Több lap, mint kolbász…
Az itt következő írás két alapvető okból született: egyrészt szigorúan tartanánk magunkat Kaposvár nagy tanítómesterének, Szita Károlynak örökbecsű mondásához, miszerint „Kaposvár a legjobbat érdemli”, így hírekből, hiteles, árnyalt, a valósághoz legközelebb álló információkból is. Ezt ma már nem kaphatják meg más forrásból. Aztán halálosan unjuk az országos sajtó lekezelő, érzéketlen, dilettánsan szenzációhajhász viszonyát a vidéki történésekhez, s ide kell sorolnunk sajnos az általunk egyébként sokat idézett hvg.hu, Index, 444, Magyar Narancs egyes tudósításait is. A következő két történet utóbbi szomorú jelenséget példázza, azt, hogy a médiumok, melyek hajlamosak – legtöbbször joggal – a politikusokat kárhoztatni a „Nagykörúton belüli” szemléletmód miatt, maguk sem sokkal különbek.
Értjük persze, hogy a napi hírdarálóban olykor csak percek jutnak egy-egy információ ellenőrzésére, hogy a háttérre is vessenek egy pillantást, de, ha ennek az a vége, hogy a felületesség, arrogancia, lenézés miatt elcsesződik körülöttünk minden, ha éppen ez a végső oka annak, hogy csökött agyú nímandok, némethszilárdok, kósalajosok, és konkrét mészárosok kezébe kerül az ország, nem kéne felmentést adni.
Az első történet Póré Lászlóé, akit pár napja kolbászsütőként ismert meg az ország: harsogó szalagcímek hurcolták fel s alá a nevét, talán még egyfajta idegenforgalmi látványosság, afféle „sajtószabadság-búcsújáróhely” lesz a pécsi, Centrum-parkolóbéli street-food-bódéból. A történetet a Szabad Pécs cikke nyomán kapta fel a média, egykori beosztottja, a Dunántúli Napló volt felelős szerkesztője, Nimmerfroh Ferenc írt róla.
A Szabad Pécs cikkének címe. A média vette a lapot, ill. a kolbászt.
Az ilyen „haveri újságírás” már alapon megkérdőjelezhető, de a torzító információ valójában az, hogy Pórét mindenhol „főszerkesztőnek” titulálják, s ezzel azt sugallják, hogy egy újságíróról van szó, aki nyilván azért kénytelen most kolbászt sütni, mert politikai nézetei miatt kirúgták.
Nos, ez, bár megbántani senkit nem akarunk, nagyon messze van a valóságtól.
Póré Laci hirdetésszervező volt Kaposváron. Kedves, joviális srác, mindenki kedvelte, s nyilván most sincs ez másként. Amikor az Axel-Springer, a megyei lapokat kiadó cég, ill. vezetője, Bayer József (nem mellesleg Szita Károly országos cimborája) úgy döntött, hogy a profit jegyében átszervezi a vállalatot, kitalálta a „főszerkesztő-kiadóvezető” címet, és jellemzően olyan embereket rakott a lapok élére, akik a szakma más területein, a hirdetésben, terjesztésben dolgoztak. Így lett pl. Ficsór János a Somogyi „főszerkesztője”, Póré pedig a Dunántúli Naplóé.
Főszerkesztő volt a titulusuk, de életükben nem írtak, nem olvastak egyetlen cikket sem, így nem is szenvedhettek üldöztetést emiatt.
Bayer Józsefről nem árt tudni, hogy pl. az emlékezetes „56-06-os” 2007-es kaposvári színházi botrány idején személyesen jött le „rendet csinálni” a Somogyi szerkesztőségébe, mert (egyetértésben Szitával) úgy ítélte meg, hogy a megjelent cikkek „nagyon elfogultak” a szerzők, Mohácsi János és István, valamint a színház irányában. Tegyük hozzá, hogy az akkori „rebellis” cikkek szerzői közül Takács Zoltán ma is hűséges embere a Mészáros Lőrinc-féle Media(w)orks-nek, Balassa Tamás a tulajdonosváltás előtt távozott.
Dupla zárójel: szegény Mohácsi, szegény Znami: azt hitték, ha megcsinálják a rendszerváltás utáni magyar színház toronymagasan legjobb, korszakalkotó előadását, az elég lesz ahhoz, hogy megkapják a színházat. Tévedtek, mert a kiválóság lett a vesztük: jobbról jött a perverz, szubhumán agresszió, balról a mérhetetlen, nyomorult gyávaság. Merthogy ez 2007-ben volt, egy MSZP vezette kormány idején.
Bayer József csupán hűséges végrehajtókat akart tudni az egyes helyi, végletekig lebutított, központi szerkesztőség alatt álló helyi kirendeltségeken. Ez a tudatos sorvasztó folyamat dobott megbízható embereket ilyen-olyan posztokra, ráadásul egy idő múlva egy-egy ilyen „főszerkesztő” már két lapot is vezetett: Póré pl. a Tolna megyeit is. Képzeljük ezt el szakmai szempontból.
