Emlékezetfrissítés számos képpel és képtelenséggel
Hét éve, 2010-ben került elő az Agóra (Együd Árpád Művelődési Központ) át-, ill. újjáépítése során a föld mélyéről egy régi, vastag, széles szájú tejesüveg (emlékszik még rá valaki, milyen volt?), melyben ötvennégy fotó lapult, papír-, ill. ún. reprónegatív formában, többségében kiváló minőségben. Az építők átadták a megyei könyvtárnak – tegyük hozzá, anélkül, hogy a kötelező régészeti nyomrögzítést és a lelet pontos helyét dokumentálták volna – amely nyilvánosságra is hozta – tegyük hozzá, anélkül, hogy az egykor híres és elismert helytörténeti részlege érdemben feldolgozta volna. Kicsit talán nem árt feleleveníteni a lelet sorsát, s az azóta történteket.
Szerintünk egyébként a múzeumban lenne a helyük, csak a kivitelezést valószínűleg megakasztotta volna a szakszerű régészeti feltárás, ezért vitték a szemben lévő könyvtárba. Nem tudunk továbbá arról sem, hogy az elmúlt hét évben bárki időt és energiát szánt arra, hogy a ritkaság pontos keletkezési körülményei, a harminc-egynéhány kép szereplői bekerültek-e
abba a felettébb szűk látómezőbe, amelyben a „helyi tudományosság” 1956 kaposvári eseményeit kezeli.
Pálfy Jenő, a 2. Magyar Hadsereg haditudósítója
A képek megtalálásuk idején, 2010-ben ugyan kiváltották a megérdemelt országos figyelmet, de mára lassan feledésbe merülnek. Pl. a Somogy folyóirat szintén tavalyi, 1956-os különszámát velük illusztrálták anélkül, hogy az alkotóról egyetlen árva szót is szóltak volna. Bába Iván főszerkesztő köszöntőjében még a nevét sem említi annak, aki a maga módján a leghitelesebb szemtanú volt, és súlyos börtönéveket kockáztatott azzal, hogy elrejtette ezeket a képeket.
Megjelent a sajtóhírek szerint nemrég egy összefoglaló kötet is 1956 somogyi eseményeiről: roppant kíváncsiak lennénk arra, hogy ezeknek a dokumentumoknak mekkora teret szenteltek, és milyen mélységig elemezték azokat. Mi 2010-ben, a 168 ÓRÁ-ban legalább arra próbáltuk felhívni a figyelmet: nem valószínű, hogy a képek mindegyikét Pálfy Jenő készítette, ugyanis több olyan is van, amely közel egyazon időben készült, teljesen más szögből: a Kossuth térről, ill. emeleti ablakokból.
Lehetséges, hogy az amúgy lakossági szolgáltatást, tehát előhívást, nagyítást is végző Pálfy mások fotóit (is) megőrizte – ettől a ponttól pedig az a kérdés, ki, vagy kik készítették valójában azokat.
Pálfy Jenőt, bár hivatalos eljárás alá nem került, fia, Pálfy Viktor szerint többször bevitték, kihallgatták, fenyegették a rendőrségen. Nyilván ezért is rejtette el a felvételeket a tejesüvegben. Tudatosságára azonban jellemző, hogy a képek egy része még az ő haditudósító korából, 1942-ből származik: elfogott partizánt kísérő német és magyar katonák, ukrán parasztasszonyokkal pózoló megszállók, lefejezett Lenin-szobor: nyilván ezeket is kompromittálónak találta.
Impozáns a diákok, katonák, vasutasok felvonulása a Május 1. (Fő) utcán: a fekete zászló az október 25-i budapesti, Kossuth téri ávós vérengzés áldozatait gyászolja.
Pálfy Jenő – nyugodtan fogalmazhatunk így – nagymenő fényképész volt Budapesten, a későbbi Jégbüfé helyén volt az üzlete a Belvárosban. Magyarország háborúba lépésekor bevonultatták, haditudósítóként szolgált a 2. magyar hadseregben: Voronyezs, Kurszk, Pripjaty-mocsarak. Sebesülése miatt szerelték le. 1945-ben kibombázták őket, ekkor költöztek le „átmenetileg” Kaposvárra, aztán itt ragadtak.
Ekkor tömeg talán azóta sem volt Kossuth téren: a kép jól láthatóan Korona szállóból készült.
„Pálffyként” azonban, mely az eredeti neve volt, nem kaphatott iparengedélyt, egy „f”-et el kellett belőle venni. Rajtuk kívül csak Zelmanéknak volt fényképész üzletük a városban, ők a sachsenhauseni koncentrációs táborból tértek haza, ahol szakmájukra való tekintettel a nácik hamispénz-gyártó üzemében dolgoztak. Pálfyt, a volt horthysta katonatisztet viszont osztályidegenként tartották nyilván.
A 31-i nagygyűlést az éppen beszélő Farkas László hackelte meg, aki Vidovics főispánt kérte fel vezérszónoknak. Ezzel végleg oda is lett az addig sem létező egység, Farkas és Vidovics az elsők közt menekültek el az országból.
