Rémségek kicsiny udvara: kínos alibizés vigasságok helyett

Somogyban sem tér, sem ok nincs a mulatozásra

Nem lehet azzal vádolni Somogy Megye Közgyűlését, hogy túl sok feladatot adna akár nekünk, akár más médiumoknak: már meg sem próbálnak úgy tenni, mintha lenne bármi oka a létezésüknek a világon. Kussolnak, lapítanak, felveszik a jól meg (nem) érdemelt kis apanázsukat, olykor – persze óvatosan, nem túl nagy feltűnést keltve – feszítenek egyet-egyet valami kimódolt ünnepfélén a műszálas bocskaikban, plecsniket osztanak saját, néhány, szigorúan belső köreikből való sarlatánnak, akkurátusan lepusztítják a büféasztalt, s újabb fél évre téli (nyári) szállásra vonulnak. A Vigasságok Udvara megnyitása után viszont az az érzésünk: leginkább örülnünk kéne ennek, hogy hála a Fidesznek – legalább virtuálisan – eltűntek a közéletből, és nem engedik őket semmihez nyúlni.

Kezdhetjük a tegnapi „megnyitóünnepséggel” is akár, annak a korábban a megyei közművelődésben évtizedekig egyszemélyes intézménynek számító hölgynek a megjegyzésével, aki így kommentálta az időpontot: „szeretném tudni, ki volt az a címeres barom, aki a péntek déli tűző napsütésre, munkaidőre tette ezt a rendezvényt”. Több helyi médiumban megjelent tudósítás alatt pedig hasonlóképp keresetlen kommentek utaltak arra, hogy délután fél ötkor már hatalmas lakat fityegett a „somogyi emberek számára létrehozott” nagyszerű komplexum kapuján.

Egyszóval lezavartak valamit alibi megnyitó-félét péntek délben a Kossuth térről fúvószenekarral, akik épp, hogy nem alsógatyában játszottak, piros-fehér-zöld mazsorettekkel, akikre e helyt most inkább nem tennénk megjegyzést, gyújtó hangú beszédekkel, melyek a magyar történelem nagy szónokait idézték: Jakó Gergely közgyűlési elnök, és Perényi „sietek vitorlázni Füredre, gyerekek, ne haragudjatok” Zsigmond államtitkár-helyettes intézett szózatot, s melyek csak a hozzá nem értőknek tűntek nyomorúságos motyogásnak.

Jakó beszédében a tudósítások szerint roppant eredeti módon állította szembe a somogyi értékőrzést a „plázák üveggyöngyeivel” – nos, értesüléseink szerint a kaposvári plázákban meglehetősen kevés üveggyöngyöt adnak el, ahogy más javakból is. Pár boltot még a remény tart nyitva, hogy egyszer elmúlik róluk ez a dögvész.

A bajok azonban a Vigasságok Udvarával sokkal korábban kezdődtek. Kezdhetnénk magával az ötlettel is, amely – tanúsíthatjuk – évtizedes. Több olyan beszélgetés résztvevői voltunk még bőven az ántivilágban, amelyben felmerült, hogy a múzeum udvarát szabadtéri színpaddá kéne alakítani, miután természetes lejtése és az épületek által körülhatárolt tér szinte kínálja a lehetőséget. Talán nem bántjuk meg az akkoriakat: Mészáros Balázs múzeumigazgatót, Pogány Gábort, a helyettesét és Horváth János Milánt, a képzőművészeti gyűjtemény vezetőjét az emlékezéssel, és azzal, hogy amennyire tudjuk, meg is keresték informálisan a Megyei Tanács valamelyik vezetőjét az ügyben. „Szó sem lehet róla” jött a válasz, „a Tanácsnak múlhatatlan szüksége van” a múzeum udvarában éktelenkedő garázsokra: sem szoborpark, sem szabadtéri színpad nem épülhet az udvaron. Tegyük hozzá: ekkor a Megyei Tanács – elnöke Gyenesei István – már a Széchenyi téri szörnyépületben székelt, az udvar a múzeumé volt.

Tehát akár örülhetnénk is annak, hogy megvalósult egy kb. három évtizedes ötlet, és ezentúl nem kell pl. a kaposszentjakabi romoknál, a dzsindzsásban, a félméteres gazban, a szennyvízszagban, szúnyogokkal hadakozva, kínos-kényelmetlen feltételek közt lenyomni vacak öt nyári színházi előadást, amikor jól láthatóan – csak a város lakóinak – sokkal-sokkal többre lenne igénye. (Kis túlzással idén közelharc ment a jegyekért.) Egy, a színházi kultúrájára egykor oly büszke városnak előbb-utóbb át kell gondolnia jelenlegi idegenforgalmi és rendezvény-stratégiáját: a tizenhétezres lélekszámú alföldi Szarvas városában rendezett Teátrumi Nyári Fesztiválon (most a gyulairól, vagy a nyíregyházi Vidor Fesztiválról ne is beszéljünk) hetven (!) előadást tartottak, ebből 30 ingyenes volt. (Hogy ezek milyenek voltak, kik és hogyan finanszírozták, arról most szintén nem nyilvánítanánk véleményt – pusztán a tény érdekes, hogy Kaposváron kívül már mindenki rájött: nincs valódi idegenforgalom nagy létszámú, jellemzően színpadi rendezvények nélkül.)

