„Boldog kis malacok az önkormányzatokban…”
Túlzások nélkül kijelenthetjük, hogy amennyiben az évad végén valóban kiköltözik a társulat a Csiky Gergely Színház felújításra megérett épületéből, teljesen új korszak veszi kezdetét a kaposvári színjátszásban és általában a város kulturális életében. Semmi nem lesz többé az, ami volt. Nem szokásunk a múltba révedni, és hamis nosztalgiákon nyammogni, de ez esetben kockázat nélkül kijelenthető: volt itt, Kaposváron valami hihetetlenül értékes, „világszínvonalú”, ami most nincs. Megszűnt. Távoztak meghatározó egyéniségei, s jött helyettük Rátóti Zoltán és Hüse Csaba. És meg kellett érnünk, hogy Rátóti igazgató nyilvánosan még meg is tagadta mindazt a múltat, amitől ez a színház komoly európai hírnévre tett szert, és csupán a Schwajda György által „fémjelzett” alig egy évet tekinti folytatandó hagyománynak. Nem beszélt a levegőbe: épület és a társulat versenyt amortizálódott az utóbbi években.
A tagadásra mi sem jellemzőbb, mint, hogy a színház nagy korszakának legendás igazgatója, Babarczy László 2010-ben még magabiztosan nyilatkozott a 168 ÓRÁ-nak arról, hogy „… engem Kaposvárról kitúrni elég nehéz”. Nyilván nem lep meg senkit, de pontosan ez történt: Schwajda idején még rendezett egyet, aztán többé – hivatalosan – a színház közelében sem járt. Nem kéne túlságosan paranoiásnak lenni ahhoz, hogy a Schwajda-féle hírhedt kétértelmű mondást: „rombolni nem színházat építeni szívesen jövök Kaposvárra” Rátóti esetében már csupán egyféleképp értelmezzük.
Babarczy László, a színház legendás igazgatója 2010-ben a 168 ÓRÁ-nak megjósolta, mi fog történni: egy percig sem maradt, tehát valami vállalhatatlan…
Nem szívesen idézünk irodalmi iparosokat, de Gárdonyi Gézát e helyen nem álljuk meg, miután hőse, Dobó István is Szolnokkal példálózik: „Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében.” (Schwajda a botrányos körülmények közt felépült Nemzeti előtt Szolnokon volt igazgató.) Ő pályáztatás nélkül újraterveztette a Nemzetit, de Rátóti még saját, Magyar Művészeti Akadémiás köreiben sem aggathatja majd magára a „színházépítő” jelzőt, hiszen a tervek már 2006-ban készen voltak. És abban is biztos lehet, hogy miután kiköltözött társulata maradványaival, annyi szerencséje sem lesz a színház építéséhez pénzügyi, vagy más szempontból, mint annak a bizonyos szólásbeli kurvának a jámbor élethez. Örülhet, ha beengedik körülnézni az építkezésre.
Avatott kezek fogják annak a kilenc milliárdnak gondját viselni…
Az idő vasfoga elvégezte munkáját a házon, a jobboldali „harcos kultúrkörök” pedig beteljesítették a pusztítást a társulaton és a szellemiségen. Hogy Mohácsi Jánosnak miért kellett távoznia, az ma már közismert, de nem járt jobban senki, ha bárhol-bármikor véleményt nyilvánított: Kocsis Pál és Csapó Virág után tavaly újabb társulati alaptag, Kőrösi András is távozni kényszerült.
Csekélyke vigasz, hogy időnként a kultúrmészárosok is felöltik a szopóálarcot: Kőrösi első- és másodfokon is megnyerte munkaügyi perét a Csiky ellen, s jöhet a megismételt eljárás a kártérítés összegét illetően.
Kőrösi András első- és másodfokon is megnyerte a munkaügyi pert a Csiky (vagy inkább Rátóti) ellen. Így fest kívülről a tudatos társulatépítés…
Amivel viszont szerintünk nem számolt a színházrajongók egyre csökkenő tábora: ha valóban kiköltözik a társulat (még mindig vannak tisztázatlan körülmények), legalább három évre elköszönhetünk még attól a fékezett habzású élménytől is, amit eddig a Csiky jelentett. A sorvadás tovább, egészen a végpontig folytatódik.
Pl. azzal, hogy a helyi sajtóban megjelent hírek szerint az Agora (Együd) ad majd helyet a színháznak, amely erre nyilván a legkevésbé alkalmas, bár nyilván a másik két szóba jöhető helyszín (a Szivárvány vagy az üresen álló egyetemi „Latinka” színpad) csak alapos előkészítés és anyagi áldozat után tudta volna befogadni a társulatot úgy, hogy ott valami színházszerű élmény egyáltalán létrejöhessen.
A felújítás viszont irdatlanul nagy munka, súlyosbítva még a jelentős átalakítással: jó vastagon fogott a tervezők ceruzája, hiszen az ő díjazásuk is ettől függött. Sejtésünk szerint az átalakításra szánt két év nem lesz elég, hisz jól látszik: a nagyságrenddel kisebb volumenű vasútállomás-felújítás is jelentős csúszással, február helyett az év második felére lesz talán kész, s itt semmiféle statikai jellegű beavatkozás nem történt.
