azért sikerült egy kis NKA-támogatást leakasztani, ha már a professzor úr maga is az egyik kuratórium elnöke szép számú egyéb kötelmei mellett, sőt az impresszumban még a Szerencsejáték Service Nonprofit Kft. is ott van, mint támogató, tudják, ahol a hírhedt Zsiga Marcell „aszfaltozzátok le az utat a házamig” „meg lehet élni havi negyvenhétezer forintból” volt fideszes képviselő a nyilván elfogulatlan igazgató. Piszkos pénz a javából.
Ami ezen kívül van, az nem több, mint üres frázisok Somogy kultúrájának szükséges felvirágoztatásáról, összefogásról (ja, a hullákkal teli csatatéren), a fiatal tehetségekről és persze „somogyiságunk megmutatásáról”. Folytassuk ez utóbbival, hisz kedvünkre válogathatunk a gyenge láncszemekben: a lapszám tizenkét szerzője közül négy tekinthető somogyinak, s még három kötődik a Berzsenyi Társasághoz, terjedelemben viszont a szövegek cirka kétharmadát teszik ki azok, akiknek semmi közük a megyéhez, Kaposvárhoz.
Talán a „Szép szó” (roppant eredeti című) rovattal ne is foglalkozzunk: lapos közhelyek versnek álcázva, Ujkéry Csaba már említett stílusparódiája, és Lőrincz Sándor Vathy Zsuzsával készített kenetteljes hangú, semmitmondó interjúja csupán arra jó, hogy fenntartsák az irodalmi folyóirat látszatát, hisz a lényeg úgyis a „nagyesszé”, mely mellett minden más – terjedelemben is – eltörpül, Ujváry Gábor: Hóman Bálint és népbírósági pere.
És itt lepleződik le Szakály Sándornak és körének igazi szándéka, melynek érvényesítése során még annyi mértéktartást sem tudott tanúsítani, hogy legalább ne a közel egy év alatt kikínlódott első számban zúdítsák ránk rögeszméiket: a Horthy-kor utólagos megszépítése, a csendőrség „tudományos” eszközökkel történő kimosdatása, a kamenyec-podolszkiji népirtás „idegenrendészeti kérdéssé” degradálása – mely hátborzongatón emlékeztet napjaink eseményeire, hisz most is az akkori részvétlenség és antihumánum „szellemében” küldenénk vissza üldözötteket meghalni – mellé felsorakozik Hóman Bálint nemrég lezajlott perújításának védőbeszéde közel harminc oldalban, tehát jó egyharmadát teszi ki a folyóirat teljes tartalmának. Arról nem is szólva, hogy mindezt már a Rubicon áprilisi számában Ujváry alaposan kibeszélte, tehát a Somogy ez esetben (is) afféle másodközlő orgánum. Megjegyzendő, hogy épp cikkünk befejezésével egyidőben került fel az Indexre egy terjedelmes cikk Hóman Bálintról – jóval szakszerűbb és objektívebb, mint Ujvárié.
Nem nyugszik a jobboldal, míg el nem érnek Szálasi Ferenc rehabilitálásáig. Nem nyitnánk vitát Hómanról, megtette ezt helyettünk más, a Beszélő, az Élet és Irodalom, s most az Index, mi megelégszünk egyetlen tény felemlítésével, mely a közel harminc oldalnyi, jegyzetek és hivatkozások nélküli Ujváry-féle szóáradatból – nyilván véletlenül – kimaradt: Hóman Bálint még 1941 június második felében miniszterként „Teleki Pál számára készített Rapszódikus gondolatok” című terjedelmes feljegyzésében a zsidókérdéssel is foglalkozott. A zsidóság elleni céltudatos harc szükségességét hangsúlyozta, azt, hogy „végre szakítani kell a kompromisszumok rendszerével […] Tudatára kell ébrednünk végre, hogy a zsidó […]ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek. […] Ebből nyilván következik, hogy zsidókat semminemű hatalmi pozícióban, sem a közigazgatásban, sem a bírói székben, sem az iskolában nem lehet megtűrni, nekik a gazdasági életben sem szabad tanácsadói, irányító, vezető szerepet kezükben hagyni. […] A meglevő törvény rossz. Ezért mielőbb meg kell hozni az új egy-két szakaszos törvényt, mely faji alapra helyezkedik.” (Id.: Ladányi Andor: A „végső megoldás”-hoz vezető út állomásai)
És itt, a „faji alapon” van a hangsúly, hisz ez az a törvény, a 1941. évi XV. számú, mely végérvényesen jogfosztottá tette azokat, akiknek négy nagyszülőjük közül kettő zsidó felekezet tagjaként született, s ezek leszármazottait is. Hóman Bálint ennek harcos szorgalmazója volt. Ne menjünk el amellett sem, hogy a Történelemtanárok Egylete nemrég tiltakozott Hóman szoborállításban is megnyilvánuló rehabilitálása miatt, s talán az sem érdektelen e tárgyban, hogy a múlt hónap végén Karsai László történész pert nyert Szakály Sándor ellen, így ma a pervesztes állítása, miszerint az, hogy a kamenyec-podolszkiji deportálás „idegenrendészeti eljárás” lett volna, immár jogerősen „szélsőjobboldali provokációnak” nevezhető.