A szóban forgó 56-os fotók egyetlen esemény, az október 31-i kaposvári nagygyűlés idején készültek. 30-án zajlott a hatalomátvétel, s a Somogy Megyei Forradalmi Nemzeti Tanács egyik első döntése volt a gyűlés megrendezése. A rendezvény azonban korántsem úgy alakult, ahogyan szervezői elképzelték: Farkas László titkár – többek szerint kijátszva a Tanács többségét – Vidovics Ferencet, Somogy megye utolsó főispánját hívta fő szónoknak, aki a téeszek feloszlatását és a kisgazdapárt újraindítását követelte, a tömeg erős nemtetszését kiváltva ezzel.
A nagygyűlésre igyekvők a város több pontján gyülekeztek, pl. a színháznál. Sok a katona és vasutas a tömegben, nyilván a Baross laktanya és a vasút miatt.
A kaposvári események másik vezéralakja, Kunszabó Ferenc újságíró ekkor már – személyes ellentétek miatt – nincs is ott az emelvényen. Az esemény tehát – bár a Kossuth téren a tízezres tömeg, a környező utcákon szervezetten felvonuló diákok, katonák, vasutasok látványos képekre adtak alkalmat – már afféle végjáték volt. Ezt persze azokban a pillanatokban nem lehetett tudni.
Pálfy Jenő neve még egy alkalommal merül fel az események kapcsán,
ahol viszont már a KAPOS-T is ott volt: a tavalyi ünnepre jelentettük meg a kaposvári forradalmi események egy ismeretlen mozzanatát, a Szent Imre utcai orosz sortűz túlélőjének hatvan évre eltemetett, eltitkolt emlékeit.
A november 4-i kaposvári szovjet sortűz túlélője, Sz. József. Emlékeire nem kíváncsi az udvari történetírás.
Sz. József kaposvári villanyszerelő történetét éppen egy éve adtuk közre – érdemes újraolvasni. Ő, akit tartalékosként behívtak azokban a napokban, s épp szolgálatba igyekezett, beszél Pálfy „fényképész” főhadnagyról, aki az egységük parancsnoka volt. Ez minden, amit megtudhattunk róla, hiszen a következő napok egyikén Józsi bácsit több társával együtt falhoz állították az orosz katonák, és csak a hátizsákjában lévő csomag zsilettpengének köszönhette, hogy életben maradt. Az térítette el ugyanis a golyót.
Úgy tűnik azonban, hogy ezek a szerintünk különleges, egyedi emlékek, értékek nem keltették fel a helyi „udvari” történészek figyelmét. Nem vagyunk meglepve: ma a szakértelem és az ügyek iránti elkötelezettség helyett a talpnyalás a siker biztos receptje újságírónál, történésznél egyaránt.
A mai Somogyiban pl. a „vadonatúj” 56-os könyvről („főszerkesztő”: Szántó László) egy olyan marcali illetőségű részvevő beszél, akit az ávósok november 4-e, az oroszok bejövetele után krumpliültetés közben fogtak el:
Krumpliültetés közben fogták el novemberben. Erre mondták faluhelyen: “Ki a hóbu’, be a ződ kukoricába!”
Ki ültet krumplit novemberben, tessék mondani? Vicc. Forráskritikáról tetszettek már hallani, történész urak?
Említettük már a Somogy folyóiratot, amelynek tavalyi emlékszámában az igazmondásáról amúgy is híres Cey-Bert Róbert Gyula nemes egyszerűséggel behazudik magának egy Corvin-közi múltat, és a tekintetes tányérnyalóktól még különdíjat is kap érte. És említettük már az egyébként derék és kiváló történészt is, aki egy rossz pillanatában beszopta a Somogyi kamublogját, mely a Kaposvár s(z)aga címet viselte, és amely azóta eltűnt a lap archívumából, és, mint valódi forrást tüntette fel.
Apropó, archívum: a cikkünkben foglaltak nagy részét egyszer már megírtuk – tudomásunk és a Google szerint csak mi és senki más – a 168 ÓRA c. hetilap 2010. évi 27. számában. Így elég lett volna erre egy hivatkozással utalni, azonban – és sajnos – ahogyan a Somogyi Hírlap (Sonline) internetes archívumából is sok minden eltűnt, úgy a 168 ÓRÁ-éból is. Utóbbi konkrétan úgy, ahogy van – életünk egy jelentős darabja.
Így aztán fokozottan ki vagyunk téve a helyezkedő kurzustörténészeknek, akik számára a KAPOS-T tabu – nehogy Szita kegyelmes úr megorroljon – magukat szabadsághősnek hazudóknak, a tudatlan, „médiaszakos” szerkesztőségi lótifutiknak, aki nem tudják, mikor ültetik a krumplit.
Egyszóval ennek az egész kiábrándító mai kocsmának, ahogy József Attila nevezte. És ezért éreztük úgy, hogy nem árt beiktatni egy kis ismétlést, amiért ezúton is mi kérünk elnézést.
H. I.