A Vigasságok Udvarával aztán szertefoszlottak a mégoly halvány remények is: elég egy pillantást vetni az objektumra, hogy belássuk: alkalmatlan szabadtéri színházi előadások rendezésére. Persze arra is, amire az EU-tól a félmilliárd forintot kihazudták-kunyerálták: a somogyi hagyományok őrzésére.

Tessék mondani: milyen „hagyományőrzésre” szolgál a fő része az „attrakciónak”, a lejtős udvar tereplépcsője? Az épület végében kialakítottak kézműves műhelyeket, melyek csak egy-két órára nyitottak ki, és megjósolhatóan nem fognak működni, valamint egy „bormúzeumot”, melynek sorsa hasonlóan kétséges, miután a Rippl-Rónai múzeum már Kaposvár város kezelésében van.

Semmire sem jó tereplépcső, mint somogyi hagyomány? Hurrá. Legalább egy szoborpark lenne, vagy valami.

Mindennél árulkodóbb, ami a végrehajtás körül zajlott, az, hogy éppen a megyei önkormányzat hitt a legkevésbé abban, hogy mindez egy milliméterrel is előre viszi a somogyi hagyományőrzés vagy művelődés ügyét: Először is a kivitelezés eredeti határideje 2014 augusztus volt, tehát éppen egy évvel ezelőtt kellett volna átadni a ZÁÉV-nek az udvart. Nem tudunk róla, hogy a megrendelő vagy bárki más ügyet csinált volna abból, hogy végül csak év végén vonult le a kivitelező – úgy tűnik, nem volt sürgős.

Szoftverre már nem jut: ilyen a magyar mentalitás. Ami betonból, műkőből, viacolorból vagy malterból van, azt értékeli, ám azt, aki ebbe képes lenne életet lehelni, azt már nem. Ugyanez a helyzet az újjáépített kaposvári kórházzal, az egyetemmel, ahol úgyszintén évek óta kihasználatlanul kong a teljesen felújított belvárosi, volt Latinka Művelődési Ház, így áll az Együd-Agora, és ez van a Szivárvány „Kultúrpalotával”, mely az év nagy részében szintén takarékon vegetál, miután diszkréten „jelezve lett”, hogy nem nagyon kéne vendégelőadásokkal konkurenciát teremteni a Csiky Gergely Színháznak… Persze észre, tehetségre nem lehet pályázni az EU-nál. Azt pedig, akinek volt, tűzzel-vassal szorította ki a helyi hatalom.

Ami viszont még inkább szembetűnő, hogy a láthatóan teljesen kész építmény nyolc-kilenc hónapig árválkodott bezárva, s csupán megint – hiába, Kaposváron a történelem is ilyen nyomorúságos, pitiáner módon ismétli önmagát – a megyei közgyűlés gépkocsijainak parkolóhelyéül szolgált – potom ötszáz millióért. Örömmel várnánk megfejtéseket arra a kérdésre, hogy mi a fenét csináltak ennyi ideig, s miért pont az idegenforgalmi szezon végén nyitották meg a teret, hogy aztán pár óra múlva ismét bezárják.

Nyilván pont ezért: éppen abba a „betegségbe” estek, mint a legtöbb uniós beruházás esetében. Amíg fellengzős terveket kell beadni sok-sok milliárdért díszburkolatról, szökőkútról, ángyom térdéről, hangzatos lózungokat pufogtatni hagyományőrzésről, somogyi értékekről, pláza-üveggyöngyökről, addig menők vagyunk, aztán, mikor valódi tartalommal kéne megtölteni, naponta működtetni, akkor megáll a tudomány. Mert humán erőforrás, az nincs. Elment, s ha volna, akkor is az „újöltönyösöknek”, a makogni alig tudó, épp-hogy-érettségizett földmérő és növényvédő szakos elvtársaknak, a kis fidelitasos takonyhuszár tanácsadóiknak és az OKJ-s médiatanfolyamokon végzett sakáljaiknak kell a pénz.

És akkor még egy szót sem ejtettünk egy legalább ennyire fajsúlyos dologról: tessék mondani, mi a túró került ezen a kis terepmunkán és néhány helyiség újravakolásán félmilliárd forintba?

H. I.

Örömmel konstatáljuk, hogy mostanában minden cikkünket updatelni kell, szóval update:

Winkler Feri barátunk, aki egykor szintén a Rippl-Rónai múzeum igazgatója volt, így a régebbi tervek kiváló ismerője, képeket és gazdag kiegészítő információkat küldött egy korábbi elképzelésről, “mely 2004-ben Pallas Alfa néven a Vármegyeház 2009-ik évi centenáriumára készült volna el (Borbás G. – Lőrincz F. – Sziklai J. és mások), a levéltár teljes körű felújításával együtt: az udvar a szabadtérivel éjjel-nappal nyitva, falak, kerítések sehol. Az udvar alatt pedig – az öreg fák meghagyásával – mínusz két szinten mindenféle raktárak, parkolók és a teljes 21. századi infrastruktúra (holland, német és osztrák épületek voltak a minta), továbbá a francia écomusée”.

Hangsúlyoznánk: a levéltár teljes körű felújításával együtt! Ha valaki számára nem volt eddig világos, hogy ki itt Somogyban és Kaposváron a kultúra esküdt ellensége, annak már tényleg nem tudunk mondani semmit.