A Szakály-Krausz per jogerős ítéletéről szóló tudósítás nem szerepelt a MTI és a jobboldali média hírei közt.
Ez persze nyilván nem fogja zavarni a Somogy és a Berzsenyi Társaság illusztris új vezetését útjuk folytatásában, s úgy tűnik, a Somogy ebben a dicső, felemelő folyamatban lesz majd, ha nem is frontharcos, de afféle kontrollcsoport, tesztalany. Irodalmi, kulturális kérdésekkel, főleg aktuálisakkal csak mellékesen foglalkozik, a fő csapásirány (először melléütöttem, és „csalásirány” sikerült Freud mester előtt tisztelegve) a „Veritas” Intézet (tegyük csak idézőjelek közé) Boross Péter vagy épp Kövér László (esetleg Vona Gábor) által megrendelt szerecsenmosdatási projektjeihez a nyilvánosság biztosítása lesz.
Egy kétségtelen pozitívumot azonban – a gáláns küldemény mellett – kénytelenek vagyunk megemlíteni: Borbély László sportújságírónak Bertha Bulcsuról megemlékező portréját, aki az idén lett volna nyolcvan éves, s akinek írásait magunk is kedvtelve olvasgattuk a hetvenes-nyolcvanas években az Élet és Irodalomban. Igaz, hogy Borbély leginkább a széljobb sajtójában, a nemrég megbukott Helyi Témában, a Függetlenségben, az „eredeti MIÉP szellemi önvédelmi lapjában” s hasonló helyeken érzi magát otthon, de a Bertha-portréban van egy figyelemre méltó idézet, ráadásul a szintén elhunyt, és utolsó éveiben magát szintén a Fidesz környékén exponált Hernádi Gyulától (kiemelések tőlünk):
„Bertha Bulcsu megáll terpeszállásban, ránk tűzi világos, vérző tekintetét, és elmondja falhoz vágó, negatív utópiáit. Hogy vége mindennek, mindig vége minden mindennek, hülyék birodalmában teszünk-veszünk, hogy szétrobbannak a szárazföldi hajók, hogy bele kell ereszkedni homlokig a homokba, hogy nincs már selymes hónalj, szerelmes ráció, csak szénné égetett kutyák ugatnak, és elborítja a falakat az ajtónállók orrfacsaró szaga, hogy a fonnyadt sárga zacskókban sperma helyett tegnapelőtti eszmék gyülekeznek. Kiabál, ordít, tajtékzik, csillapíthatatlan. Aztán hazamegy és megírja a legjobbak közül való tíz oldalt.”
Igen, gyűlnek a tegnapelőtti eszmék, amelyekért ezúttal nem kell messzire menni: elég előre-, vagy visszalapozni párat, ott bűzlenek. Hogy ilyen árulkodó utalások ne maradjanak benn, arra majd legközelebb jobban vigyáz Bába Iván, a kiváló fő-, és a nagytiszteletű szerkesztőbizottság: Czigány György, Gálné Jáger Márta, Hóvári János, Kondor Katalin, Kovács Zoltán, Oláh János, Vén Zoltán, kik jól láthatóan – és nyilván büszkén vállalható módon – mind hozzátették a maguk véres verejtékét ahhoz, hogy ilyen valóban korszakalkotó produktum szülessen.
H. I.
