Kolbászos-bevándorlós színházra van most fizetőképes kereslet
Nem szokásunk egy-egy rövid idézeten vagy utaláson kívül más médiumok által közzétett tartalmakat bővebben felhasználni – meghagyjuk ezt azoknak a magukat „hírportálnak” kikiáltó képződményeknek, amelyek saját gondolatok híján mások felszedegetett tollaival ékeskednek. Úgy gondoljuk, hogy Origót, Indexet, 444-et vagy épp Magyar Nemzetet és társait, netán bulvárt mindenki olvas, aki olvas, s teljes ostobaság azt hinni, hogy ettől valaki felnőhet az említettek szintjére. Most kivételt teszünk, mert a hír, amit találtunk, többszörösen is érdemes a továbbgondolásra: úgy néz ki, színpadra kerül az első kolbászdráma – egyelőre csak Békéscsabán, de a határ a frissen mosott béltől fénylő végtelen.
Kaposvárt és Békéscsabát színházilag nem sok dolog köti össze – mi egyről tudunk: a korábban, a Vidnyánszky-féle bejövetel „előtti” kaposvári színészpalánták még szabadon eldönthették, hogy hová akarnak menni színházi gyakorlatra, s általában meg is találták a maguk helyét. Most Jabba mester szerződik helyettük. Két színházba nem voltak hajlandók menni a hallgatók következetesen, évfolyamról évfolyamra: a Rátóti-féle kaposvári Csikybe, és a Fekete Péter bűvész által igazgatott Békéscsabára. Biztosan megtudjuk egyszer, miért alakult ez így.
Fekete Péter azóta feljebb lépett a Fekete György-féle (lásd: Babits: Fekete ország) kultúrmészárszék iszamos grádicsain: a kormány cirkuszművészeti központot hoz létre (a sztálini Szovjetunióban volt szokás az efféle), s ez a testhezálló feladat találta meg a kiváló szemfényvesztőt, aki persze még utolsó áldásként hagyott egy jó kis pályázatot utódjára, s innen átadnánk a szót, ahogy említettük, a szokásosnál némileg nagyobb terjedelemben a hvg.hu-nak, tessék nyugodtan ellenőrizni, nem hülyéskedünk:
„Orbán János Dénes új drámája, a Szabadság, kolbász, szerelem megosztott első helyezést ért el a Bárka folyóirat és a Békéscsabai Jókai Színház meghívásos pályázatán.”
„Az Erős csabait kívánok! elnevezésű pályázat központi témája a 2013-ban hungarikummá választott csabai kolbász volt. A projekt célja olyan új, színpadi előadásra szánt, műfaji megkötés nélküli, esztétikailag értékes irodalmi alkotások megírásának elősegítése volt, amelyekben hangsúlyos szerepet kapnak a több mint száz éves csabai kolbász gasztronómiai, kulturális, társadalmi tradíciói.”
Apa kocsit hajt: aki kimarad, lemarad.
Itt szívünk szerint hagynánk egy kis időt néhány mély lélegzetvételre, mert nem vennénk a lelkünkre, ha valakit vértolulás, kólika, roham, görcs vagy eszméletvesztés venne elő a fentiek olvastán. Tehát még egyszer, lassan: Orbán, kolbász, dráma, színház.
Bevalljuk: szent meggyőződésünk volt, hogy a Tállai András-féle Puskás-Orbán (Viktor) festmény bárgyú szervilizmusát, mély, beteg, már-már filozofikus ostobaságát képtelenség lesz alulmúlni. Azt is hittük balgán, hogy megedzett bennünket az elmúlt öt év, de figyelmeztessen felületességünkre bárki nyugodtan, ha birtokában van egy Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet vagy Bajnai Gordont ábrázoló képnek, amin a nevezettek le vannak festve Puskás Öcsivel, Bozsik Cucuval, vagy bármely más arkangyallal, s a képet egy akkori államtitkár, vagy az APEH mindenható ura rendelte. Állnánk elébe.
