Sétáló öregúr, meghajtott derékkal, avagy így szövődnek legendák a kaposvári Nagy Imre-szobor körül

Huszonöt éves Kaposvár szülöttének szobra

Nem szokásunk politikusok ünnepi beszédeinek elemezgetése, és ezen nem is szeretnénk változtatni, ám egyik-másik szépen hangzó közhelygyűjtemény néha alkalmat ad arra, hogy közkeletű tévedéseket eloszlassunk, vagy kissé megengedőbben: legendák forrásvidékére kalauzoljuk a tisztelt olvasót. Látszatra nem nagy ügy, de talán a szülőváros és a személy iránt elkötelezettek számára mégis az: sokan hiányolnak valamiféle szoborszerű, erőltetetten méltóságteljes, vagy épp hősi pózt a kaposvári szoborból, s ebben a sajátos, kissé megdőlő testtartásban a „kisembert”, az „esendőséget”, vélik felfedezni – ez hangzott el tegnapi ellenzéki megemlékezésen is. Amint alább kiderül, erről szó sincs.

Természetesen a műalkotásba mindenki azt lát bele,

amit a neveltetése, iskolázottsága, érzelemvilága súg neki, de mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a legilletékesebbtől, az alkotótól tudjuk, miért pont ilyenné formálódott a kaposvári Nagy Imre-szobor, amely nem mellesleg a létezők egyik, ha nem a legjobbika.

Amint az köztudott, épp huszonöt évvel ezelőtt, 1996. október 23-án leplezték le a később – hosszas huzavona után – róla elnevezett téren álló szobrot, Paulikovics Iván budapesti művész alkotását. A mű elkészülését végigkísérő filmben, mely e sorok írójának munkája, a szobrász kérdésünkre sok más mellett

arról is beszél, hogy miért ezt a testtartást, mozdulatot választotta:

„Mennyire befolyásolta a szobor megformálását az, hogy a szülővárosnak készült?”

„Annyiban volt ez fontos szempont, hogy nem az államférfit próbáltam megfogalmazni, hanem a magánemberről mesél ez a szobor a portrészobrászat eszközeivel. A kompozíciónak az alapja és kiindulópontja egy fotó volt, amikor Nagy Imre lehajol egy kislányhoz. Ezt a magánemberi attitűdöt próbáltam ebbe a szoborba belevinni. Egy sétáló figura, aki a szülővárosa utcáin sétál. Ha akarom, gondolkodik, ha akarom, országos problémákon töri a fejét – ha akarom, csak nézelődik.”

Az említett fényképet nem volt különösebben nehéz megtalálni az MTI archívumában: a kislányról is tudjuk, hogy ő a miniszterelnök unokája, Jánosi Katalin ötévesen, a képet pedig Erich Lessing osztrák fotós készítette ’56 nyarán (címképünkön).

 

Jelenet a Szoborba zárva c. filmből: Paulikovics Iván szobrász elsőként agyagból formázta meg a figurát

 

És valóban nem lehet nem észrevenni az esztétikai műnyelven szólva „motivikus egyezést”, a hátratett kezet, a derékból való meghajlást, mely semmiképp sem a tartás vagy a méltóság hiánya, sokkal inkább az emberek, dolgok iránti figyelem, odafordulás, nyitottság jelképe. Egy olyan ember képe,

akit az utcán, jártában-keltében bármikor meg lehet szólítani.

És egyúttal annak az államférfinak a hivalkodástól mentes, de megtörhetetlen méltósága is látható, aki az utolsó szó jogán ki tudta mondani: „kegyelmet nem kérek”.

H. I.


Fontos: a Facebook megváltoztatta az Ön által követett oldalak megjelenítését!

Ha tudni akar arról, amit Kaposvár vezetése és az általa uralt cselédmédia elhallgat, csupán annyit kell tennie, hogy Facebook-oldalunkon a „követés” gombra kattintás után állítsa be a „megjelenítés elsőként” opciót!

Így nem veszítjük egymást szem elől! Köszönjük!