Néha tényleg nagyon nehéz megszólalni, olykor a meghatottságtól, máskor pedig egészen mástól. Most pl. attól, ami egy, a kaposvári intermodális csomópont építése alkalmából tartott sajtótájékoztatón elhangzott. Azt még értjük, hogy az országos médiumok jobb híján szó szerint átveszik, de az, hogy egy minimális helyismerettel rendelkező újságíró miért teszi ugyanezt – rejtély. Continue reading →
Jobban teljesítünk, egyre jobban, évértékelőben mindenképp. Annyira, hogy Szita Károly polgármester (vagy a beszédírója) nem is fáradt azzal, hogy 2014-re új jelmondatot találjon ki – beérték a tavalyival, hiszen „a Gazda” – így hívja Orbán Viktort közvetlen környezete – szinte emberfeletti erőtől duzzad. Nem csoda hát, ha mostanság a kaposvári csapokból is ez a kissé vas- és klórízű duma folyik: most éjjel-nappal „erős város” vagyunk. Talán ez bejön, nem úgy, mint anno „a lehetőségek városa”, amely ki volt táblázva úton-útfélen, s amely miatt annyi gúnyos megjegyzést zsebelt be a tekintetes magisztrátus, hogy inkább lecserélték. „Virágok városa” lettünk, csak az még nem világos, hogy a mákvirágoké vagy a szóvirágoké.
Tegyük fel tehát a kérdést: mitől erős város Kaposvár? Ahogy beszédében „a város első embere” tette, hagynánk a végére a poént, találgassunk kicsit. Continue reading →
Ma már nem tudja a városunkba látogató olyan tapintatosan megdicsérni a túlfejlett szökőkútállományt, hogy azt az itt lakók ne éreznék gúnyolódásnak. A látványosságból mára csak a szégyen maradt: a kaposvári szökőkút-hipertrófia az országos média számára jobbról-balról egyaránt a kivagyiság, az értelmetlen procc, az EU pénzéből rázott rongy szimbóluma. De a szökőkút a kaposvári közbeszédben tabu: Mikor a Somogyi Hírlap csak egy pikírt mondat erejéig a szájára vette a szakrális építményeket, több havi apanázsmegvonás lett a vége, s Heintz Tamás képviselő is tett már megjegyzést rájuk – mit mondjunk, meg is látszik az előmenetelén… Csak Orbán Viktor úszta meg valamiképp Szita Károly haragját, pedig a Vasárnapi Újságnak adott interjújában a 2014-2020 közt várható EU-s pénzek kapcsán ő is megjegyezte, hogy „ezt nem szökőkutakra fogjuk elherdálni…” (Lehet, hogy ezért nem lesz mostanában felújítva a színházunk?) Continue reading →
Két-három évtizede még divatos foglalkozás volt a kremlinológusé: a brezsnyevi pangás éveiben az elnyomó szovjethatalom fellegvárából, a Kremlből kiszivárgó híreket lesni, abból ókori madár- és béljósokhoz hasonló egzaktsággal következtetéseket levonni menőségnek számított. Ma már korántsem az, hiszen az orosz sajtó sok szempontból szabadabb, mint a magyar. Csak egy szegény fideszes kurzustörténész, Kun Béla unokája felejtette ott magát, mint a japán katona az indonéz dzsungelben.
Kaposváron azonban hamarosan „új életre kelhet a kihalófélben lévő szakma”, hogy ne rugaszkodjunk el túlságosan a vidéki újságírás bevett szófordulataitól: a helyi hatalomnak és lakájmédiának kiszolgáltatott polgár ugyan most (még) nem kénytelen lesni a városháza erkélyét, hogy következtetni próbáljon a (szín)falak mögött zajló piszkos játszmákra, de már arra sem számíthat, hogy a „hiteles, sokoldalú és kiegyensúlyozott tájékoztatására” súlyos, százmilliónyi közpénzt elherdáló helyi hatalom épp ebben a tárgyban teljesítené alkotmányban és törvényekben rögzített kötelezettségét. Continue reading →
Múlt év szeptemberében jelent meg a Kaposvár Most weboldalán egy hercig kis szösszenet, amit annyira jellemzőnek érzünk a kaposvári médiaviszonyokra, hogy egy röpke széljegyzet erejéig kivételesen eltekintünk másodlagos frissességétől.
Mert ami igazán szellemes, az mindig fáj valakinek. Már a cím – Kisvárosi dráma – eredetiségével lenyűgöz, megsemmisít. A sztori nem kevésbé: A Somogyi Újság szerkesztőségében hideg van, nincs pénz fűteni, mert valaki, most még ne áruljuk el a nevét, nem perkál: nem tette le a szokásos milliókat, ezért a szerkesztőség elhatározza, hogy ezentúl nem írják le többé az illető nevét. Az igazán jó sztorik, mint a Háború és béke, a Varázshegy, vagy a III. Richárd, mind elmondhatók egy mondatban. Continue reading →