És most itt van a legújabb téboly a magukat kultúrembereknek képzelő, Balogh páter és Fekete György barkácsművész által felkentek keze nyomán, s idéznénk tovább az MTI-anyagból készült HVG-cikket, minthogy ilyen egyszerűen nincs, ez csak vicc lehet: Katona József és Madách Imre országában ez egyszerűen nem fordulhat elő.
„A Szabadság, kolbász, szerelem című darab „mesei szürreális” történetéről szólva Orbán János Dénes „a főbb poénok és csattanók elárulása nélkül” annyit elmondott: Békéscsabán, meseidőben játszódik a „modernebb népszínmű”, amelynek elején a mennyben az Úr és Szent Péter kiosztják a nemzeteknek a gasztrospecialitásokat. Így kapja meg Békéscsaba a kolbász receptjét.
Mi lehet annál főbb poén, hogy a mennyben az Úr és Szent Péter kiosztják a nemzeteknek a gasztrospecialitásokat? Nem dehonesztáló ez egy kicsit? A sérvkötő, a titokzokni, netán a műpénisz előtt, közben vagy után osztották? Hol vannak ilyen blaszfémiák olvasásakor az amúgy folyvást vérben forgó szemű, fogcsattogtató keresztényeink?
„Majd megérkeznek a békési megyeszékhelyre a japán „gasztroszamurájok” és kirobban a konfliktus – tette hozzá. Közölte: a japán migránsveszély az „eltréfált realitás” megjelenése a darabban.”
Gasztroszamurájok és japán migránsveszély. És persze az Atyaúristen. Szóljon, aki még itt nem karmolta össze magát, nem szaggatta meg mellén frottírköpenyét, és egyszer sem fordult meg a fejében, hogy eret kéne vágnia magán.
„A darabban a csabai kolbász „szinte mitizálva” jelenik meg, diplomáciai testületek esedeznek Békéscsaba polgármesterének, hogy nekik is juttasson a kolbászból, a terméket évekkel előre meg kell rendelni, de az amerikaiaknak így sem jut belőle, hiába fenyegetőznek – árulta el az író, hogyan próbálta a csabai kolbász hírnevét tovább emelni a művel.”
Az amerikaiak fenyegetőznek a „szinte mitizált” csabai kolbászért. Látja ezt valaki maga előtt, színpadon? Akár Vidnyánszky Szent Johannája. A szakállas, stars-and-stripes cilinderes, az egyértelműség kedvéért kampós orrú amerikai bankár a kolbászért, érted? Gyula, szaladj már le a közértbe, hozzál b@zmeg, egy pár csabait… Ja, te nem a Gyula vagy? Akkor Csaba…
Amúgy pedig tisztelettel közlöm, hogy lokálpatriótaként fel vagyok háborodva: ha ennyien lehetnek „meg”, akkor talán még lehetünk néhányan „fel” is, kultúratisztelőként és kaposváriként egyaránt. Hol van ilyenkor Kaposvár? Hungaro-kretenitiszben lemaradunk? Nem kéne tollat, klaviatúrát ragadni a helyi erőknek, és követni a békéscsabaiak példáját? Itt is van komoly húsüzem, komoly bajban, sőt színház is, még nagyobban, ahol elő lehetne adni egy ilyen harcos-b@szós-partraszállós, bevándorlós-kolbászost, amibe L. Simon László, Vidnyánszky, Öcsi-bácsi, Matolcsy György, a Jóisten, Szent Péter és az aprószentek két marékkal döntenék a lovettát.
Fülembe forró ólmot öntsetek: kolbász-Magyarországon tényleg csak fullban érdemes nyomni a kretént, akárki akármit mond.
A mortadella mint csodafegyver: sok szennyvíz lefolyt azóta a Húskombinát bűzös csatornáin…
Ja, hogy Kaposváron nincs kolbász, és a húsipar is olasz kézben van? Hol volt akkor a Jóisten éppen? Áthidaló javaslatunk: ha nem kolbász, legyen mortadella, az sokkal vastagabb – bizonyos célokra talán túlságosan is. Úgyis ezt szánták Kaposvár csodafegyverének egykor. És még a pályázattal sem kell vacakolni: van készen egy Mortadella című film, amely úgyis a szemét, mocskos amerikaiakról szól, akik nem engednek bevinni egy rúd mortadellát szegény Sophia Lorennek, aki követné gazdasági bevándorló (!) szerelmét az USA-ba, s ottreked a repülőtéren, mint Tom Hanks a Terminál-ban.
