Kultúrnyik(haj)ok akcióban: most tényleg megszűnik a Somogy folyóirat?

Már-már menetrendszerűen jönnek a segélykiáltások Somogyból, a négy évtizedes múltú irodalmi folyóirat háza tájáról: 2007 és 2012 után most ismét a megszűnés veszélye fenyegeti, minthogy idénre – a korábbi válságévekhez hasonlóan – állami támogatás híján maradt. A helyzet annyiban tekinthető politikai értelemben pikánsnak a korábbi krízisekhez képest, hogy most – miután éppen a választások idejére esett a vélhetően utolsó szám megjelenése – a krízist még titkolni is próbálja a fideszes megye- ill. városvezetés, és a lapot kiadó, balos elhajlással szintén nem vádolható Berzsenyi Társaság. Rejtegetik a szerkesztők és szerzők által a Somogy saját zsebből finanszírozott idei első számát, pedig csak az utolsó két lapot kellene kitépniük.

Ott olvashatók ugyanis Pomogáts Bélának, a Berzsenyi Társaság elnökének és Kósa Csabának, a Somogy főszerkesztőjének meglehetősen keserű, a jelenlegi rezsim kultúraellenességét és érzéketlenségét hangsúlyozó, kritikus élű búcsúzó írásai, melyek nyilván nem vetettek volna jó fényt a nagy irodalom- és művészetpártoló hírében amúgy sem álló Gelencsér Attilára és Szita Károlyra. Ahogyan az sem, hogy a stadionokra, a megyei önkormányzat ide-oda költözésére, saját tévékre, rádiókra, helyi szennyújságokra százmilliókat elszóró helyiérdekű „nagyfiúk” képtelenek néhány rongyos milliót áldozni egy nagymúltú, értékőrző, az egyre sorvadó helyi kultúra egyik utolsó menedékének tekinthető folyóiratra.

Az ellenünk szövetkezők…

Pomogáts Béla, a nyolcvan éves irodalomtörténész, akadémikus, a folyóirat főmunkatársa, a társaság elnöke búcsúzójában nem finomkodik: „Félek tőle, hogy ma Magyarországon ismét ott tartunk, hogy nem a nyilvánosság előtt dőlnek el a dolgok, hanem szűkebb körű, bizalmas megbeszéléseken. … Az elmúlt hetekben kellett rádöbbennem arra, hogy elnöki tisztemről valakik, valahol le akarnak váltani … Hasonló törekvések tapasztalhatók a folyóirat körül is: az idei esztendőben sem a társaság, sem a folyóirata nem kapott költségvetési támogatást. … Ha búcsúzni kell, emelt fővel vonulunk vissza, számunkra ugyanis, az ellenünk szövetkezők véleményével szemben, a magyar kultúra nem harci terep, hanem életünk értelme, vagyis morális érték, amelytől nem vagyunk megfoszthatók – a hatalom és a pénz ehhez kevés.”

Kósa Csaba: „Az NKA Folyóirat Kollégiumához benyújtott támogatási kérelmünk elutasításra talált. Kinek vagy kiknek köszönhetően, majd kiderül.” Cikkét – és a folyóirat talán utolsó számát – a talányos „Déjà vu.” mondattal zárja, melyet ebben az összefüggésben nem nagyon tudunk másként értelmezni, mint utalást a pártállami idők régi szép folyóirat-betiltásaira, a Mozgó Világ vagy a Tiszatáj-ügyére a nyolcvanas évek derekáról. Arra, hogy a hatalomnak (vagy valakiknek, akik közelebb állnak a jelenlegi hatalomhoz, mint ők) útjában áll a Somogy, ill. ennek jelenlegi formája, és a ma szokásos módon, az állami támogatás megvonásával, esetleg a bukás után, az új vezetést más formában finanszírozva érvényesítik akaratukat.

Kósa „dezsavü”-je 2008-ra is vonatkozhat, amikor – szintén a megyei önkormányzati és NKA-s támogatás-megvonás miatt Kaposvár városa szállt be a társaság és a folyóirat finanszírozásba ötmillió forinttal. Szitafalván azonban semmit nem adnak ingyen: Varga István addigi főszerkesztőnek és Király Zoltánnak, a társaság titkárának távoznia kellett. Helyükbe a közismert jobboldali újságíró, Kósa Csaba, a MÚK (Magyar Újságírók Közössége) alapítója, és a társaság titkáraként – fogalmazzunk így – a „városházához közel álló”, korábban ott dolgozó Egerszegi Edit lépett. Alelnökként pedig feltűnt Stickel Péter testnevelő tanár, egykori kosárlabdaedző, Kaposvár akkori oktatási, kulturális és sportigazgatója (ma a magyar közoktatás végleges felszámolására létrehozott KLIK nevű intézmény megyei vezetője).

A fentiekből úgy tűnik: Kósa Csaba igazságérzete erősen függ attól, hogy a khm, … bot melyik végén tartózkodik éppen.