Jellemző, hogy stikában megint, immár sokadszor felülírták a 2006 óta létező terveket: valószínűleg az évtizedes rétestésztaként nyúló, folytonosan igazított-adaptált állami beruházás a legnagyobb biznisz, ami utolérhet egy tervező céget. Az Arker Stúdió (tulajdonosok Lőrincz Ferenc és Lőrinczné Balogh Krisztina, aki Kaposvár város főépítésze is egyúttal) ismét egy új változattal állt elő: az épület hátsó részén, ahol eddig egy fix, téglából és malterből alkotott bővítéssel számoltak, most egy ún. „függönyfal” lesz (méltóan Kaposvár Patyomkin-város arculatához), mely üvegből készül, a tervezője (L. Balogh Krisztina) szerint „21. századi megoldás”.
Nekünk valamiért úgy rémlik, hogy már 2006 is a 21. században volt…
Ennyi a különbség, meglepetésszerűen, bárki megkérdezése nélkül, derült égből, ahogy Kaposváron szokás:
A kétféle terv a Kapos Tv által közölt videókon: 2015 októberében még a bal oldali, “múlt századi” változat volt érvényben, ez mára varázsütésre megváltozott: függönyfal van és napelemek. A lényeg a kiérleltség: volt rá idő, s talán még lesz is…
Persze arra gondolni sem merünk, hogy megfogadták többször hangoztatott érvünket, miszerint „a hátsó traktus kockaforma kibővítése tönkreteszi az épület-kubatúra szecessziós kecsességét, tömbszerűvé, ormótlanná alakítja”. (Bocsánat, hogy önmagunkat idéztünk, de Kaposváron kit? Czene Attilát?) Azzal, hogy az új épületrész felületképzésében is eltér a régi szecesszióstól, akár merészebb és szebb lehet. Számos hasonló megoldást láttunk már: pl. a strasbourgi főpályaudvar 19. század végi épülete elé egy komplett üveg-plázát építettek 2008-ban.
Ha mégis így volt, örülünk: már csak az a kérdés, hogy a szaktanácsadásért hova, kinek küldhetjük a számlát…
Van azonban továbbra is nyitott kérdés az átépítés körül: a február 25-i közgyűlésen kiderült, hogy az idén csak ún. feltételes közbeszerzést lehet majd kiírni. Ez nagyjából annyit jelent, hogy szépen szólva „lemodellezzük” a valódi eljárást, kötelezettségek nélkül. Erről persze sejteni lehet, hogy csupán időhúzás: aki játszott már „fingra” pókert gyerekkorában, tudja, mit jelent tét nélkül licitálni. Szita Károly egyébként a jelenlévők szerint még – színpadi nyelven szólva – „félre”, eltolva magától a mikrofont, tehát nem a nyilvánosságnak szánva megjegyezte:
„aztán vagy így lesz, vagy nem”
Kérdés, hogy, ha csupán némi előleget kaptak, s a valódi kivitelezés nem is kezdődhet meg 2016-ban, van-e értelme kiköltözni? És ha van: miért nem az egyetemi „Latinka” színháztermébe mennek? Erről többféle legenda kering: egyesek szerint túlságosan sokba kerülne befejezni az ottani színpadtechnikát, amelyre már nem volt pénz. Ehhez képest az Agorában semmiféle színpadtechnika nincs, legalábbis olyan, mint amiről a Latinka (nevezzük jobb híján így) esetében beszélhetnénk.
Idézet a közgyűlési jegyzőkönyvből. Ebben az évben jutnak el a feltételes (!) közbeszerzéshez, ennek alapján dönt a kormány. Ehhez tette hozzá Szita Károly: “aztán vagy így lesz, vagy nem”.
Néhány pódiumdarab, jó kis nyálas férfi-nős kétszemélyesek, netán enyhe antiszemita beütésű monodrámák: két szék, egy ágy: ez fér el azon a színpadon, amely mellett végül – állítólag – Rátóti döntött. Vannak ezzel kapcsolatban is kétségeink: le mernénk fogadni, hogy a Csiky költségvetéséből jövőre hiányozni fog az az összeg, amit az épület rezsijére és fenntartására fordítottak. Sőt, mivel a produkciók is „takarékosabbak” lesznek, innen is le lehet csípni néhány tízmilliót. A színházra fordított összegek lefaragása tovább folytatódik jövőre – ez szinte biztos.
A társulat mozdulni képes tagjai elszélednek, ha lesz hová, a többiek pedig – ahogy eddig is – más megélhetés után néznek. Ahogy Schwajda 2008-as érkezése, ill. egy évvel később a színház nonprofit kft.-vé átalakítása után tizenhatan távoztak, úgy lép le mindenki, aki teheti. A Csiky kft. pedig Rátóti Zoltán és baráti körének kifizetőhelye lesz, miután az elkövetkező három (?) évben nyilván senki nem fog rajta számon kérni sem néző-, sem bérletszámot, bevételt, művészi teljesítményt, semmit – hol átépítés van, ott átépítés van, ugyebár.
Ráadásnak ismét egy Babarczy-idézet a nyugat.hu-ról, miután éppen Szombathelyen rendez: a kalapjuk mellé tűzhetik a helyi kismalacok.
Az új, jóvátehetetlenül 21. századi, csilli-villi épület pedig arra a sorsra jut, mint 1911-ben: befogadó színház lesz saját társulat nélkül, mert „Kaposvár a legjobbat érdemli” (Szita Károly). Lesz majd Experidance rogyásig, meghívnak majd minden létező előadást szerte az országból, amelyben Rátóti Zoltán szerepet kap, eljön zenélni a baráti körének minden tagja, koncertet adnak az igényes rockzene nyugdíjas sztárjai, lesz itt minden, ami amúgy a kulturális központ feladata lenne.
Csak színházat csinálni ne kelljen. Mert az pont nem megy annyira.
H. I.
