Szomorú mese 2019-ből
Ha nagy ritkán eljutunk egy-egy nívósabb kulturális rendezvényre, előfordul, hogy valóságos kis fogadóórát kell tartani ezer éve nem látott kedves ismerősöknek, mert szinte mindenkinek van legalább egy elmesélendő-megírandó története. Így volt ez a Rippl-Rónai „fesztivál” gagyikavalkádjából kimagasló Szakértők-koncert után is: egyikük a címben idézett talánnyal vezette fel a sztoriját. Amely – s éppen ez benne a tragikus – nem Orbán Viktorral kezdődik, és nem Szita Károly a vége, csupán egy, mondhatni bosszantó apróság a mindennapjainkból. Egy ártatlan, jobbító szándékú megfigyelés, amelyre a Somogyi Hírlap egyik munkatársa azt mondta emberünknek: ez itt nem fog megjelenni, fordulj inkább a KAPOS-T-hez. Mit mondjunk: elég baj ez nekünk, mert intézménnyé válni sosem állt szándékunkban.
Akár büszkék is lehetnénk, illetve azok is vagyunk, csak hát nem vágytunk ilyen babérokra (sem).
Sokkal szórakoztatóbb, mikor egy-egy cikk alatt habot túrnak a fideszes trollok az erőlködéstől, vagy épp az említett Somogyi főszerkesztője saját Facebook-oldalán két bárgyú bölcsesség közt köpköd egy sort ránk, földbuta rajongói meg tercelnek neki.
Olvasói levél 1977-ből. Sokszor a Somogyi Néplap utolsó oldalán megjelenő Tisztelt Szerkesztőség! -rovatban megjelent építő bírálatok voltak a lapban a legérdekesebb olvasmányok.
„Barátunk elmondta…” Ismerős? Ezzel talán nem is kéne
viccelni tovább, jöjjön a mese: mint annyian mások, ő is rászorul az ingyenes, állami egészségügy némely szolgáltatására, pl., hogy rendszeresen laborvizsgálatoknak vesse alá a vérét.
Ezt, mármint a vérvételt, ma Kaposváron megejtheti az ember a Kaposi Mór Oktató Kórház központi laborjában, s még néhány helyen a városban, pl. a Honvéd utcai szolgáltatóházban is, ahol – a történet szerint – olykor az utcán kénytelenek sorban állni a várakozók, míg nagyjából ugyanebben az időben a kórházi központi laborban a munkahelyek többsége üresen ásítozik.
Ennyi. Csupán arra szerette volna
öntudatos állampolgárként felhívni a figyelmet egy olvasói levél erejéig, hogy talán akad némi aránytalanság a betegellátásban, amelyen jobb szervezéssel, koordinációval segíteni lehetne.
Nos, erre mondták neki a somogyisok, hogy „felejtős”: ilyesmi manapság kizárt, hogy megjelenjen, forduljon a KAPOS-T-hez. Úgy tűnik, egy teljesen ártalmatlan ügy is olyan hullámokat vethet manapság, amely egy állásáért remegő sajtócsinovnyikot simán elsöpör.
Ennek kapcsán jutott „barátunk” eszébe,
hogy boldogult ifjúkorában, a dühöngő pártállam idején hasonló akciója mennyivel sikeresebb volt: ő és diáktársai felháborodott olvasói levelet írtak a Somogyi Néplapba, hogy a „Vörös Csillag Filmszínházban”, ahová Huszárik Zoltán filmestet hirdettek, a pártállami vezetők szemében fekete báránynak számító rendező műve helyett a „Pillangó” c. kalandfilmet vetítették.
És láss csodát: a levél megjelent, pedig akkoriban mindenki tudta,
hogy a Szindbád rendezőjét nem kedveli különösebben a kommunista kultúrpolitika. Nyilván ezért is vették le a műsorról a filmjét: a szovjet filmművészet remekeivel ez nem fordulhatott volna elő. És azt is tudtuk – különösen diákként – aki hangot adott bárminemű elégedetlenségének, kockáztatta, hogy netán „utána járnak”. Pl. ráállítanak egy besúgót.
Mert bármilyen hihetetlen, voltak, akik pénzért, előrejutásért, vagy csak puszta kedvtelésből feljelentették
családtagjaikat, ismerőseiket, kollégáikat a titkosrendőrségnek, vagyis besúgók voltak. Mások pedig az elnyomó pártapparátusban szorgoskodtak, pl. épp a proletárdiktatúra sajtónyilvánossága körüli ügyekben.
Hogy ezek ugyanazok volnának? Hát persze, s tessék: ha lassan is, de beérett szívós, eltökélt munkájuk gyümölcse. Akkor még megjelenhetett a lázadozó főiskolások levele, most viszont már tökéletesen zár a rendszer. Megérkeztünk.
H. I.