Dilettánsok a fedélzeten

Pomogáts Bélát az akkor még élő költőlegendára, Takáts Gyulára való tekintettel még nem merte-tudta kiszorítani a Berzsenyi Társaság vezetéséből a helyi erők vezére, Újkéry Csaba ügyvezető alelnök. Itt kell megjegyeznünk, hogy a lokális kultúrharc két fronton dúl: volt a korábbi, baloldal-jobboldal párharc, mely már az előző parlamenti ciklus közepére eldőlni látszott, és folyik egy másik meccs a kaposvári helyi „kulturális elit” és a Berzsenyi Társaság elnökségében jelen lévő budapesti értelmiségiek között, lévén a társaság országos hatókörű, s itt azért jegyezzük meg: 110 évével az ország legrégebbi irodalmi és művészeti társasága. Ehhez képest elég lehangoló, hogy az elnökségben olyan neveket találunk, mint a Csííííz című televíziós műsorból, a későszocialista-jellegű szórakoztatás legaljáról ismert Besenczi Árpádot, akit most épp a zalaegerszegi színház élére dobott a kultúrharc hullámverése, vagy a választmányban az „idegenrendész” Szakály Sándor történészt.

A következő attak 2012 elejére esett, amikor a Gelencsér Attila vezette Somogy megyei közgyűlés igazi, régivágású úriemberekhez méltóan egyszerűen nem fizette ki azt a támogatást a társaságnak, melyről nemcsak ígéret, de 2011-ben költségvetési döntés is született. Nem tudni, ez épp melyik harc melyik csatája volt: a közismert, csak a választások idejére felfüggesztett Szita-Gelencsér meccs aktuális fordulója, vagy már akkor is a Pomogáts-Kósa vonal kiszorítása volt a cél, a háttérben Újkéry Csabával, aki közben társelnökké lépett elő. Mindenesetre az NKA-támogatás átsegítette a hullámvölgyön a folyóiratot, de ez a tavaly év végén született döntés alapján 2014-re már nem vonatkozik.

Kósa és Pomogáts elköszönő írásaikban az utóbbira utalnak: ők a helyi erők útjában állnak, mert: „…mindvégig ellenálltunk a dilettánsoknak. A „somogyiság” még nem belépőjegy a Berzsenyi Társaság folyóiratába, nem beszélve arról, hogy a Társaságnak jóval több tagja – és nem mellékesen: író tagja – van az országban és a fővárosban, mint Somogyban.” Szerintük tehát innen fúj a szél, a dilettánsok felől. Nevének kimondása nélkül is egyértelmű az utalás minden dilettánsok somogyi atyamesterére, a nyugalmazott bírósági elnökre, Újkéry Csabára, aki – bírva a helyi Fidesz vezetőinek támogatását – teljhatalmú elnök kíván lenni. Értesüléseink szerint Lőrincz Sándort, a megyei közgyűlés hivatalnokát szánják a Somogy főszerkesztőjének, hogy az országos hatókörű társaságból teljesen kiszorítsák a fővárosi – amúgy jellemzően mérsékelt jobboldali – írókat, költőket, esszéistákat. Tegyük hozzá: Újkérynek még mindig nem zárult le hírhedt kikötőbérlési ügye.

Csak csendben, csak halkan…

Most, miután az utolsó szám költségeit a főszerkesztő és néhány elnökségi tag dobta össze saját zsebből, Újkéryék azt nem tudták megakadályozni, hogy megjelenjenek benne Kósa és Pomogáts általunk idézett kritikus sorai. Ehelyett viszont, miután a terjesztést már helyben intézik, azt próbálják gátolni, hogy eljusson az olvasókhoz. A Berzsenyi Társaság irodájában azt a tájékoztatást kaptuk: „idéntől már nem kapható újságárusoknál”. (Annak idején még a betiltott Tiszatájat is meg lehetett venni néhány eldugott könyvesboltban.) Nyilván az sem véletlen, hogy most a helyi sajtó – szokás szerint – egy árva szóra sem méltatja az ügyben olvasóit, szemben pl. 2008-cal vagy 2012-vel. Változnak az idők.

A somogyi kultúra egyik oszlopa, a Csiky Gergely Színház már ráment a kultúrharcra, bár ezt inkább mészárlásnak kéne neveznünk, hisz láthatóan nem számít, mi pusztul, ki hullik, csak könyvelhessünk el egy újabb nyomorúságos kis győzelmet. „Ez a mi időnk” idéztük nemrég Márait. Most már a mérsékelt, a minőségre még valamennyire érzékeny jobboldaliak kerülnek a célkeresztbe, akik megtapasztalják, hogy ilyen barátok mellett semmi szükségük ellenségekre.

H. I.

 

(A Kósa Csabáék által emlegetett dilettánsokról hamarosan részletesebb elemzéssel jelentkezünk.)