Mikor átvette a Népújságot a nyugdíjba vonult Lengyel Jánostól, akit most – nyilvánvalóan Szita Károly kívánságára – reaktiváltak a Somogyi élén, nagy elismeréssel nyilatkozott elődjéről.
Nálunk jobban kevesen rühellték Jávori Bélát és Kercza Imrét (már szakmailag), de ők valódi újságírók, főszerkesztők voltak. Cikkeket írtak, beleszóltak a munkatársak tevékenységébe, témákat adtak ki, érdemben formálták a lap tartalmát. Olyanra, amilyenre, de formálták.
Az átalakítás utáni „főszerkesztők” azonban semmi effélével nem vádolhatók. Éppen ezért meglehetősen igazságtalan dolog egy kalap alá venni őket azokkal,
akiket valóban a nézeteik, az újságírói tevékenységük miatt rúgtak ki: a Somogyitól pl. Fónai Imrével vagy Vas Andrással.
Egyébként, aki egy kicsit is járatos a cégvilágban, az tudja, hogy a tulajdonosváltás szinte mindig a vezetés kisebb vagy nagyobb mértékű átalakításával jár együtt. Magyarul: kirúgják, és bizalmi embereikkel helyettesítik a korábbi vezetőket. Alapfokú menedzsertankönyv, első fejezet.
A narancs.hu Kis Magyarország felhívása: amatőrök ne kíméljenek.
Nos ebből csinált az országos média felületessége, szenzációéhsége bombahírt. Van benne minden, mint annak idején a Fradi-kolbászban: drámai bukás, sorstragédia, az áldozat méltósága, a hatalom és a politika embertelensége. Igazság, az persze nem sok szorult bele, de az amúgy is drága fűszer volna olcsó, utcai kajákhoz.
A másik történet szintén a Somogyival kapcsolatos:
A Magyar Narancs online kiadásának egyik rovata, a Kis-Magyarország, amely valahol félúton van az újságírás és az olvasói levél műfaja közt, stílszerűen egy, a Somogyi Hírlapnak címzett olvasói levelet közölt, melyben a meg nem nevezett előfizető lemondja a lapot, többek közt ilyen kommentárokkal:
Idézet a Magyar Narancs online változatának cikkéből.
A levél megállapításai – bár kissé nehezen követhető az érvelés – helytállóak, csupán abban téved erősen a szerző, hogy mindez a tulajdonosváltás óta jellemző. Számos cikkünkben – talán szerénytelenség nélkül állíthatjuk – soroltuk azokat a tényeket, amely azt bizonyítják, hogy egyértelmű folytonosság van az MSZMP Somogy Megyei Bizottságnak lapja és a rendszerváltás utáni Somogyi között, hogy mást ne mondjunk, Kercza Imre főszerkesztő személye, vagy Lengyel János pártbizottságról történő oda-ejtőernyőzése és gyors, Axel-Springer-es „újságíró-karrierje”, nem beszélve azokról a jól és folytonosan érzékelhető jelenségekről (pl. Szita ügynökmúltja), amelyekről egy sor cikket írtunk.
Azt kidomborítani, hogy „teljesen elfogadhatatlan az a mértéktelenül népbutító … szándék, melyet a tulajdonosváltás óta a lap sugároz”, súlyos aránytévesztés: azt sugallja, hogy korábban minden rendben volt, pedig ez messze-messze nem igaz. Ugyanez a leegyszerűsítő egyoldalúság volt tetten érhető az Átlátszó c. blog a „szabad Somogyi utolsó napjairól” szóló cikkében, melyről itt írtuk kritikát.
Ehhez hasonló címlapi és egész oldalas hirdetések tömegével voltak a Mediaworks lapokban a tulajdonosváltás előtt is, pl. a 2016-os népszavazási kampányban.
Mindig volt törleszkedés a hatalomhoz, gondosan kicentizett libikóka az olvasók elvárásai, az óvatos, nagyon is virágnyelven fogalmazott kritika és a társutasság között. Hogy mást ne mondjunk, 2016-ban is volt állami médiakampány az októberi „migráns-népszavazás” előtt, amelyből a Somogyi is kivette a részét. Ez semmivel nem volt gusztusosabb, mint a mostani, s különös módon a levélírónak akkor nem köszönt vissza a tokaszalonna-ízesítésű müzli.
A Magyar Narancs-cikk éppen olyat futott az ellenzékinek vagy kormánykritikusnak nevezhető sajtóban, mint a Póré Lászlóról szóló: sokan teljes terjedelmében közölték a szöveget.
Pedig csupán annyival lettünk tőle okosabbak, hogy az, aki írta, és aki közreadta (no, meg a sok icike-picike, aki boldogan reblogolta), valahol egy távoli bolygón aludták végig az elmúlt éveket, már ami a vidéki sajtó működését illeti.
H. I.
Kapcsolódó dosszié: Sajtószabadság Kaposváron: a média maga az üzenet