Íme, kész a legújabb városmarketing szcéna, okostojások, kivételesen ingyér’ adjuk: bevándorlás, kolbász (vagy valami hasonló), a Csiky Gergely Színházban pedig mostanában úgyis sikerfilmekből szeretnek színdarabot csinálni.
Sőt, tudunk még ennél is jobbat: lehet, hogy megvan az töméntelen mennyiségű, húspépnek látszó massza a kelléktárban, ami a Titus Andronicusban (1996-97, rendező Keszég László), Tamora gót királynő fiaiból készült, s amit talán újra felhasználtak, hogy három évvel később, az Ascher Tamás által színpadra állított Sweeney Todd-ban a pitébe kerüljön. Emelkedett is a gyomrunk rendesen – akárcsak némely mai előadásnál.
Csak ezt a képet találtuk: Tamora szerepében Molnár Piroska a Titus Andronicusban feltehetőleg épp fiaiból fogyaszt.
De van ám itt anyag rogyásig, csak legyen végre, aki bélbe tölti: a Somogy Tv adott nemrég hírt széles kézmozdulatokkal arról, hogy helyi celebritásunk, Cey-Bert Róbert (aki eredetileg Szájber, vagy Cájber lehetett, de így sokkal magyarosabb), s aki amúgy élete nagy részét gazdasági migránsként élte le saját bevallása szerint pl. Svájcban, most megírta a mohácsi csata igazi történetét, amely szerint Szulejmán hadai valójában csupa segítő szándékból jöttek, hogy megmentsenek bennünket a fenyegető Habsburg megszállástól, s át kellett volna engedni őket simán Bécs ellen.
Igaz ugyan, hogy egy-két mondattal odébb meg azt bizonygatja: az 1526-ban ránk támadó sereg, s az egész szituáció kísértetiesen hasonlít a mostanában bennünket elözönlő migránshadra, s háromszor is elmondja, milyen kiváló államférfi Orbán Viktor, hogy meg akarja őket állítani, merthogy a többségük gazdasági bevándorló. Ő már csak tudja, milyen az.
És nyilván az is a világot irányító háttérhatalom ördögi mesterművének része, hogy épp Mohácson építi fel Csányi Sándor Európa egyik legjelentősebb vágóhídját… Értik: Mohács, vágóhíd.
Ne legyünk túl szigorúak: nem ez az első kényszerzubbony után kiáltó beszélgetés a helyi televíziózás állócsillagának számító Somogy tv-ben. A szűk körben világhírűnek kikiáltott regénygyáros és gasztronómus két macska volt, és játszott egymással kicsit, van ilyen. Igaz, hogy a történetet a nemrég elhunyt Nemeskürty István nagyságrendekkel szakszerűbben és felettébb élvezetesen megírta az Ez történt Mohács után című tanulmányában évtizedekkel ezelőtt, de ez egy szabad pálya. Eszerint akár kezelhettük volna idegenrendészeti kérdésként ezt a Szulejmántot is, vagy hogy a rossebbe’ hívják, de ez valahogy mindig csak a nálunk gyengébbekkel szemben jut eszünkbe.
Ami viszont nekünk csak most, s épp a fentiek miatt világosodott meg: a Tescóban nemrég egy népes roma menyecske-csapatra lettünk figyelmesek, amint tárgyalnak élénken, s egyiküket, egy büszke tartású, idősebb asszonyságot többször is „válidének” szólították. Ezek már rég itt vannak, a Viktor is megmondta.
Kolbászból kellett volna azt a kerítést, b@szki, nem pengésdrótból. Ahhoz közel nem megy egy muzulmán sem, s az egész probléma már rég megoldódott volna. A végén meg úgyis ellopják mindegyiket.
H. I.
